Üdvözlet Indiából!

 Első alkalommal látogattam Indiába. Számomra egy álom vált valóra, nagyon sokat jelent, régóta vártam már erre az utazásra. Már az indulás előtti napokat a "visszatérés" érthetetlen érzése járt át, mintha haza készülnék. A megérkezéskor tapasztalt öröm és boldogság minden fáradság ellenére teljes volt. Az indulást követő másnap délután érkeztünk meg Rishikesbe,  Swami Rama Saddhaka Grama ashramjába, a 8 órás repülő-, 7 óra busz út, mindösszesen 26 órás utazás után. Miután köszöntöttek bennünket Bharata földjén és elmondták az ashram élet működési rendjét még a vacsora előtt volt alkalmunk kicsit pihenni és ránk is fért az alvás.

Új-Delhi

Az első napon a hajnali imádság, gyakorlás, meditáció és reggeli után Swami Rama Saddhanna Mandir nevű asramhjába látogattunk el, ahova a Ganga partján sétáltunk. Ez egy csendes út volt. Mindenki a meditációs állapot megtartásával tette meg ezt a rövid zarándoklatot. Mikor odaértünk köszöntöttük a szent folyót, megmostuk lábunkat, kezünket, arcunkat benne, kérve tőle a megtisztulást. Indiában a Gangesz partján gyakran látni rituális fürdést végző Saddhukat, híveket, akik a Shíva hajából fakadó folyamban a tudás végtelen áramlását, az isten anya gondoskodását tisztelik. Én akkor mentem vissza, mikor a többiek már elmentek, valahogy bensőségesebb volt így a várt találkozás.  Mély szeretet és hála járt át azért, hogy itt lehetek.

Az ashram csendjében ültünk le meditálni. Teljesség, béke, nyugalom... oly mértékben járta át elmém a csend, hogy a meditációs állapot, a "megébredések" ellenére, újra és újra visszahúzott, hogy időzzek benne...

Délután és másnap délelőtt Rishikes forgatagában kapcsolódtunk. Gyönyörű színes kavalkád. Riksások, árusok, kereskedők, sadhuk, papok, helybéli lakosok közössége alkotta a város lüktetését, ami elég nagy kontraszt elsőre az Európában szocializálódott és jó sok konvenciót és megszokást magára vett embernek, de számomra valahogy természetes és egyértelmű minden. Persze vannak bennem az előbbiekből fakadó félelmek, de ezeket sem lesz nehéz elengedni. Szeretem Rishikest, segít újra értelmezni és újra értékelni az engem körülvevő dolgokat és azokat a folyamatokat, amik ezek által bennem működnek. E rövid idő alatt nagyon megszerettem ezt a várost. A színeit, szépségeit, az itt élők harsány, mélységesen titokzatos, nehéz és szomorú, mégis megelégedettséggel és elfogadással teli közösségét, akiknek az arcukon látott élet és a szemükben izzó tűz is üzen nekem. 

Egyik sétánk alkalmával Ganésha egy papja áldásban részesített, mikor megtorpantam szentélye előtt. Prasadot kaptam, ami finom édesség volt, s aztán mantrákat mormolva piros jelet festett homlokomra, s karomra pedig cérnát kötött. Mindennek szimbolikus jelentése van, de persze itt ez valamelyest a turistáknak szóló látványosság is, mindamellett, hogy egy avatott pap végezte. Én azonban örültem, és úgy gondolm nincsenek véletlenek, s nem a formaságok, hanem a belső töltés és az esemény megélése, ami nagyon pozitív volt, hálásan megköszöntem hát ajándékát.

Az eddigi legfontosabb élmény számomra az volt, mikor rátaláltunk arra a Shíva szoborra, amelyikkel álmodtam. Bár nem tudtam a tenyerébe feküdni, ahogy álmomban benne aludtam, de leültem elé és az érzése teljesen magával ragadott. Gyönyörűbb volt, mint vártam. Ha csak ennyi történt volna és történne a továbbiakban, már akkor is boldog vagyok, hogy itt lehettem.

Ugyanebben a templomban láttuk Hanumán, a majom isten szobrát. Bálint fel is vette a Hanumán mudra pozíciót és úgy fotózkodott. :-)

Csodás élményeink ellenére mindkét alkalommal jó érzés volt visszatérni az Ashram csendjébe, ami egyébként teljesen európai emberek számára lett kialakítva, mert Swami Ráma úgy gondolta, hogy, ha az európai ember elméjét azok a különbségek kavarják fel, melyek a kulturális eltérésekből fakadnak, sokkal nehezebb a figyelmet a tanulásra , megismerésre fordítani, hiszen a megszokása az indiai körülményeknek nem feltétlen rövid idő. Még ha egyéntől is függ mindez, általánosságban érthető, hogy miért nem "annyira indiai" az ashram. 

Tegnap este egy pandit tartott előadást "Meditáció a bhagavad-Gítában" címmel, aminek nagyon megörültünk és csatlakozunk is a sanghához. Érdekes és elgondolkodtató volt, bár az indiai angol értése nem mindig megy jól, a lényeg azt hiszem átjött. A Bhagavad-Gíta olyan alap mű, aminek a megismerésével és megértésével sok időt kell eltölteni. Mindketten nagyon szeretjük. (Mindig eszembe jut, hogy Bálinttal már 3 költözésen túl vagyunk és mindig elmondja, hogy csak az én könyveimet kell mindig cipelni, mert neki csak egy van: a Bhagavad-Gíta... :-) Egyébként valóban így van... ha valaki a Bhagavad-Gítában járatos és birtokában van a megértésnek, másra nincs is szüksége. 

A Bhagavad Gíta a Mahabhárata része, melyben két család, két nemzettség harcol egymással. A BG ebből az a párbeszéd, amely Krishna és Arjuna, a mester és a tanítvány, a tudatosság és az "én" között történik.

A pandit beszélt róla, hogy a Bhagavad Gíta nem a külvilágban zajló folyamat, hanem a meditációs gyakorlat, melyben saját természetünkkel, jellemünkkel, tulajdonságainkkal kerülünk szembe, melyek mi magunk vagyunk. A folyamat ennek felismerése, megismerése, megértése és felszámolása, mely által visszatérhetünk az egység állapotába.  A jóga egyesülést jelent, s az egyesülés a meditációs gyakorlat kiteljesedéseképpen adatik meg. A jóga minden tagja, erre készít fel, erre vezet.

Elmondta, hogy a jama és nijama elvek sem hivatottak kevesebbre, mint a meditációra való felkészítésre. Ezek azok az eszközök, melyekkel az elme megfegyelmezhető. 

Mikor meditálunk folyton tele vagyunk vágyakkal, reményekkel, melyek kimozdítanak bennünket az egység állapotából. Annyi mindenre vágyunk, tárgyakra, célokra, önmeghatározásra, cselekvésre, a következő pillanatra, vagy a létezésre. Ezek mindig gátjai a megismerésnek, a megkülönböztetésnek, hiszen mindezeket a belső folyamatokat túlzott azonosság élménnyel tapasztaljuk meg. A tudatosság rávetülve ezekre a dolgokra teljesen belefeledkezik, akár csak a Purusa a Prakriti játékába. 

Meditációs folyamatként beszélt arról az áramlás tapasztalásának formáiról. Hogy miként jön létre a jelenlét, a pillanatban való jelenlét hogyan tagolja fel a folyamatos áramlást, melynek a töretlen megtartása maga a meditációs állapot megvalósítása. Ezek a meditációnak fontos részei, melyek a kontempláció, koncentráció szakaszaiban megfigyelhetők, a meditációban pedig megélhetők.

Ma a reggeli után találtam időt, hogy összegezzem az eddigieket, persze ez csak a felszín, minden más leírhatatlan, elmondhatatlan. Egy valami azonban már most biztos, semmi másnak nincs értelme, csak annak, ha mindig, mindenhol a minket ért benyomásokat, hatásokat, történéseket, mint az önismeret eszközeit használjuk fel. A legfontosabb dolgunk az életben, magunkon keresztül a világot működtető elvek megismerése, megértése, s ez által a felismerése az elme folyamatainak. Ez a megismerés, mely a neveltetés, emlékek, lenyomatok színeivel festett elménk kristályát újra  tisztává mossa, hogy átragyogjon rajta a valódi tudatosság fénye. Helyes szándék, törekvés, tanulás, továbbadás... minden más hiábavaló, illúzió...