Bálint szerint túl romantikusan látom Indiát, ezért úgy gondoltam teszek említést az érem másik oldaláról is. Való igaz, hogy Európára komfortizálódott ember számára egy két dolog hagy némi kívánnivalót maga után. Bár én szeretem India szebbik arcát nézni, a teljesség kedvéért lássuk az árnyék oldalát.
Az elmúlt években a világgazdaságban India vezető helyre került. Statisztikák alapján a legnagyobb növekedést eredményezte, bár ez azokon az elszegényedett embereken, akik faágakból tákolt kunyhóikban élnek mitsem segített. A nyomor mindenütt jelen van. Nehéz szembenézéni vele, de nem lehet nem észrevenni. Számunkra az a furcsa, hogy az egyébként magukra rendkívül igényes indiaiak a környezetüket teljes mértékben elhanyagolják. Szemét mindenütt, amerre csak a szem ellát. Az utcán, az erdőszélen, a csatornában, a Ganga kiszáradt meder részein, a ház körül, az üzletsoron... Furcsa kettősség ez. Gyönyörű kelmék, írigylésre méltó szép, színes szárik, az angolok által itt hagyott autók és munkagépek kifogástalan állapotban tartva, gazdag építészet, művészet, kultúra... és szemét. Mintha mindig abban bíznának, hogy úgyis jön a monszun és az majd megtisztítja az utcákat a szennytől. Elmondta a Bálint, hogy ahhoz képest, hogy évekkel ezelőtt milyen volt, így is sokat változott. Akkor még a szennyvíz az utcán folyt keresztül, s a koldusok sem voltak ilyen "jól neveltek" hanem fürtökben lógtak a fehér emberen. Azt hiszem ezt meg tudom érteni.
Szennyvíz éppen most nincs, viszont a szent tehén piszkát senki nem takarítja el az utcáról, hacsak nem gyűjtik éppen, hogy kiszárítva téli tüzelőnek használják. Ilyenkor lepényt formáznak belőle és szabályos kúpokat építenek fel, úgy tárolják. Miközben jöttünk Rishikeshbe, az út mentén a többi városban sok helyütt láttam ilyet.
Itt nincsenek nagyon éttermek. Kis bodegák vannak, ahol ki tudja vizet, de tiszta vizet legalábbis mikor láttak utoljára az asztalok, pultok, eszközök... Valóban nem javasolt bárhol enni itt, akár mennyire is csábítóak a kis sült gombóckák, ellen kell állni. Itt Rishikesben van egy étterem, vagyis kettő a folyó két oldalán, a Germany Bakerei, ami direkt európai ember gyomrához van igazítva. Nagyon jól főznek, mondjuk mi rettentő jókat eszünk az asramban is. A mi nap ott ért bennünket az ebédidő, mert be kellett mennünk valamit elintézni. Olyan helyet kaptunk, ahonnan jól be lehetett látni a konyhába... hát...ööö... szerintem sosem takarították ki... a hámozott zöldség a koszos asztalon hevert, pont a nem túl tisztának tűnő kés mellett... De az étel akkor is isteni és semmi bajunk sem lett a világon. De ez ilyen.
Mondjuk azt meg kell érteni, hogy itt nincsenek nagyon modern tisztító szerek, mint nálunk. A tisztaságot másképp nézik és nem feltétlen jelent egyben higiéniát is... Itt van ami számukra tiszta, mi pedig azt mondjuk rá, hogy hát még nem láttak akkor tisztát...
A gyerekeket és az állatokat látni ezekben a körülményekben a legrosszabb érzés. Olyan kedves arcuk van, mosolygós szemük, de mégis ott bujkál benne, a mély szomorúság. Talán azért tudnak mégis vidáman kergetőzni, mert nincs túl sok viszonyítási alap számukra ahhoz, hogy tudják mekkora nyomorban is élnek, hiszen itt sosem volt más az élet. Ez a természetes. Számomra nagy kihívást jelent nem adni mindegyik gyereknek, vagy nem odamenni mindegyik állathoz és megpróbálni segíteni rajtuk. Valahogy érzik is. Tegnap például odaszalad hozzám egy durván rühes kutya, akit leptek a legyek, a füle tiszta seb volt... megböködte az orrával a kezem, hogy : "hello itt vagyok, játszunk?" De hozzá sem érhettem. Pedig olyan egyszerű lett volna a megoldás... Rengeteg a törött lábú kutya, akiknek furán forrt össze a csontjuk. Jönnek a szeretetért, egy simításért, de... Szóval nincsenek valami jól tartva szegények. A szent tehenek sem szentek annyira, hogy megtisztogassák őket. Csak naphosszat eszik a műanyag zacskót az út szélén, és a flakonokat, meg az újságpapírt. Furcsa látvány...
Ha belegondolok talán kellett is az effajta kontraszt ahhoz, hogy egy olyan bölcseleti rendszer, mint a darshanák kinőjék magukat. Valahogy abszolút megtudom érteni Sziddhárta herceget, hogy végig kocsikázva Indián, hogyan és miért is borzadt el annyira, hogy lemondjon mindenről, amit az anyagi világ adni tud. Szegénység, nyomor, szenny, leprások... mindennapos... Nem lehetett volna anélkül túlélni ezt, hogy mögé nem néz az ember, és el nem gondolkodik azon, hogy mi az élet, honnan ered, mi az egyáltalán, s mi kik vagyunk benne, s hogyan lehetne véget vetni ennek a szenvedésnek. Csak a tudás és a bölcselet adhat menedéket.
Azt hiszem ezt látva, érezve, tapintva fel kell ismernem magamban, hogy én sem mindig becsültem meg a dolgokat. De hát, ilyenek vagyunk. Ha annyira egyértelmű a melegvíz, a minden nap tiszta ruha, meleg étel, puha ágy, anyagilag elérhetőek a vágyak, már nem is jelentenek olyan sokat, már nem tudjuk átérezni valódi értéküket. Egy itteni kisgyerek talán álmodni sem tud olyan csodás körülményeket, amiben nálunk egy átlag gyermek felnő.
Egészen más kultúra, másféle szocializálódás, már komfort zóna. Nem igen lehet közös nevezőre hozni. Kérdés, hogy melyik kultúra mire hajt jobban, mi van jobban előtérben, mert bár lehet nekünk gazdagabb és tisztább a világunk, a lelki életben hozzájuk, a védikus kultúrához képest koldusok vagyunk. Döntse el ki-ki maga mi a fontos a számára, s élje aszerint az életét. Tény, hogy az itteni szokásokat, lelki életet, tanításokat nem lehet egy az egyben átültetni a nyugati világra. Meg kell találni a módját, hogy mindez a bölcsesség, ami itt jelen van számunkra is megvalósítható legyen a hétköznapi életben.
Mi elérhető vágyakkal vagyunk tele hozzájuk képest, amiről így nehezebb lemondani, mint az elérhetetlenről... A nyugati ember elméje egész méshogy van berendezve, mésképp működik, mint azoké, akik telejesen más világszemléletben léteznek évezredek óta. Úgy gondolom, hogy ha a mi világunk embere megtalálná azt a belső csendet és nyugalmat a mindennapi cselekvésében elméje kontrollálása által, mint az itteni bölcsek a fa alatt ülve, máris sokkal kevesebb szenvedést kellene megélni. Talán a mi utunk nem a sadhuk, risik, buddhák, bodhiszattvák útja... más a feladatunk... másképp kell meglátnunk a végső valóságot.
Szóval ez is India, de így sem lett kevésbé kedves és szerethető számomra. Még mindig az az érzés van bennem, mint ami már lassan egy hete... mintha eddig lett volna az egész élet az utazás, amiből végre megérkeztem.
Az elmúlt években a világgazdaságban India vezető helyre került. Statisztikák alapján a legnagyobb növekedést eredményezte, bár ez azokon az elszegényedett embereken, akik faágakból tákolt kunyhóikban élnek mitsem segített. A nyomor mindenütt jelen van. Nehéz szembenézéni vele, de nem lehet nem észrevenni. Számunkra az a furcsa, hogy az egyébként magukra rendkívül igényes indiaiak a környezetüket teljes mértékben elhanyagolják. Szemét mindenütt, amerre csak a szem ellát. Az utcán, az erdőszélen, a csatornában, a Ganga kiszáradt meder részein, a ház körül, az üzletsoron... Furcsa kettősség ez. Gyönyörű kelmék, írigylésre méltó szép, színes szárik, az angolok által itt hagyott autók és munkagépek kifogástalan állapotban tartva, gazdag építészet, művészet, kultúra... és szemét. Mintha mindig abban bíznának, hogy úgyis jön a monszun és az majd megtisztítja az utcákat a szennytől. Elmondta a Bálint, hogy ahhoz képest, hogy évekkel ezelőtt milyen volt, így is sokat változott. Akkor még a szennyvíz az utcán folyt keresztül, s a koldusok sem voltak ilyen "jól neveltek" hanem fürtökben lógtak a fehér emberen. Azt hiszem ezt meg tudom érteni.
Szennyvíz éppen most nincs, viszont a szent tehén piszkát senki nem takarítja el az utcáról, hacsak nem gyűjtik éppen, hogy kiszárítva téli tüzelőnek használják. Ilyenkor lepényt formáznak belőle és szabályos kúpokat építenek fel, úgy tárolják. Miközben jöttünk Rishikeshbe, az út mentén a többi városban sok helyütt láttam ilyet.
Itt nincsenek nagyon éttermek. Kis bodegák vannak, ahol ki tudja vizet, de tiszta vizet legalábbis mikor láttak utoljára az asztalok, pultok, eszközök... Valóban nem javasolt bárhol enni itt, akár mennyire is csábítóak a kis sült gombóckák, ellen kell állni. Itt Rishikesben van egy étterem, vagyis kettő a folyó két oldalán, a Germany Bakerei, ami direkt európai ember gyomrához van igazítva. Nagyon jól főznek, mondjuk mi rettentő jókat eszünk az asramban is. A mi nap ott ért bennünket az ebédidő, mert be kellett mennünk valamit elintézni. Olyan helyet kaptunk, ahonnan jól be lehetett látni a konyhába... hát...ööö... szerintem sosem takarították ki... a hámozott zöldség a koszos asztalon hevert, pont a nem túl tisztának tűnő kés mellett... De az étel akkor is isteni és semmi bajunk sem lett a világon. De ez ilyen.
Mondjuk azt meg kell érteni, hogy itt nincsenek nagyon modern tisztító szerek, mint nálunk. A tisztaságot másképp nézik és nem feltétlen jelent egyben higiéniát is... Itt van ami számukra tiszta, mi pedig azt mondjuk rá, hogy hát még nem láttak akkor tisztát...
A gyerekeket és az állatokat látni ezekben a körülményekben a legrosszabb érzés. Olyan kedves arcuk van, mosolygós szemük, de mégis ott bujkál benne, a mély szomorúság. Talán azért tudnak mégis vidáman kergetőzni, mert nincs túl sok viszonyítási alap számukra ahhoz, hogy tudják mekkora nyomorban is élnek, hiszen itt sosem volt más az élet. Ez a természetes. Számomra nagy kihívást jelent nem adni mindegyik gyereknek, vagy nem odamenni mindegyik állathoz és megpróbálni segíteni rajtuk. Valahogy érzik is. Tegnap például odaszalad hozzám egy durván rühes kutya, akit leptek a legyek, a füle tiszta seb volt... megböködte az orrával a kezem, hogy : "hello itt vagyok, játszunk?" De hozzá sem érhettem. Pedig olyan egyszerű lett volna a megoldás... Rengeteg a törött lábú kutya, akiknek furán forrt össze a csontjuk. Jönnek a szeretetért, egy simításért, de... Szóval nincsenek valami jól tartva szegények. A szent tehenek sem szentek annyira, hogy megtisztogassák őket. Csak naphosszat eszik a műanyag zacskót az út szélén, és a flakonokat, meg az újságpapírt. Furcsa látvány...
Ha belegondolok talán kellett is az effajta kontraszt ahhoz, hogy egy olyan bölcseleti rendszer, mint a darshanák kinőjék magukat. Valahogy abszolút megtudom érteni Sziddhárta herceget, hogy végig kocsikázva Indián, hogyan és miért is borzadt el annyira, hogy lemondjon mindenről, amit az anyagi világ adni tud. Szegénység, nyomor, szenny, leprások... mindennapos... Nem lehetett volna anélkül túlélni ezt, hogy mögé nem néz az ember, és el nem gondolkodik azon, hogy mi az élet, honnan ered, mi az egyáltalán, s mi kik vagyunk benne, s hogyan lehetne véget vetni ennek a szenvedésnek. Csak a tudás és a bölcselet adhat menedéket.
Azt hiszem ezt látva, érezve, tapintva fel kell ismernem magamban, hogy én sem mindig becsültem meg a dolgokat. De hát, ilyenek vagyunk. Ha annyira egyértelmű a melegvíz, a minden nap tiszta ruha, meleg étel, puha ágy, anyagilag elérhetőek a vágyak, már nem is jelentenek olyan sokat, már nem tudjuk átérezni valódi értéküket. Egy itteni kisgyerek talán álmodni sem tud olyan csodás körülményeket, amiben nálunk egy átlag gyermek felnő.
Egészen más kultúra, másféle szocializálódás, már komfort zóna. Nem igen lehet közös nevezőre hozni. Kérdés, hogy melyik kultúra mire hajt jobban, mi van jobban előtérben, mert bár lehet nekünk gazdagabb és tisztább a világunk, a lelki életben hozzájuk, a védikus kultúrához képest koldusok vagyunk. Döntse el ki-ki maga mi a fontos a számára, s élje aszerint az életét. Tény, hogy az itteni szokásokat, lelki életet, tanításokat nem lehet egy az egyben átültetni a nyugati világra. Meg kell találni a módját, hogy mindez a bölcsesség, ami itt jelen van számunkra is megvalósítható legyen a hétköznapi életben.
Mi elérhető vágyakkal vagyunk tele hozzájuk képest, amiről így nehezebb lemondani, mint az elérhetetlenről... A nyugati ember elméje egész méshogy van berendezve, mésképp működik, mint azoké, akik telejesen más világszemléletben léteznek évezredek óta. Úgy gondolom, hogy ha a mi világunk embere megtalálná azt a belső csendet és nyugalmat a mindennapi cselekvésében elméje kontrollálása által, mint az itteni bölcsek a fa alatt ülve, máris sokkal kevesebb szenvedést kellene megélni. Talán a mi utunk nem a sadhuk, risik, buddhák, bodhiszattvák útja... más a feladatunk... másképp kell meglátnunk a végső valóságot.
Szóval ez is India, de így sem lett kevésbé kedves és szerethető számomra. Még mindig az az érzés van bennem, mint ami már lassan egy hete... mintha eddig lett volna az egész élet az utazás, amiből végre megérkeztem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése