A medence helyzete az ászanákban

A medence a test középpontja. Ez az a terület, ahonnan minden mozgás és mozdulat kiindul. Ezért is hangsúlyos a fontossága annak, hogy az adott testhelyzetekben hogyan pozícionáljuk. Érdemes annak időt szentelni, hogy különböző rávezető gyakorlatok által megérezzük, hogyan mozdítható ez a terület, mely izomcsoportok kapcsolódnak hozzá, azok aktivitása mit eredményez más izomcsoportokban és egyáltalán hogyan stabilizálható a helyzete.

Alig tudnék olyan gyakorlatot mondani, amiben ne lenne nagy szerepe a medence helyzetének, akár álló, ülő, fekvő, vagy csavaró pozícióról beszélünk.  A területen való tudatosság nem csak az ászanák energetikájának szempontjából fontos, de fizikai kellemetlenségeket is elkerülhetünk, mint például a deréktáji fájdalmak, ha tudjuk hogyan dolgozzunk vele.

Erre a mardzsari (macska) domborító és homorító mozdulatok gyakorlata kiválóan alkalmas, illetve az ülő helyzetben ülőcsonton gördülések. Ezek az összes aktivitásra fényt derítenek, amit alkalmazunk a medence pozícionálásakor.

A medence helyzetének igazítását nem lehet függetleníteni különböző izomcsoportoktól, mint például a hasizmok, csípő körüli izmok, farizmok és nem lehet függetleníteni még a combizmoktól sem. Vegyük sorra, hogy mik is az összefüggések, illetve, hogy mit befolyásolnak ezek. Ha sikerül megérteni és megérezni, nagy előrelépés következhet a különböző ászana csoportok gyakorlásának tekintetében. 

Mielőtt azonban elkezdenéd a gyakorlást szánj időt arra, hogy megismerd a tested. Figyeld meg magad álló helyzetben. Figyeld, hogyan áll a medencéd, milyen érzetek vannak a deréktájadban, “egyenes” és nyitott e ez a terület, vagy túlzottan homorú és sokat küzdesz derékfájással? Annak oka általában abban keresendő, hogy a medence nem jól áll, amellett, hogy hasizmok megnyúlnak, meglazulnak, elveszítik tartásukat és mivel nem húzzák megfelelő irányba a medencét a deréktájban a csigolyák torlódni kezdenek, valamint a törzs minden súlya a gerincre nehezedik. Ez rövid idő alatt képes fájdalmat okozni. Tulajdonképpen ez az az állapot, amit nem csak a mindennapokban, de a különböző gyakorlatokban is kerülni kell, vagyis, hogy a gerinc lumbális szakasza ne váljon túlzottan homorúvá.

Térjünk vissza egy kicsit a medence billentésére. Mi történik ilyenkor? Az, hogy a medence előre, vagy éppen hátra billen a csípőcsont helyzete határozza meg. Annak ellenére, ahogy először gondolnánk, mikor a medencét hátra billentjük, az tulajdonképpen az előrehúzás érzetével jár együtt. Tehát, az üllőcsontok éppen ellenkezőleg mozdulnak, mint ahogy a medencét irányítjuk, előre vagy hátra.

Ha kipróbálod ezt a mozdulatot máris tapasztalhatod, hogy milyen aktivitások jönnek létre. A medence hátra billentése azonnal aktiválja a hasizmokat, farizmokat. Mindez a szeméremcsontot előre mozdítja és a farkcsontot a talaj felé irányítja, amire annak lefelé húzásával rá is dolgozunk enyhén. Ne feledkezzünk meg a combok finom befelé csavarásáról, ami a csípő ízületet stabilizálja, valamint az SI ízültet, a keresztcsonti ízesülést nyitja, legalábbis abban a kis mértékben, amennyiben ezt a rendkívül szoros ízesülést lehetséges. Ez a momentum azonban nagyon fontos és rendkívül jó érzés is, különösen, ha probléma van az adott területen.

Ezeket az elveket minden gyakorlatban fontos szem előtt tartani, akárhogy is helyezkedjünk el a térben, akár fekvésben, akár állásban, vagy ülésben. A csavaró gyakorlatoknál, pláne ülő helyzetben kimondottan nagy figyelemmel kell lenni afelől, hogy hogyan áll a medence. Ha a “Vakrasana”-ban, a csavarpózban nem ér le mindkét üllőgumó, mindenképpen alá kell támasztani, ellenkező esetben csinos kis gerincferdülés dolgozhatunk ki magunknak, valamint könnyen károsodhatnak a gerinc kisízületei azáltal, hogy a nem kiegyensúlyozott tartás következtében a csigolyák túlterhelődnek.

A medence helyzete a hátrahajlásokban is nagyon meghatározó és talán a legkritikusabb terület, mert a helytelen végzés könnyen derékfájdalomhoz vezet. Legfontosabb, hogy ne higgy a szemednek. A hátrahajlások, bármennyire is úgy tűnik, nem a derékból történnek. Még ezekben a testhelyzetekben sem nyomódhat össze a deréktáj területe. A hátrahajlásokhoz erős lábak kellenek, amik képesek megtartani a testet. A kivitelezés közben a szeméremcsontot előre toljuk, a medencét megint hátra billentjük, teret hozunk létre a deréktájban, majd emeljük egyre jobban a szegycsontot, a mellkas közepét, távolítva a köldök területétől. A hátrahajlás inkább hátra nyújtózásként valósul meg, mint derékba törésből…

Általánosan ahhoz, hogy a deréktáj, a medence pozícionálása révén, helyes helyzetbe kerüljön sokat kell erősíteni a hasizmokat, farizmokat és nyújtani a csípő horpasz izmot, hogy az se húzza előre a medencét.

Mindennek a fiziológiai folyamatokon, hatásokon kívül fontos energetikai jelentősége is van. Amikor egy korábbi alkalommal a “Moolabandha”-ról írtam, kifejtettem, hogy ezt a finom energetikai tapasztalatot nem az izomaktivitások által hozzuk létre, hanem azok csak tünetként jelentkeznek, mégis amíg ez nem valósul meg, dolgozunk vele, mintegy a terület megismerése és tudatosítása végett.

Figyeld meg magad, próbáld ki a leírtakat, szerezz önálló tapasztalatot és lépj előre az úton! Kellemes gyakorlást!

Flow–az áramlás élmény

A hétvégén indult vinyasa yoga alaptanfolyamon a vasárnapi nap témája a “flow” elméletének ismertetése volt. Ez az, ami a vinyasa flow yogát valódi tartalommal tölti meg. A tanítványaimmal folytatott beszélgetés arra inspirált, hogy egy cikkben is kifejtsem ehhez a témához fűződő gondolataimat, másokban is felébresztve annak lehetőségét, hogy másképp gyakorolja és élje meg ezt a modern irányzatot. A vinyasa flow yoga szerencsés ötvözet, mert remekül integrálja és használja a jóga tradicionális elemeit, anélkül hogy sérülnének értékei, miközben a modern ember ritmusára hangolódik, s felhasználja a új ismereteket, tudományos tapasztalatokat is.

A “flow” kifejezés Csíkszentmihályi Mihály nevéhez fűződik. Aki feltette az életét arra, hogy megfejtse az emberi boldogság elérésének titkát. Kutatásai azt bizonyították, hogy a boldogság nem a külső tényezők meglététől függ, hanem a folyamatosan végzett tevékenységekhez fűződő viszonyainktól, és megélésüknek minőségétől. Azok a tevékenységek tudnak a “flow” élményével megajándékozni bennünket, amelyek képesek vagyunk magáért a cselekmény élményéért végezni, mindenféle külső visszaigazolás, vagy jutalomra való törekvés nélkül. Olyan örömteli cselekvések vezetnek hozzá, melyek megengedik a teljes elmélyülést, mikor megszűnik a tér és az idő minden korlátja, megszűnik az “én”-ség határainak érzékelése, és a cselekvő egységbe kerül a cselekvés tárgyával. A jóga a sok jelentés mellett bír a “egyesülni” kifejezés tartalmával, mely valóban az a fajta egyesülés és egység állapot, mely a gyakorlás során megvalósul.

Magának a “flow” élménynek a definiálása teljes mértékben fedi a jóga végső céljait. Ez maga az, amiért a jógát gyakoroljuk. Mert mi is történik ennek az élménynek a tapasztalásakor?  A szenvedés okai szertefoszlanak, az egység állapotát akadályozó tényezők érzékelése megszűnik, az “én” feloldódik.

A test fontos eszköze a megismerésnek és az öröm forrásainak tárháza. Ezt nem csak a szenzoros tevékenységekhez, mint látás, tapintás, ízlelés, hallás kapcsolódik, hanem azoktól függetlenül is felhasználható. A különböző tevékenységek végzése a tudat folyamatos jelenlétét követelik meg, s az arra az adott tevékenységre irányuló képességeink folyamatos fejlesztését. Akkor tud valami, mondjuk a Vinyasa Flow Yoga valóban áramlat élménnyé válni, mikor a képességek már annyira kifinomulttá váltak, hogy a figyelmet nem a kivitelezésre irányított összpontosítás köti meg, hanem a rutinból fakadó könnyedség engedni megtörténni az ászanák folytonos áramlatát. Így az érzékelés elszakad a testtől, mert a test tudatosság állapotán túlléptünk, ilyenkor sokkal finomabb tapasztalatok tere nyílik meg a gyakorló előtt, mely magába a “flow”-ba való belépést jelenti.

Az időnk nagy részét a múltban, vagy a jövőben töltjük. Mindez az elmefolyamatokat állandó mozgásban tartja. A jóga tanításai szerint az örökkévalóság a jelen pillanatban élhető meg, a pillanatban, ami mindig tökéletes, mindig boldog, mindig teljes.

Mikor olyannyira képesek vagyunk belefeledkezni, adott esetben a mozgásba, hogy még a következő pillanathoz fűződő vágy is kioltódjon, valóban jelen vagyunk, itt és most.

Ez az a folyamat, ami a gyakorlást könnyeddé és légiessé teszi, hiszen a gyakorlót nem a tudatosság, a szándék és az akarat irányítja, hanem az elengedések és megengedések által megélt élmény tökéletessége. Eredményeképpen megtapasztalható a teljes felszabadulás, szabadság, egység, és valódi azonosságok megélése. Erre törekszik a Vinyasa és erre utal a “Flow” kifejezés.

A megvalósulásnak azonban van néhány feltétele:

- képességek és készségek szerinti gyakorlás, ami mentes a kudarc élményétől

- a figyelem és koncentráció állapotának megvalósítása, mely nem enged az elme folyamatok eltérítő hadműveletének

- az azonosságok, rutinok, megszokások, külső ingerek elengedése

- idő érzékelésének megszűnése

- teljes önátadás

Az, hogy a jóga órán képesek legyünk ezt megvalósítani persze időt kell szánni. Kitartó törekvést és gyakorlást igényel, mégis megéri. Miért? Mert a jógaszőnyeg csak a kezdet. Ha a jógában az áramlat élményét sikerült megvalósítani, már csak egy lépés, hogy átültessük a mindennapokba és megtanuljuk az életünkben végzett bármilyen cselekvést így megélni, bármit is csináljunk. Ha valaki képes megvalósítani a munkájában, vagy a házimunkában, azokat az időket, melyektől korábban elmenekült volna, a boldogság tiszta forrásaivá teheti.

Csend a vége

Az utolsó napok csendben teltek itt Indiában. Még csütörtökön egy szertartással kezdve tettük meg fogadalmunkat és felajánlásunkat, aminek szavainkat áldoztuk. Megidéztük a tűz elemet, hogy tanúja legyen mindennek, s hogy megerősítsük a belső tüzet is, mely a gyakorlás útján sarkall.

Már nagyon vártam a csend gyakorlatot. Korábban szerettük volna elkezdeni, de úgy alakult, hogy ezt a három napot adhattuk csak át neki. Ezeknek a gyakorlatoknak a lényege, hogy azt a sok energiát, amit a kommunikációra használunk, megőrizzük, és kontemplációra, imára, meditációra fordítsuk. Hihetetlen energiák szabadulnak fel az emberben, amit nem mindig könnyű kezelni. Már ez alatt a rövid idő alatt is volt, hogy legszívesebben ordítottam volna. Sajnáltam, hogy pont, mikor túljutottam volna magamban az ellenállásokon, akkor lett vége, pedig hasznos tapsztalatnak éreztem volna még három vagy négy napot. Persze mindez nem számít hosszú időnek. Ahhoz az öt évhez képest legalábbis, amire Swamiji készül. Tegnap este esett erről pár szó, mikor a magyar csoportot fogadta lakosztályában a csend gyakorlatnak keretet adó újabb tűzszertartás után. Említett egy swamit, aki, ha jól emlékszem 37 évig volt csendben, szóval, mi éppen csak megízleltük. Mikor a csendről beszélt Swami Véda felhívta a figyelmünket, hogy a csend gyakorlata és megélése nem a beszéddel való felhagyásban teljesedik ki. A csend egy érzés, ami a szívből fakad és bármikor, bárhol, bármilyen körülmények között visszatérhetünk hozzá. Csakúgy mint a meditáció. Az sem annak a napi 15 percnek, vagy 1 órának szól, amikor leülünk a meditációs helyünkre. A cél az, hogy fenntartsuk és megőrizzük, még a legharsányabb körülmények között is. "Csendesítsd le az elmét"- ezzel kötött össze minden lehetséges szituációt, amivel találkozhatunk, s ami a leginkább kiszokott mozdítani a belső csendből. 

A három napos csend azonban sok mindent tanított, még a rövid idő ellenére is. Magamról, a világ észleléséről, és megéléséről. Érdekes volt megtapsztalni, hogy az önkifejezésre, a gondolataink kinyilvánítására milyen mély és zsigeri késztetésünk van. Nehéz elcsendesíteni, számomra legalábbis az első fél napban az volt. Aztán jött a felismerés, hogy valójában milyen feleslegesek a szavak... A beszédbe fektetett energiánk nagy része üres fecsegésben fecsérlődik el. Az, amit mindenképpen ki kell mondani, vagy jelentősége és értelme van a kimondásának, az nagyon kevés, ahhoz képest, mint amennyit jár a szánk.

Mikor az embernek megszűnik a kommunikációra való késztetése, akkor kezdődik az igazi tanulás, hiszen eltűnik az elméből a csendnek való erős ellenállás. Átadja magát az ember és a kontempláció állapotában időzve a körülöttünk való világ valahogy más lesz, s benne az emberek. Kivonva magunkat  az emberi játszmák egyik fontos terepéről, sok minden lehullik a környezet díszei közül, s van, hogy újakat látunk meg.

A csendet úgy tartottuk ki, akár egy ászanát. A lehető legmozdulatlanabb elmével, japával, figyeléssel. Azért a vége felé éltem meg mélypontokat, de mikor újra szólni lehetett volna, nem tudtam mi lenne az, amit érdemes lenne mondani. Azt mondják, hogy a csend után először kiejtett gondolatnak ereje van, s nem jó elfecsérelni. Kellett pár perc míg megtaláltam, amit érdemesnek találtam arra, hogy megtörjem vele a csendet. 

Mikor meditációt gyakorlok egy része a teljes reakciómentességről szól. Sem a külső ingerekre, sem a testemre, sem a gondolatokra nem reagálok. A csend is ilyen, egyfajta reakciómentesség, amivel pont az alól próbáljuk feloldozni magunkat, ami a legmegszokottabb, legkézenfekvőbb, legtermészetesebben működő önigazolás, az "itt vagyokság" és a "létezem" kifejezésére irányuló vágy téves eszköze. Egy újabb elengedés... 

Szerencsésnek és boldognak érzem magam, hogy itt lehettem és megélhettem, és majd megoszthatom azokat a gondolatokat, érzéseket, amiket tapasztaltam ebben a három hétben. Hálás vagyok minden benyomásért, ami itt ért és csiszolt, formált. Igazán nagy hatással volt rám ez az utazás, fontos hetek az életemben. 

Vannak az életnek olyan pillanatai, amelyek mellett talán máskor és máshol elmennénk, de a térnek és időnek egy adott szegletében elkerülhetetlenül megtorpanásra késztet. India sok ilyen pillanattal ajándékozott meg és sok álmomat, vágyamat teljesítette. Amit magammal viszek, nem csak új távlatokat nyit a gondolkodásban, de egyértelmű felülbírálásokat és változásokat követel.

Éjjel álmomban még sétáltam és beszélgettem az ashram kertjében Swami Ritavannal minderről. Ilyen formában adott választ néhány fel-nem-tett kérdésemre. Jó érzés tudni, hogy a mester és a guru bárhol legyek is a világban mindig velem marad és nem kell hozzá semmi más, csak a szív barlangjában lévő csendbe, vagy a mélyalvás állapotába húzódni... Ők itt maradnak, én elmegyek, de ez csak látszat, hiszen mindig ugyanott és mindig egyek vagyunk. Ez az érzés a guru kegyelme. 

Swami Ritavan azzal engedett útra bennünket, hogy vigyük magunkkal a jóga üzenetét. Adjuk tovább szeretteinknek, családunknak, tanítványainknak, hogy mindenki részesülhessen abból a sok-sok áldásból, amikben itt "az anyaföldön" részesülhettünk. 

Love, serve, remember - így búcsúzik az ashram is, útravalót csúsztatva a vándor batyujába...

Tarkeshwar

Tarkeshwar szent hely. Itt töltöttük az elmúlt néhány napot. Már az ősi iratok is, több ízben tesznek említést róla. A legenda szerint az itt őrzött ikon, egy kőből emelkedett ki, s bölcsek emiatt úgy tartották, isteni jelenlét és erő nyilvánult itt meg. Egy emberi alakot ábrázol, amint felemelt kezekkel áll, s bennük, számomra nem teljesen jól kivehető eszközöket tart. Kezdetben oltárt emeltek a kő elé, majd úgy határoztak templomot emelnek, de mikor kiásták az alapot, a földben hatalmas, tekergő kígyókara bukkantak. (A kígyó több mindent jelképez és testesít meg az ind mitológiában és a vallási hagyományokban. Kapcsolódik Shíva istenséghez, A Kundalíni energiához és a Földet tartó lény is egy kígyó formájában mutatkozik meg.) Mikor megbolygatták őket, az ikon a kőben süllyedni kezdett. Isteni beavatkozásnak, jelnek tekintették, s ekkor felhagytak a templom építésével, s az ikonnak egy szentélyt emeltek. A kő ezután újra emelkedni kezdett, a forma újra jól kivehető alakot öltött. Láthatóan ez egy Shaiva templom, s mivel nincs Shíva Shakti nélkül, ezért egy, a női energiának emelt másik szentély is van mellette, ahol a női princípiumot Durga formájában tisztelik. 

  

A Himalája 34 településéről járnak ide a helyiek, fontosabb rituáléik, szertartásaik, esküvők helyszíneként választják, s rendszerint a reggeli órákban telve van az áldásért és isteni segítségért imádkozó hívekkel.

Az utunk oda majd' 6 órán át tartott a Gangesz parti ashramból. Aki ismeri az indiai közlekedést pontosan tudja, hogy mennyire kimerítő az itteni forgalomban autózni. Ha éppen nincs dugó, akkor a számunkra állandó életveszélyes helyzetek túléléséért való, egyszerre több istenhez való imádkozás meríti ki az embert, mielőtt felismerné, hogy tulajdonképpen bármilyen is a közlekedés, mindig biztonságban vagyunk, de ez egy külön történet lesz majd... A hegyi utak és szerpentinek szintén próbára teszik az embert, szóval jó volt megérkezni végre.

Végtelen tér ölelte körül a hegyet, ahol Tarkeshwar elhelyezkedik. A látvánnyal, amit az egymásból egymásba áramló hegyek és völgyek határtalansága, s a távolban magasodó hófödte hegycsúcsok nyújtanak, lehetetlen volt betelni. A teremtés erői, a föld, a tér, a levegő és a tűz kétségtelenül itt honol, s jelenlétük áthatja a tájat.

Swami Ritavan már itt várt bennünket. Nagyon örültem, hogy ezt a pár napot a társaságában tölthetem. Már a jelenléte is csendet, békét, szeretetet ébreszt bennem. Az indiai idő alatt fontos helyre került a szívemben...

A Tarkeshwarban töltött időt meditációval, sétákkal, beszélgetésekkel töltöttük, és a helyiek által főzött mennyei étkek mindezt csodásan ízesítették. Azt hiszem ez egy olyan hely, ahová bármikor szívesen visszatérnék... Ha valaki a világtól való csendes elvonultságra válik, aligha találhat jobb helyett ennél. Gyönyörű táj, fényesség, s a fák között újra és újra megszólalnak a kis templom harangjai, amikből olyan sok van, hogy a szentélyek felé és a tőlük visszavezető utat végig szegélyezik. A szertartás pap, aki itt élt azt mesélte, hogy a harangokat azok az emberek helyezték el itt felajánlásképpen, akiknek a templomban végzett imádságaik beteljesülést hoztak. 

 

Az első napon egy Ganéshának ajánlott szertartáson, az utolsó napon pedig egy védikus tűzszertartáson vettünk részt, ami csaknem két órán át tartott. Nagy élmény volt számomra és mélyen megérintett.

Összességében csodásan éreztem magam. A kérdés, hogy milyen lemondani mindenről, ami a civilizációt jellemzi, áramról, meleg vízről, luxusról, nos... válaszra lelt. Könnyen... bár kétségtelen, hogy könnyebb és kényelmesebb velük az élet, de jó megtapasztalni, hogy nem elengedhetetlenek. Bár nem volt valami modern az ágyunk, és pille paplan sem volt, mindig édes volt az álmunk, mikor itt aludtunk, bár ez lehet azért is volt, mert az első éjjel olyan kiváltságos helyzetbe kerültünk, hogy a 30 évig itt meditáló bölcs szobájában tölthettük az éjszakát. 

 

Szóval, sok minden kialakul bennünk... kötődések, elvárások, kondíciók, amik képesek megkötni bennünket, csak azért mert azt gondoljuk, akkor ha ezek nem teljesülnek, vagy nincsenek jelen bármit is veszélyeztet a létezésünkben, vagy bármit is veszélyeztet, ami az élet megélését, vagy a "minőségi" életet jelenti. Téves képzet. Minden elengedhető. És higgyétek el, nagyon jó elengedni azokat a dolgokat, amikről azt gondoljuk elengedhetetlenek. Az ilyen helyzetek erre nagyon is alkalmasak. Az életet másvalami tölti meg tartalommal, nem a külső körülmények, vagy feltételek. Inkább a bennünk létrejövő jelenlét és megengedés, elengedés és a pillanatban elmerülő szemlélődés adja meg az értékét. A kényelemet nem az ágy puhasága adja, a luxust nem a meleg víz, a megértés és felismerés nem az áram által kelt világosságban válik nyilvánvalóvá. Persze, lényegesen megkönnyítik, de... Mennyi mindentől fosztjuk meg magunkat, csak azért mert rabjai vagyunk a magunknak állított csapdáknak, pedig az élet a fénytől, a széltől, a harang hangjától, a madár röptétől és az elme csendjétől, és a létezés áradó erőinek felismerésétől édes...

Holi - tavasz és színek

Tegnap este vette kezdetét a Holi ünnep. A Telihold keltével gabona és nád kötegekből máglyát raktak, amit a Swamiji által vezetett szertartás után gyújtottak meg. A mantrák éneklés közben virágokat, ghít, füstölőt áldoztak, majd fellobbant a máglya... a gyerekek visongtak örömükben, felcsendült a zene és mindenki a tűz körül táncolt. Swami Véda is velünk maradt egy ideig az ünnepen, és mindenki elé járult, hogy a Holi-t köszöntsék. Összefestékezte a homlokukat és őt is volt aki bekente a virágporból, vagy hennából készült festékkel... Szépen színesedtek az emberek az ünnep előrehaladtával, de a java csak másnap következik mindig...

A Holi védikus ünnep. Több ezer éves hagyomány. Ilyenkor a színeket és a tavasz kezdetét ünneplik az emberek. A máglya tüze a Holika nevű női démon megégetésére való emlékezés.

Hiranyakashipu, a démonkirály, azt akarta, hogy mindenki őt imádja. Fia, Prahlada azonban Vishnu követője volt. Mikor apján már teljesen eluralkodott a hatalom utáni vágy, arra kérte Holikát, aki a nővére volt, hogy ölje meg a fiút. Holika megragadta és egy nagy máglyába ült vele, azt gondolva neki nem árt a tűz, s a fiú majd elég benne. Azonban hatalma csak a démon király Hiranyakashipu jelenlétében tette sebezhetetlenné, így elégett, miközben a fiút megvédte Vishnuba vetett megtörhetetlen hite.

Azóta ez az ünnep állít emléket a pillanatnak, mikor a jó győzedelmeskedett a gonosz felett.

Ma reggel itt az ashramban is elszabadultak a színek. A választások miatt nem engedtek be minket a városba, de egyébként is jobbnak láttuk itt maradni. És a tapasztalatok szerint ez nem volt rosz döntés.

 

Az ünnepünk nem húzodott sokáig, mert engem az 5. percben kaptak el a panditok és, hát...

...víz és festék a fülemben, orromban... tetőtől-talpig eláztam.

 

Nincs olyan meleg, hogy csurom vizesen tébláboljak, szóval visszamentünk átöltözni. Bálint arcüreggyulladással küzd éppen, szóval őt egyébként is féltettem, hogy megfürdetik és a második körnél ez meg is történt. Ennyiben hagytuk az ünnepet, de azért jó volt beleízlelni.

Árnyék oldal

Bálint szerint túl romantikusan látom Indiát, ezért úgy gondoltam teszek említést az érem másik oldaláról is. Való igaz, hogy Európára komfortizálódott ember számára egy két dolog hagy némi kívánnivalót maga után. Bár én szeretem India szebbik arcát nézni, a teljesség kedvéért lássuk az árnyék oldalát.

Az elmúlt években a világgazdaságban India vezető helyre került. Statisztikák alapján a legnagyobb növekedést eredményezte, bár ez azokon az elszegényedett embereken, akik faágakból tákolt kunyhóikban élnek mitsem segített. A nyomor mindenütt jelen van. Nehéz szembenézéni vele, de nem lehet nem észrevenni. Számunkra az a furcsa, hogy az egyébként magukra rendkívül igényes indiaiak a környezetüket teljes mértékben elhanyagolják. Szemét mindenütt, amerre csak a szem ellát. Az utcán, az erdőszélen, a csatornában, a Ganga kiszáradt meder részein, a ház körül, az üzletsoron... Furcsa kettősség ez. Gyönyörű kelmék, írigylésre méltó szép, színes szárik, az angolok által itt hagyott autók és munkagépek kifogástalan állapotban tartva, gazdag építészet, művészet, kultúra... és szemét. Mintha mindig abban bíznának, hogy úgyis jön a monszun és az majd megtisztítja az utcákat a szennytől. Elmondta a Bálint, hogy ahhoz képest, hogy évekkel ezelőtt milyen volt, így is sokat változott. Akkor még a szennyvíz az utcán folyt keresztül, s a koldusok sem voltak ilyen "jól neveltek" hanem fürtökben lógtak a fehér emberen. Azt hiszem ezt meg tudom érteni.

Szennyvíz éppen most nincs, viszont a szent tehén piszkát senki nem takarítja el az utcáról, hacsak nem gyűjtik éppen, hogy kiszárítva téli tüzelőnek használják. Ilyenkor lepényt formáznak belőle és szabályos kúpokat építenek fel, úgy tárolják. Miközben jöttünk Rishikeshbe, az út mentén a többi városban sok helyütt láttam ilyet.

Itt nincsenek nagyon éttermek. Kis bodegák vannak, ahol ki tudja vizet, de tiszta vizet legalábbis mikor láttak utoljára az asztalok, pultok, eszközök... Valóban nem javasolt bárhol enni itt, akár mennyire is csábítóak a kis sült gombóckák, ellen kell állni. Itt Rishikesben van egy étterem, vagyis kettő a folyó két oldalán, a Germany Bakerei, ami direkt európai ember gyomrához van igazítva. Nagyon jól főznek, mondjuk mi rettentő jókat eszünk az asramban is. A mi nap ott ért bennünket az ebédidő, mert be kellett mennünk valamit elintézni. Olyan helyet kaptunk, ahonnan jól be lehetett látni a konyhába... hát...ööö... szerintem sosem takarították ki... a hámozott zöldség a koszos asztalon hevert, pont a nem túl tisztának tűnő kés mellett... De az étel akkor is isteni és semmi bajunk sem lett a világon. De ez ilyen.

Mondjuk azt meg kell érteni, hogy itt nincsenek nagyon modern tisztító szerek, mint nálunk. A tisztaságot másképp nézik és nem feltétlen jelent egyben higiéniát is... Itt van ami számukra tiszta, mi pedig azt mondjuk rá, hogy hát még nem láttak akkor tisztát...

A gyerekeket és az állatokat látni ezekben a körülményekben a legrosszabb érzés. Olyan kedves arcuk van, mosolygós szemük, de mégis ott bujkál benne, a mély szomorúság. Talán azért tudnak mégis vidáman kergetőzni, mert nincs túl sok viszonyítási alap számukra ahhoz, hogy tudják mekkora nyomorban is élnek, hiszen itt sosem volt más az élet. Ez a természetes. Számomra nagy kihívást jelent nem adni mindegyik gyereknek, vagy nem odamenni mindegyik állathoz és megpróbálni segíteni rajtuk. Valahogy érzik is. Tegnap például odaszalad hozzám egy durván rühes kutya, akit leptek a legyek, a füle tiszta seb volt... megböködte az orrával a kezem, hogy : "hello itt vagyok, játszunk?" De hozzá sem érhettem. Pedig olyan egyszerű lett volna a megoldás... Rengeteg a törött lábú kutya, akiknek furán forrt össze a csontjuk. Jönnek a szeretetért, egy simításért, de... Szóval nincsenek valami jól tartva szegények. A szent tehenek sem szentek annyira, hogy megtisztogassák őket. Csak naphosszat eszik a műanyag zacskót az út szélén, és a flakonokat, meg az újságpapírt. Furcsa látvány...

Ha belegondolok talán kellett is az effajta kontraszt ahhoz, hogy egy olyan bölcseleti rendszer, mint a darshanák kinőjék magukat. Valahogy abszolút megtudom érteni Sziddhárta herceget, hogy végig kocsikázva Indián, hogyan és miért is borzadt el annyira, hogy lemondjon mindenről, amit az anyagi világ adni tud. Szegénység, nyomor, szenny, leprások... mindennapos... Nem lehetett volna anélkül túlélni ezt, hogy mögé nem néz az ember, és el nem gondolkodik azon, hogy mi az élet, honnan ered, mi az egyáltalán, s mi kik vagyunk benne, s hogyan lehetne véget vetni ennek a szenvedésnek. Csak a tudás és a bölcselet adhat menedéket.

Azt hiszem ezt látva, érezve, tapintva fel kell ismernem magamban, hogy én sem mindig becsültem meg a dolgokat. De hát, ilyenek vagyunk. Ha annyira egyértelmű a melegvíz, a minden nap tiszta ruha, meleg étel, puha ágy, anyagilag elérhetőek a vágyak, már nem is jelentenek olyan sokat, már nem tudjuk átérezni valódi értéküket. Egy itteni kisgyerek talán álmodni sem tud olyan csodás körülményeket, amiben nálunk egy átlag gyermek felnő.

Egészen más kultúra, másféle szocializálódás, már komfort zóna. Nem igen lehet közös nevezőre hozni. Kérdés, hogy melyik kultúra mire hajt jobban, mi van jobban előtérben, mert bár lehet nekünk gazdagabb és tisztább a világunk, a lelki életben hozzájuk, a védikus kultúrához képest koldusok vagyunk. Döntse el ki-ki maga mi a fontos a számára, s élje aszerint az életét. Tény, hogy az itteni szokásokat, lelki életet, tanításokat nem lehet egy az egyben átültetni a nyugati világra. Meg kell találni a módját, hogy mindez a bölcsesség, ami itt jelen van számunkra is megvalósítható legyen a hétköznapi életben.

Mi elérhető vágyakkal vagyunk tele hozzájuk képest, amiről így nehezebb lemondani, mint az elérhetetlenről... A nyugati ember elméje egész méshogy van berendezve, mésképp működik, mint azoké, akik telejesen más világszemléletben léteznek évezredek óta. Úgy gondolom, hogy ha a mi világunk embere megtalálná azt a belső csendet és nyugalmat a mindennapi cselekvésében elméje kontrollálása által, mint az itteni bölcsek a fa alatt ülve, máris sokkal kevesebb szenvedést kellene megélni. Talán a mi utunk nem a sadhuk, risik, buddhák, bodhiszattvák útja... más a feladatunk... másképp kell meglátnunk a végső valóságot.

Szóval ez is India, de így sem lett kevésbé kedves és szerethető számomra. Még mindig az az érzés van bennem, mint ami már lassan egy hete... mintha eddig lett volna az egész élet az utazás, amiből végre megérkeztem.

Gangesz, szentség, imádság

Az estéket és a reggeleket különösen szeretem Indiában. A Gangesz vize kagylókürtök, kolompok, harangok, dobok hangját viszi, a szélben füstölő illata száll... Szólítják a híveket és közösségeket az asramok és a templomok. A parton sadhuk végzik rituális fürdőjüket, bűvös mantráikat mormolva. Áldások és imádságok ideje ez. Itt az ashramban is. Ébredés után is közös ima, s mielőtt  majd aludni tér a sangha. Ebben az ősi városban, melyet több ezer éve risik alapítottak, az Indus-Szaraszvati kultúra hanyatlása utáni vándorlás idejében, élnek a hagyományok, s szerves részét képezik a mindennapoknak. Ott az áldás és a felajánlás, minden cselekedetben és minden pillanatban. Talán ez teszi ilyen mérhetetlenül alázatossá ezeket az embereket. Hitük ereje, mely nem fanatikus vak hit, hanem évezredek gyakorlatában élővé vált istentisztelet.

Indiában rengeteg a koldus. Szívfacsaró, mikor kis apró gyermekek szaladnak felénk, hogy adjunk nekik. Ha adunk, odasereglik a többi. Így volt a minap is... A Ganga partján ültünk. Megmosakodtunk, aztán csak néztük a vizet. Csodáltuk a tudás végtelen áramlásnak fodros habjait. Egy kis gyermek jött, aki prasadot kínált. Virágot, ghít, füstölőt, mely áldozat a víznek. Nehezen állok ellen nekik és ebben az esetben nem is tettem. Együtt meggyújtottuk a mécsest és a füstölőt, legalábbis próbáltuk, mert elég nagy szél volt és a mécses mindig elaludt. A legnagyobb elszántsággal törekedett a kis lény, hogy bemutathassuk az áldozatot, amit aztán mégis más úton tettünk meg. Miután elment, csokrokban kezdtek el célirányosan felénk igyekezni a gyerekek, akiknek láthatóan rosszul esett, hogy nekik miért nem adunk... bárcsak megtehettem volna... Ami nekem nem jelent túl sokat, nekik egy egész napra ételt, vagy csak egy finom limonádét, vagy ki tudja mi minden jót jelent. Ezért is esik itt különösen nehezemre például kiönteni a megmaradt ételt. Újra és újra elém villan a tekintetük.

Mielőtt a gyerekek megjelentek volna, közvetlenül mellénk érkezett egy sadhu, aki aktuális rituális fürdőjét végezte. Levetkőzött, majd néhányszor megmerítkezett Ganga anyában, majd párszor edényét merítette meg és áldva a folyót visszaöntötte a vizet, hogy az megtérjen forrásába. Eztán felkente magát, majd felöltözött, összeszedte a holmiját és távozott. Csak ültünk és arról beszélgettünk, hogy ez a jelent több ezer éve ugyanígy játszódik itt le nap, mint nap. Indiai keveset változott. Ha végig nézünk egy utcán és nem látjuk éppen az angolok véres hagyatékát, a sok old mobilt, tényleg olyan mintha megállt volna az idő. A  nők, akik külön írást érdemelnek ugyanabban a tradicionális viseletben lejtenek végtelen kecsességükkel, s a legtöbb férfi is tradicionális viseletet hord. A papok, sadhuk pedig valószínűleg pont ugyanígy néztek ki a védikus korban is. India a hagyományok és tradíciók őrzője, bölcsője a bölcsességnek, az emberiségnek, s talán valóban az istenek földje.

Mindez meghitté és teljessé teszi az itteni légkört. Az ima, az istentisztelet itt annyira egyértelmű és természetes, az élet elválaszthatatlan része. Vajon a nyugati világból nem ez hinyzik? Eltávolodtunk az istenektől, meghódítottuk a természetet, s ezzel hatalmunkban és önállóságunkban egyben magunkra is maradtunk. A kereszténység rossz irányba alakult sajnos. Vezetőit magával ragadta a hatalom, a birtoklás és a gazdagság utáni vágy. Híveiket nem, hogy közelebb hozták az istenhez hanem még el is zárták tőlük, nélkülözhetetlenné téve magukat a isten és ember közötti párbeszédben. Hosszú távon mindez azt eredményezte, hogy az emberek elfordultak a vallástól. Szükségtelennek titulálták, mert vezetőik nem segítették valós tapasztalathoz őket. Imáik nem kerültek meghallgatásra, mert a kereszténység csak kérni tanított meg az embereket, adni nem és olyan istent teremtett, akitől félni és rettegni kell. A mi istenünk így a pénz lett. Ezért élünk, ennek hódolunk, és függővé teszünk mindent tőle. Örömöt, lehetőséget, felemelkedést, egészséget, szépséget. De hogy jár az a nép, aki üres bálványokat imád?

Persze nem látok bele a hindu vallás felépítésbe és működésébe, egy valami azonban biztos. Kézzel fogható a vallás, ami nem elnyomja az embereket, nem vak hitet ébreszt bennük, nem fanatikussá teszi őket, hanem él bennük.

Erről nem mondhatnak semmit a szavak. Csak azoknak az embereknek a szemei, akik a legnagyobb nyomorban élnek, és bár tudatában vannak sanyarú sorsuknak, nem panaszkodnak, nem sajnálkoznak, hanem elfogadással és a helyzetben való megelégedettséggel élik könnyebb és nehezebb napjaikat. Mindez pedig abból a bizonyosságból fakad, hogy  tudják életük illúzió, s mostani tapasztalataik, csupán előző életükben elkövetett tetteik gyümölcse, persze ettől még nem boldogok, fásult egykedvűség ül az arcukon...

Azt gondolom ez az elfogadás és megelégedettség, amiben a vallásnak nagy szerepe van. Az imák, felajánlások,  szertartások és rituálék nem a külsőségek miatt fontosak, nem olyan dolgok, amelyeknek a látszatokban, vagy a külső világban van jelentőségük. Folyamataik a mélyben zajlanak, s felülemelnek a világban megélt történéseken, melyek az áhítatban más mércével méretnek. Elviselhetővé, élhetővé és ünnepelhetővé teszik az életet. Akár itt Rishikeshben, ami minden nap újra és újra színes forgataggá változtat az est ünnep, melyet odaadással és örömmel él meg mindenki, bármelyik kaszt tagja is legyen...

Jógázunk?

Ez az utazás valóban olyan "visszatérés a gyökerekhez" érzés, ami meghat és el is gondolkodtat. Tegnap óta az jár a fejemben, mennyire eltávolodtunk mi nyugaton a jóga valódi céljától és törekvéseitől. Ha visszaidézem az otthoni eseményeket, önjelölt rendszer alapítók, aki elfogadása bevallom mindig nagy kihívás számomra... jóga versenyek, ászana parádék, magamutogató vásári akrobatikusok parádéznak a  tekervényes pozíciókban, mintha ez bármennyire is minősítené tudásuk nagyságát, vagy kifejezné a jóga komplex rendszerét és bölcsességét. Táncosok és balettosok tetszelegnek a jóga testhelyzeteiben, mintha elméjük felett szerezett uralom eredménye lenne, holott csak korán kezdték a ritmikus gimnasztikát. Folytonos ki mit tud, nagy szavakkal, de vajon mi van mögötte... Igen, miközben írom nekem is eszembe jut, hogy: nem kellene, minősíteni, és, hogy nincs alapom megítélni senki útját, de felülemelkedve ezen a mindig jól működő takarón, lássuk be van azért ebben igazság. Persze, nyugat... külsőség.... business. Azonban legyen ez mindenki saját választása, tette, minek beérik így vagy úgy a gyümölcse. Persze nem mindenki keresi a jóga magasabb céljait, van akinek elég, ha nem fáj a dereka, vagy formásabb a combja, csak olyan furcsa, hogy valaki előtt ott a lehetőség az élete megváltoztatására, a szenvedés felszámolására és nem él vele...

Igyekszem magamba nézni, s azt vizsgálni, hogy én helyesen cselekszem e, helyesen adom e tovább a tudást? Magam is a jóga egy modern formáját kezdtem el képviselni. Saját tapasztalatom szerint döntöttem így, mert úgy érzetem, hogy a pillnatban való jelenlét könnyebben megvalósul benne számomra, mint a hosszan kitartott, statikus gyakorlatokban, s hamarabb válik meditációvá, mert a gondolatok nem tudnak megkapaszkodni benne. Annak ellenére, igyekeztem a jóga szellemiségét, a gyakorlás irányelveit beleszőni az órákba. Vajon képesek voltak e közvetíteni a jóga teljességét?  Erről csak tanítványaim gondolatai, szavai és tettei árulkodhatnak.

Eredendően a jóga nem a testgyakorlatokról szól, az csak a legdurvább szint, amivel dolgozunk annak érdekében, hogy az elmét felkészítsük az ülésre, megfegyelmezzük, s az elme fegyelme által képesek legyünk az összpontosításra a meditációs úton, mely a samádhihoz vezet. A samádhi megélése megasabb szintre emeli a hétköznapi élet megélésének módját, ha hétköznapi oldalról közelítjük meg legalábbis.
A nyolc anga, a jama és a nijama elvek, az ászanák, légzőgyakorlatok, relaxáció, mind-mind a meditációt készíti elő, s önmagában is mindegyik meditáció. Bár az ászanák hivatottak a testet egészségesen tartani, nem az izmokról szól, nem a jó alakról... kicsit úgy érzem, nyugaton túlzottan ledegradáljuk, a maga nemében persze hasznos és jó gyógytornává, és testformálássá, vagy épp edzéssé, amik teljesen ütköznek a jóga eredeti törekvésével.

Miközben ezeken gondolkodtam, eszembe jutott az is, hogy milyen alapvető különbségek vannak a keleti és a nyugati emberek között. Az az isten szeretet, világszemlélet, és a legsanyarúbb körülmények között élők szemében, járásában, mozdulataiban megbúvó méltóság, biztosan hiányzik a nyugatból. Az istenszeretetet felváltotta az önzés, az élet iránti tiszteletet a hódítás vágya, a méltóságot a gőgösség, a szolgálatot az üzlet. Valahogy úgy formálódtunk. És ez ott van a nyugati jógában is. Innen üresnek látszik. Újra kell értékelnem a tanításom, a jógám, és annak jelentőségét, hogy a jóga tanítását vállaltam és nem tornáztatást, nem teljesítménykényszerre sarkalló erőfitogtatást. Bonyolult és összetett kérdések ezek, melyek hosszú gondolat füzéreket gördítenek maguk után...
Swami Véda azt mondja mindig: "mindegy mibe csomagoljátok a jógát, csak adjátok tovább a tudást." De vajon mettől, meddig jóga a jóga?

Sokan a külső hőmérséklettől teszik függővé, az izzadás fokától, testgyakorlatok kivitelezésének mértékétől. Kezdünk elveszni a "neked milyen márkájú a jógaszőnyeged, és a jóga táskád, nadrágod, kulacsod" kérdésköreiben. De mi célja ennek? Mosoly csalogató, naív és gyermeki, pont olyan, mint a nyugati ember.
Tegnap este abban a megtiszteltetésben volt részünk, hogy Swamijivel meditálhattunk. A körülbelül egy órás ülés úgy telt el, akár egy pillanat. Teljes mozdulatlanság, csend, béke és szeretet. Jelenlét, feloldódás... Mindig különleges élmény Vele meditálni. Nincsenek szavak, melyekkel kifejezhetném a tapasztalatot. Elsöpört mindent, ami megmaradt könnyek által tisztult.

Vacsora után egy pandit a jóga saddhana 5 pilléréről beszélt. Nagyon jól összeszedett, logikusan felépített, mélységeket hordozó tanítás volt, bár a végére kicsit követhetetlenné gyorsult, hiszen egy órába próbált elmondani valamit, amire talán négy is kevés lett volna, mégis a legjobbkor hallottam, amit hallottam, még ha zömmel olyan dolgok is hangoztak el, amikről már korábban beszéltek nekem. Jó volt feleleveníteni és hozzátenni az új fogalmakat, megfogalmazásokat, nézőpontokat.

Az ott hallottak tovább fokozták bennem azokat a gondolatokat, amelyeket az előbb leírtam. Persze még érlelődik és formálódik bennem mindez. Jó érzés, mikor valami elindít egy más irány felé és csak hagyod, hogy új helyszínekre vezessen a szívben. Ezekkel a gondolatokkal indulok a reggeli meditációra... talán a csend megadja a válaszokat.

Üdvözlet Indiából!

 Első alkalommal látogattam Indiába. Számomra egy álom vált valóra, nagyon sokat jelent, régóta vártam már erre az utazásra. Már az indulás előtti napokat a "visszatérés" érthetetlen érzése járt át, mintha haza készülnék. A megérkezéskor tapasztalt öröm és boldogság minden fáradság ellenére teljes volt. Az indulást követő másnap délután érkeztünk meg Rishikesbe,  Swami Rama Saddhaka Grama ashramjába, a 8 órás repülő-, 7 óra busz út, mindösszesen 26 órás utazás után. Miután köszöntöttek bennünket Bharata földjén és elmondták az ashram élet működési rendjét még a vacsora előtt volt alkalmunk kicsit pihenni és ránk is fért az alvás.

Új-Delhi

Az első napon a hajnali imádság, gyakorlás, meditáció és reggeli után Swami Rama Saddhanna Mandir nevű asramhjába látogattunk el, ahova a Ganga partján sétáltunk. Ez egy csendes út volt. Mindenki a meditációs állapot megtartásával tette meg ezt a rövid zarándoklatot. Mikor odaértünk köszöntöttük a szent folyót, megmostuk lábunkat, kezünket, arcunkat benne, kérve tőle a megtisztulást. Indiában a Gangesz partján gyakran látni rituális fürdést végző Saddhukat, híveket, akik a Shíva hajából fakadó folyamban a tudás végtelen áramlását, az isten anya gondoskodását tisztelik. Én akkor mentem vissza, mikor a többiek már elmentek, valahogy bensőségesebb volt így a várt találkozás.  Mély szeretet és hála járt át azért, hogy itt lehetek.

Az ashram csendjében ültünk le meditálni. Teljesség, béke, nyugalom... oly mértékben járta át elmém a csend, hogy a meditációs állapot, a "megébredések" ellenére, újra és újra visszahúzott, hogy időzzek benne...

Délután és másnap délelőtt Rishikes forgatagában kapcsolódtunk. Gyönyörű színes kavalkád. Riksások, árusok, kereskedők, sadhuk, papok, helybéli lakosok közössége alkotta a város lüktetését, ami elég nagy kontraszt elsőre az Európában szocializálódott és jó sok konvenciót és megszokást magára vett embernek, de számomra valahogy természetes és egyértelmű minden. Persze vannak bennem az előbbiekből fakadó félelmek, de ezeket sem lesz nehéz elengedni. Szeretem Rishikest, segít újra értelmezni és újra értékelni az engem körülvevő dolgokat és azokat a folyamatokat, amik ezek által bennem működnek. E rövid idő alatt nagyon megszerettem ezt a várost. A színeit, szépségeit, az itt élők harsány, mélységesen titokzatos, nehéz és szomorú, mégis megelégedettséggel és elfogadással teli közösségét, akiknek az arcukon látott élet és a szemükben izzó tűz is üzen nekem. 

Egyik sétánk alkalmával Ganésha egy papja áldásban részesített, mikor megtorpantam szentélye előtt. Prasadot kaptam, ami finom édesség volt, s aztán mantrákat mormolva piros jelet festett homlokomra, s karomra pedig cérnát kötött. Mindennek szimbolikus jelentése van, de persze itt ez valamelyest a turistáknak szóló látványosság is, mindamellett, hogy egy avatott pap végezte. Én azonban örültem, és úgy gondolm nincsenek véletlenek, s nem a formaságok, hanem a belső töltés és az esemény megélése, ami nagyon pozitív volt, hálásan megköszöntem hát ajándékát.

Az eddigi legfontosabb élmény számomra az volt, mikor rátaláltunk arra a Shíva szoborra, amelyikkel álmodtam. Bár nem tudtam a tenyerébe feküdni, ahogy álmomban benne aludtam, de leültem elé és az érzése teljesen magával ragadott. Gyönyörűbb volt, mint vártam. Ha csak ennyi történt volna és történne a továbbiakban, már akkor is boldog vagyok, hogy itt lehettem.

Ugyanebben a templomban láttuk Hanumán, a majom isten szobrát. Bálint fel is vette a Hanumán mudra pozíciót és úgy fotózkodott. :-)

Csodás élményeink ellenére mindkét alkalommal jó érzés volt visszatérni az Ashram csendjébe, ami egyébként teljesen európai emberek számára lett kialakítva, mert Swami Ráma úgy gondolta, hogy, ha az európai ember elméjét azok a különbségek kavarják fel, melyek a kulturális eltérésekből fakadnak, sokkal nehezebb a figyelmet a tanulásra , megismerésre fordítani, hiszen a megszokása az indiai körülményeknek nem feltétlen rövid idő. Még ha egyéntől is függ mindez, általánosságban érthető, hogy miért nem "annyira indiai" az ashram. 

Tegnap este egy pandit tartott előadást "Meditáció a bhagavad-Gítában" címmel, aminek nagyon megörültünk és csatlakozunk is a sanghához. Érdekes és elgondolkodtató volt, bár az indiai angol értése nem mindig megy jól, a lényeg azt hiszem átjött. A Bhagavad-Gíta olyan alap mű, aminek a megismerésével és megértésével sok időt kell eltölteni. Mindketten nagyon szeretjük. (Mindig eszembe jut, hogy Bálinttal már 3 költözésen túl vagyunk és mindig elmondja, hogy csak az én könyveimet kell mindig cipelni, mert neki csak egy van: a Bhagavad-Gíta... :-) Egyébként valóban így van... ha valaki a Bhagavad-Gítában járatos és birtokában van a megértésnek, másra nincs is szüksége. 

A Bhagavad Gíta a Mahabhárata része, melyben két család, két nemzettség harcol egymással. A BG ebből az a párbeszéd, amely Krishna és Arjuna, a mester és a tanítvány, a tudatosság és az "én" között történik.

A pandit beszélt róla, hogy a Bhagavad Gíta nem a külvilágban zajló folyamat, hanem a meditációs gyakorlat, melyben saját természetünkkel, jellemünkkel, tulajdonságainkkal kerülünk szembe, melyek mi magunk vagyunk. A folyamat ennek felismerése, megismerése, megértése és felszámolása, mely által visszatérhetünk az egység állapotába.  A jóga egyesülést jelent, s az egyesülés a meditációs gyakorlat kiteljesedéseképpen adatik meg. A jóga minden tagja, erre készít fel, erre vezet.

Elmondta, hogy a jama és nijama elvek sem hivatottak kevesebbre, mint a meditációra való felkészítésre. Ezek azok az eszközök, melyekkel az elme megfegyelmezhető. 

Mikor meditálunk folyton tele vagyunk vágyakkal, reményekkel, melyek kimozdítanak bennünket az egység állapotából. Annyi mindenre vágyunk, tárgyakra, célokra, önmeghatározásra, cselekvésre, a következő pillanatra, vagy a létezésre. Ezek mindig gátjai a megismerésnek, a megkülönböztetésnek, hiszen mindezeket a belső folyamatokat túlzott azonosság élménnyel tapasztaljuk meg. A tudatosság rávetülve ezekre a dolgokra teljesen belefeledkezik, akár csak a Purusa a Prakriti játékába. 

Meditációs folyamatként beszélt arról az áramlás tapasztalásának formáiról. Hogy miként jön létre a jelenlét, a pillanatban való jelenlét hogyan tagolja fel a folyamatos áramlást, melynek a töretlen megtartása maga a meditációs állapot megvalósítása. Ezek a meditációnak fontos részei, melyek a kontempláció, koncentráció szakaszaiban megfigyelhetők, a meditációban pedig megélhetők.

Ma a reggeli után találtam időt, hogy összegezzem az eddigieket, persze ez csak a felszín, minden más leírhatatlan, elmondhatatlan. Egy valami azonban már most biztos, semmi másnak nincs értelme, csak annak, ha mindig, mindenhol a minket ért benyomásokat, hatásokat, történéseket, mint az önismeret eszközeit használjuk fel. A legfontosabb dolgunk az életben, magunkon keresztül a világot működtető elvek megismerése, megértése, s ez által a felismerése az elme folyamatainak. Ez a megismerés, mely a neveltetés, emlékek, lenyomatok színeivel festett elménk kristályát újra  tisztává mossa, hogy átragyogjon rajta a valódi tudatosság fénye. Helyes szándék, törekvés, tanulás, továbbadás... minden más hiábavaló, illúzió...