Az estéket és a reggeleket különösen szeretem Indiában. A Gangesz vize kagylókürtök, kolompok, harangok, dobok hangját viszi, a szélben füstölő illata száll... Szólítják a híveket és közösségeket az asramok és a templomok. A parton sadhuk végzik rituális fürdőjüket, bűvös mantráikat mormolva. Áldások és imádságok ideje ez. Itt az ashramban is. Ébredés után is közös ima, s mielőtt majd aludni tér a sangha. Ebben az ősi városban, melyet több ezer éve risik alapítottak, az Indus-Szaraszvati kultúra hanyatlása utáni vándorlás idejében, élnek a hagyományok, s szerves részét képezik a mindennapoknak. Ott az áldás és a felajánlás, minden cselekedetben és minden pillanatban. Talán ez teszi ilyen mérhetetlenül alázatossá ezeket az embereket. Hitük ereje, mely nem fanatikus vak hit, hanem évezredek gyakorlatában élővé vált istentisztelet.
Indiában rengeteg a koldus. Szívfacsaró, mikor kis apró gyermekek szaladnak felénk, hogy adjunk nekik. Ha adunk, odasereglik a többi. Így volt a minap is... A Ganga partján ültünk. Megmosakodtunk, aztán csak néztük a vizet. Csodáltuk a tudás végtelen áramlásnak fodros habjait. Egy kis gyermek jött, aki prasadot kínált. Virágot, ghít, füstölőt, mely áldozat a víznek. Nehezen állok ellen nekik és ebben az esetben nem is tettem. Együtt meggyújtottuk a mécsest és a füstölőt, legalábbis próbáltuk, mert elég nagy szél volt és a mécses mindig elaludt. A legnagyobb elszántsággal törekedett a kis lény, hogy bemutathassuk az áldozatot, amit aztán mégis más úton tettünk meg. Miután elment, csokrokban kezdtek el célirányosan felénk igyekezni a gyerekek, akiknek láthatóan rosszul esett, hogy nekik miért nem adunk... bárcsak megtehettem volna... Ami nekem nem jelent túl sokat, nekik egy egész napra ételt, vagy csak egy finom limonádét, vagy ki tudja mi minden jót jelent. Ezért is esik itt különösen nehezemre például kiönteni a megmaradt ételt. Újra és újra elém villan a tekintetük.
Mielőtt a gyerekek megjelentek volna, közvetlenül mellénk érkezett egy sadhu, aki aktuális rituális fürdőjét végezte. Levetkőzött, majd néhányszor megmerítkezett Ganga anyában, majd párszor edényét merítette meg és áldva a folyót visszaöntötte a vizet, hogy az megtérjen forrásába. Eztán felkente magát, majd felöltözött, összeszedte a holmiját és távozott. Csak ültünk és arról beszélgettünk, hogy ez a jelent több ezer éve ugyanígy játszódik itt le nap, mint nap. Indiai keveset változott. Ha végig nézünk egy utcán és nem látjuk éppen az angolok véres hagyatékát, a sok old mobilt, tényleg olyan mintha megállt volna az idő. A nők, akik külön írást érdemelnek ugyanabban a tradicionális viseletben lejtenek végtelen kecsességükkel, s a legtöbb férfi is tradicionális viseletet hord. A papok, sadhuk pedig valószínűleg pont ugyanígy néztek ki a védikus korban is. India a hagyományok és tradíciók őrzője, bölcsője a bölcsességnek, az emberiségnek, s talán valóban az istenek földje.
