Garuda röpte

Garuda egy hatalmas tojásból született, amely ragyogóbb volt, mint ezer nap. Nőtt, növekedett, s amikor egyre inkább megtapasztalta hatalmas erejét, elfogta a félelem, s azért könyörgött az istenekhez, hogy csökkentsék le a benne szunnyadó potenciált…

Egy napon azonban Garuda édesanyját, Vinatát, egy kígyó rabul ejtette, és Patalába a kígyók földalatti városába hurcolta. Itt bevallotta neki, hogy nem akarja rabságban tartani és ha Garuda hoz neki az égi hegy csúcsán őrzött amritából, az örök élet elixírjéből, szabadon engedi. Garudának a küldetés során három halálos akadállyal kellett megküzdeni.

Az első a tűz gyűrű volt. Garuda néhányat kortyolt egy folyó vizéből, s mielőtt átrepült volna a tűzkarikán, kioltotta azt, s könnyedén átrepült rajta.

A második akadály egy olyan ajtó volt, amelynek keretében egy éles szögekkel kovácsolt vaskerék forgott. Misztikus erejét felhasználva nagyon kicsinnyé vált, s így leküzdve a második akadályt is, átrepült rajta.

Garuda végül elérkezett a harmadik próbatételhez, amikor egy kígyóval kellett megküzdenie. Szárnyaival porfelhőt kavart és megvakította a kígyót, majd erős csőrével megölte.

Ezek után Garuda merített az örök élet nektárjából és elvitte Patalába, a kígyók földalatti városába, hogy kiszabadítsa anyját. Mikor azonban átadta volna az Amrtát, a kígyó királynak, megérkezett Indra és az félistenek, hogy visszaszerezzék, amit elloptak tőlük. A kígyó gyorsan bele akart nyalni az örök élet elixírjébe, de az annyira erős volt, hogy ketté hasította a kígyó nyelvét, ami miatt, legalábbis így tartja a legenda, a kígyók mind a mai napig villás nyelvvel születnek.

A kígyó tartotta szavát és szabadon engedte Garuda anyját.

A Garudasana, Vishnu hordozójáról a nemes szívű Garudáról kapta a nevét. Garuda az isteni madár, fejjel, sas csőrrel, karmokkal, szárnyakkal, de emberi testtel és végtagokkal született, ezért nevezzük sas póznak.

A Garudasana felépítését Tadasanából, alapállásból kezdjük. Összekulcsoljuk a lábakat és a karokat, olyan módon, hogy a felkarokat keresztezzük, majd  a két alkart, aztán a tenyereket, melyek majd merőleges helyzetben lesznek az arccal és az ujjak felfelé nyújtóznak. A kar tartást önállóan is szoktuk gyakorolni, akár sarokülésben, akár a Viradhabdra I. kéztartás variációjaként. A belégzéssel előre tova a két könyököt és finoman felfelé nyújtózva a karokkal, kilégzéssel pedig vissza engedve, néhány ismétléssel is jól lazítja a vállak és a lapockák területét, valamint oldja az ott elraktározott stresszt. A teljes póz kivitelezésénél a lábakat is összefonjuk. A két comb, a két lábszár keresztezi egymást, majd végül a lábfejet akasztjuk be az ellenkező lábszárba. Ez az nem mindenkinek szokott sikerülni. Befolyásolja a láb vastagsága, és az egyén saját anatómiája is, azonban fekvő, vagy ülő pozícióban lehet gyakorolni. Két féle kivitelezéssel is találkoztam már. Az egyikben a felkarokat megtartjuk váll magasságban, a másikban viszont a könyököt leengedjük a felül lévő térdre. Ebben az esetben a pozíció jó hatással van a belső szervekre, melyek ilyenkor a légzés segítségével átmasszírozódnak.

Ezzel a testtartással erősíthetjük, nyújthatjuk a lábak izmait, valamint hatással lehetünk a csípő körüli izmokra is. Nem mellékesen pedig fejleszti az egyensúly érzéket, valamint az összpontosítás képességét.

És hogy hol van Garuda ereje bennünk?

Garuda nem akart szembenézni önmaga valóságával. Egészen addig elfordult erejétől, ameddig anyja élete nem múlt rajta. Akkor viszont nem habozott életre hívni és használni a benne szunnyadó isteni erőt.

Az emberek belemerültek és belefeledkeztek az anyagba. Önazonosságunk a test, s csak abban vagyunk képesek hinni, ami kézzel fogható, annak van értéke, ami anyagi természetű. mindezzel megfosztottuk magunkat attól a spirituális erőtől, amely valóban felszabadíthatna, szabaddá tehetne minket.  A mítoszok mesékké, szellemi vezetők zsarnokokká váltak a történelem során és egyre távolabb kerülünk valódi természetünktől. Nem, hogy nem merjük megélni, hanem sokszor teljesen megfeledkezünk arról az isteni erőről, ami bennünk is ott szunnyad, s ami nagyobbá és erősebbé tesz minket, mint azt legmerészebb álmainkban gondolnánk. Néha néha megvillan és tudattalanul is segítségünkre van, de inkább a véletlennek, a vak szerencsének tulajdonítjuk eredményét, mint, hogy bégre felismernénk benne elménk erejét.

Egy kicsit mindannyian olyanok vagyunk, mint Garuda. Félünk magunkká válni, mert olykor elrettentő az erő. Azonban senki nem kerülheti el sorsát, s előbb utóbb elérkezik az a legmélyebb pont, ahonnan csak a mítoszok, legendák, feledésbe merült mesék igazságainak felismerése vezet vissza a fény felé. 

Amikor ezt a pozíciót formázzuk meg, először visszahúzódunk önmagunkba. Fókuszáljuk és ébresztjük a belső erőt, amit a pozíció bontásakor, akár a sas szárnyát a repülés előtt, terjesztjük ki.

Szellemi lényekként az emberi élet tapasztalása során számos akadállyal találkozunk szembe, amelyeket csak úgy győzhetünk le, ha megvívjuk önmagunkban önmagunk harcait, hogy közelebb és közelebb kerüljünk isteni természetünkhöz, ha tetszik, az elme uralmához. Garuda csak úgy menthette meg édesanyját, hogy merte életre hívni és felhasználni magából azt az isteni erőt, amely képessé tette, hogy szembenézzen a kihívásokkal, s végleges győzelmet arasson felettük.