Csend a vége

Az utolsó napok csendben teltek itt Indiában. Még csütörtökön egy szertartással kezdve tettük meg fogadalmunkat és felajánlásunkat, aminek szavainkat áldoztuk. Megidéztük a tűz elemet, hogy tanúja legyen mindennek, s hogy megerősítsük a belső tüzet is, mely a gyakorlás útján sarkall.

Már nagyon vártam a csend gyakorlatot. Korábban szerettük volna elkezdeni, de úgy alakult, hogy ezt a három napot adhattuk csak át neki. Ezeknek a gyakorlatoknak a lényege, hogy azt a sok energiát, amit a kommunikációra használunk, megőrizzük, és kontemplációra, imára, meditációra fordítsuk. Hihetetlen energiák szabadulnak fel az emberben, amit nem mindig könnyű kezelni. Már ez alatt a rövid idő alatt is volt, hogy legszívesebben ordítottam volna. Sajnáltam, hogy pont, mikor túljutottam volna magamban az ellenállásokon, akkor lett vége, pedig hasznos tapsztalatnak éreztem volna még három vagy négy napot. Persze mindez nem számít hosszú időnek. Ahhoz az öt évhez képest legalábbis, amire Swamiji készül. Tegnap este esett erről pár szó, mikor a magyar csoportot fogadta lakosztályában a csend gyakorlatnak keretet adó újabb tűzszertartás után. Említett egy swamit, aki, ha jól emlékszem 37 évig volt csendben, szóval, mi éppen csak megízleltük. Mikor a csendről beszélt Swami Véda felhívta a figyelmünket, hogy a csend gyakorlata és megélése nem a beszéddel való felhagyásban teljesedik ki. A csend egy érzés, ami a szívből fakad és bármikor, bárhol, bármilyen körülmények között visszatérhetünk hozzá. Csakúgy mint a meditáció. Az sem annak a napi 15 percnek, vagy 1 órának szól, amikor leülünk a meditációs helyünkre. A cél az, hogy fenntartsuk és megőrizzük, még a legharsányabb körülmények között is. "Csendesítsd le az elmét"- ezzel kötött össze minden lehetséges szituációt, amivel találkozhatunk, s ami a leginkább kiszokott mozdítani a belső csendből. 

A három napos csend azonban sok mindent tanított, még a rövid idő ellenére is. Magamról, a világ észleléséről, és megéléséről. Érdekes volt megtapsztalni, hogy az önkifejezésre, a gondolataink kinyilvánítására milyen mély és zsigeri késztetésünk van. Nehéz elcsendesíteni, számomra legalábbis az első fél napban az volt. Aztán jött a felismerés, hogy valójában milyen feleslegesek a szavak... A beszédbe fektetett energiánk nagy része üres fecsegésben fecsérlődik el. Az, amit mindenképpen ki kell mondani, vagy jelentősége és értelme van a kimondásának, az nagyon kevés, ahhoz képest, mint amennyit jár a szánk.

Mikor az embernek megszűnik a kommunikációra való késztetése, akkor kezdődik az igazi tanulás, hiszen eltűnik az elméből a csendnek való erős ellenállás. Átadja magát az ember és a kontempláció állapotában időzve a körülöttünk való világ valahogy más lesz, s benne az emberek. Kivonva magunkat  az emberi játszmák egyik fontos terepéről, sok minden lehullik a környezet díszei közül, s van, hogy újakat látunk meg.

A csendet úgy tartottuk ki, akár egy ászanát. A lehető legmozdulatlanabb elmével, japával, figyeléssel. Azért a vége felé éltem meg mélypontokat, de mikor újra szólni lehetett volna, nem tudtam mi lenne az, amit érdemes lenne mondani. Azt mondják, hogy a csend után először kiejtett gondolatnak ereje van, s nem jó elfecsérelni. Kellett pár perc míg megtaláltam, amit érdemesnek találtam arra, hogy megtörjem vele a csendet. 

Mikor meditációt gyakorlok egy része a teljes reakciómentességről szól. Sem a külső ingerekre, sem a testemre, sem a gondolatokra nem reagálok. A csend is ilyen, egyfajta reakciómentesség, amivel pont az alól próbáljuk feloldozni magunkat, ami a legmegszokottabb, legkézenfekvőbb, legtermészetesebben működő önigazolás, az "itt vagyokság" és a "létezem" kifejezésére irányuló vágy téves eszköze. Egy újabb elengedés... 

Szerencsésnek és boldognak érzem magam, hogy itt lehettem és megélhettem, és majd megoszthatom azokat a gondolatokat, érzéseket, amiket tapasztaltam ebben a három hétben. Hálás vagyok minden benyomásért, ami itt ért és csiszolt, formált. Igazán nagy hatással volt rám ez az utazás, fontos hetek az életemben. 

Vannak az életnek olyan pillanatai, amelyek mellett talán máskor és máshol elmennénk, de a térnek és időnek egy adott szegletében elkerülhetetlenül megtorpanásra késztet. India sok ilyen pillanattal ajándékozott meg és sok álmomat, vágyamat teljesítette. Amit magammal viszek, nem csak új távlatokat nyit a gondolkodásban, de egyértelmű felülbírálásokat és változásokat követel.

Éjjel álmomban még sétáltam és beszélgettem az ashram kertjében Swami Ritavannal minderről. Ilyen formában adott választ néhány fel-nem-tett kérdésemre. Jó érzés tudni, hogy a mester és a guru bárhol legyek is a világban mindig velem marad és nem kell hozzá semmi más, csak a szív barlangjában lévő csendbe, vagy a mélyalvás állapotába húzódni... Ők itt maradnak, én elmegyek, de ez csak látszat, hiszen mindig ugyanott és mindig egyek vagyunk. Ez az érzés a guru kegyelme. 

Swami Ritavan azzal engedett útra bennünket, hogy vigyük magunkkal a jóga üzenetét. Adjuk tovább szeretteinknek, családunknak, tanítványainknak, hogy mindenki részesülhessen abból a sok-sok áldásból, amikben itt "az anyaföldön" részesülhettünk. 

Love, serve, remember - így búcsúzik az ashram is, útravalót csúsztatva a vándor batyujába...