Mindez meghitté és teljessé teszi az itteni légkört. Az ima, az istentisztelet itt annyira egyértelmű és természetes, az élet elválaszthatatlan része. Vajon a nyugati világból nem ez hinyzik? Eltávolodtunk az istenektől, meghódítottuk a természetet, s ezzel hatalmunkban és önállóságunkban egyben magunkra is maradtunk. A kereszténység rossz irányba alakult sajnos. Vezetőit magával ragadta a hatalom, a birtoklás és a gazdagság utáni vágy. Híveiket nem, hogy közelebb hozták az istenhez hanem még el is zárták tőlük, nélkülözhetetlenné téve magukat a isten és ember közötti párbeszédben. Hosszú távon mindez azt eredményezte, hogy az emberek elfordultak a vallástól. Szükségtelennek titulálták, mert vezetőik nem segítették valós tapasztalathoz őket. Imáik nem kerültek meghallgatásra, mert a kereszténység csak kérni tanított meg az embereket, adni nem és olyan istent teremtett, akitől félni és rettegni kell. A mi istenünk így a pénz lett. Ezért élünk, ennek hódolunk, és függővé teszünk mindent tőle. Örömöt, lehetőséget, felemelkedést, egészséget, szépséget. De hogy jár az a nép, aki üres bálványokat imád?
Persze nem látok bele a hindu vallás felépítésbe és működésébe, egy valami azonban biztos. Kézzel fogható a vallás, ami nem elnyomja az embereket, nem vak hitet ébreszt bennük, nem fanatikussá teszi őket, hanem él bennük.
Erről nem mondhatnak semmit a szavak. Csak azoknak az embereknek a szemei, akik a legnagyobb nyomorban élnek, és bár tudatában vannak sanyarú sorsuknak, nem panaszkodnak, nem sajnálkoznak, hanem elfogadással és a helyzetben való megelégedettséggel élik könnyebb és nehezebb napjaikat. Mindez pedig abból a bizonyosságból fakad, hogy tudják életük illúzió, s mostani tapasztalataik, csupán előző életükben elkövetett tetteik gyümölcse, persze ettől még nem boldogok, fásult egykedvűség ül az arcukon...
Azt gondolom ez az elfogadás és megelégedettség, amiben a vallásnak nagy szerepe van. Az imák, felajánlások, szertartások és rituálék nem a külsőségek miatt fontosak, nem olyan dolgok, amelyeknek a látszatokban, vagy a külső világban van jelentőségük. Folyamataik a mélyben zajlanak, s felülemelnek a világban megélt történéseken, melyek az áhítatban más mércével méretnek. Elviselhetővé, élhetővé és ünnepelhetővé teszik az életet. Akár itt Rishikeshben, ami minden nap újra és újra színes forgataggá változtat az est ünnep, melyet odaadással és örömmel él meg mindenki, bármelyik kaszt tagja is legyen...
Indiában rengeteg a koldus. Szívfacsaró, mikor kis apró gyermekek szaladnak felénk, hogy adjunk nekik. Ha adunk, odasereglik a többi. Így volt a minap is... A Ganga partján ültünk. Megmosakodtunk, aztán csak néztük a vizet. Csodáltuk a tudás végtelen áramlásnak fodros habjait. Egy kis gyermek jött, aki prasadot kínált. Virágot, ghít, füstölőt, mely áldozat a víznek. Nehezen állok ellen nekik és ebben az esetben nem is tettem. Együtt meggyújtottuk a mécsest és a füstölőt, legalábbis próbáltuk, mert elég nagy szél volt és a mécses mindig elaludt. A legnagyobb elszántsággal törekedett a kis lény, hogy bemutathassuk az áldozatot, amit aztán mégis más úton tettünk meg. Miután elment, csokrokban kezdtek el célirányosan felénk igyekezni a gyerekek, akiknek láthatóan rosszul esett, hogy nekik miért nem adunk... bárcsak megtehettem volna... Ami nekem nem jelent túl sokat, nekik egy egész napra ételt, vagy csak egy finom limonádét, vagy ki tudja mi minden jót jelent. Ezért is esik itt különösen nehezemre például kiönteni a megmaradt ételt. Újra és újra elém villan a tekintetük.
Mielőtt a gyerekek megjelentek volna, közvetlenül mellénk érkezett egy sadhu, aki aktuális rituális fürdőjét végezte. Levetkőzött, majd néhányszor megmerítkezett Ganga anyában, majd párszor edényét merítette meg és áldva a folyót visszaöntötte a vizet, hogy az megtérjen forrásába. Eztán felkente magát, majd felöltözött, összeszedte a holmiját és távozott. Csak ültünk és arról beszélgettünk, hogy ez a jelent több ezer éve ugyanígy játszódik itt le nap, mint nap. Indiai keveset változott. Ha végig nézünk egy utcán és nem látjuk éppen az angolok véres hagyatékát, a sok old mobilt, tényleg olyan mintha megállt volna az idő. A nők, akik külön írást érdemelnek ugyanabban a tradicionális viseletben lejtenek végtelen kecsességükkel, s a legtöbb férfi is tradicionális viseletet hord. A papok, sadhuk pedig valószínűleg pont ugyanígy néztek ki a védikus korban is. India a hagyományok és tradíciók őrzője, bölcsője a bölcsességnek, az emberiségnek, s talán valóban az istenek földje.
Mindez meghitté és teljessé teszi az itteni légkört. Az ima, az istentisztelet itt annyira egyértelmű és természetes, az élet elválaszthatatlan része. Vajon a nyugati világból nem ez hinyzik? Eltávolodtunk az istenektől, meghódítottuk a természetet, s ezzel hatalmunkban és önállóságunkban egyben magunkra is maradtunk. A kereszténység rossz irányba alakult sajnos. Vezetőit magával ragadta a hatalom, a birtoklás és a gazdagság utáni vágy. Híveiket nem, hogy közelebb hozták az istenhez hanem még el is zárták tőlük, nélkülözhetetlenné téve magukat a isten és ember közötti párbeszédben. Hosszú távon mindez azt eredményezte, hogy az emberek elfordultak a vallástól. Szükségtelennek titulálták, mert vezetőik nem segítették valós tapasztalathoz őket. Imáik nem kerültek meghallgatásra, mert a kereszténység csak kérni tanított meg az embereket, adni nem és olyan istent teremtett, akitől félni és rettegni kell. A mi istenünk így a pénz lett. Ezért élünk, ennek hódolunk, és függővé teszünk mindent tőle. Örömöt, lehetőséget, felemelkedést, egészséget, szépséget. De hogy jár az a nép, aki üres bálványokat imád?
Persze nem látok bele a hindu vallás felépítésbe és működésébe, egy valami azonban biztos. Kézzel fogható a vallás, ami nem elnyomja az embereket, nem vak hitet ébreszt bennük, nem fanatikussá teszi őket, hanem él bennük.
Erről nem mondhatnak semmit a szavak. Csak azoknak az embereknek a szemei, akik a legnagyobb nyomorban élnek, és bár tudatában vannak sanyarú sorsuknak, nem panaszkodnak, nem sajnálkoznak, hanem elfogadással és a helyzetben való megelégedettséggel élik könnyebb és nehezebb napjaikat. Mindez pedig abból a bizonyosságból fakad, hogy tudják életük illúzió, s mostani tapasztalataik, csupán előző életükben elkövetett tetteik gyümölcse, persze ettől még nem boldogok, fásult egykedvűség ül az arcukon...
Azt gondolom ez az elfogadás és megelégedettség, amiben a vallásnak nagy szerepe van. Az imák, felajánlások, szertartások és rituálék nem a külsőségek miatt fontosak, nem olyan dolgok, amelyeknek a látszatokban, vagy a külső világban van jelentőségük. Folyamataik a mélyben zajlanak, s felülemelnek a világban megélt történéseken, melyek az áhítatban más mércével méretnek. Elviselhetővé, élhetővé és ünnepelhetővé teszik az életet. Akár itt Rishikeshben, ami minden nap újra és újra színes forgataggá változtat az est ünnep, melyet odaadással és örömmel él meg mindenki, bármelyik kaszt tagja is legyen...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése