2012. november 1., csütörtök

Naptól - Holdig

Hosszú volt a csend… sok minden hallgatásra késztetett az elmúlt hetekben, amiért nem éreztem indíttatást az írásra. Sok más dolog töltötte meg tartalommal a perceket. Számomra az elmúlt időszak a befelé fordulás, szemlélődés, önmagam újra fogalmazásának ideje volt. Utazást tettem magamban, persze még mindig utazom... Bár nem vágytam rá, mégis megkaptam egy olyan beavatást, ami mély fájdalmon keresztül, alapvetően változtatta meg a világ értelmezését, megélését, és a benne ható erők érzékelését, de leginkább saját lényem jelentőségét és értékelését ismeretét. De úgy éreztem nincs mit mondanom. Amit tudok, átadom az óráimon, de aztán marad a csend, amiben csak figyelem magam, a változást, az áramlást, ami szintén új értelmet nyert ebben az időszakban.

Azt gondolom minden úton járó embernek az életében vannak kiindulási pontok, elágazások, érkezések. Van, hogy maradunk, úgy érezve megérkeztünk, de aztán valami mégis tovább szólít, hogy újra induljunk, útra keljünk. A fejlődést sok mindenhez lehet hasonlítani. Leginkább most egy nő jut eszembe, aki megfogan, gondolatokat, új értelmeket, terveket, érzelmeket, irányokat és elhívásokat érlel. Lassan, ahogy formálódnak benne ezek a napvilágra vágyó dolgok, növekedésükkel együtt a nő is átalakul. Majd egyszer csak, egy különleges pillanatban vajúdni kezd, mert a megszületni vágyók tarthatatlanok. Fájdalmasan szép pillanat. Élet és halál kapuja. A Teremtés az elengedés fázisába lép és nem mindig könnyű elengedni a megszokott dolgokat, melyek jelenléte egyfajta biztonságot ad.  A változás pillanata, ami után semmi sem lesz ugyanolyan. Mégis egy nő dolga leginkább az, hogy a szellemi világból, spirituális ereje révén az anyagi síkra bocsássa esetemben akár egy új önmagát. De az elengedés közben átélt fájdalom mégis visszavonhatatlanul újra formál. Ez maga a beavatás.

Persze dolgokat, ötleteket, új dolgokat a megvalósítás terébe emelni nem mindig könnyű. Van, hogy elvetél egy gondolat, mert valamiért nem szabad megszületnie, nem most, nem így. De amikor valóban úgy kell lenni, akkor érzi az ember, hogy nem lehet másképp, engedni kell, mert valami olyan elementáris erővel lép be az életünkbe, hogy nem lehetséges ellenállni, mert akkor a teremtés ereje önmaga ellen, pusztításba fordul.
Mikor a hatha jóga biztonságát felcseréltem a vinyasa áramlására elkezdtek ledőlni a szabályok, korlátok bennem. Azt hittem célba értem, de csak akkor kezdődött el igazából a folyamat, amely most beteljesülni látszik. Minden más lett. Ami eddig fontosnak látszott, most teljesen érdektelen, s amit jelentéktelennek hittem, jelentőssé változott.

Az elmúlt hetek, hónapok, évek eseményeit, akár a jóga közéletben, akár a saját életemben, beleértve gyermekkorom viszontagságait, vagy fiatalfelnőtt hányatottságom, vagy a jelenben megélt boldog szerelmem és a szeretni tudás, adni tudás képességét mindennek viszonylatában egész másként látom és értelmezem. Már nincs bennem düh, vagy bizonyítási vágy. Nem késztet semmi harcra letűnt árnyakkal. Nem vágyom elismerésre, nem hajszolom a sikert. Nincs szükségem versenyre, hogy győztesnek érezzem magam. Nem akarok több lenni annál, ami vagyok. Csak épp annyi. És az elég. Számomra fontos, és kívánom, hogy más is átélje, hogy jelentéktelenné váltak a külvilágban zajló játszmák, amikbe eddig belebocsátkoztam, mert  elég vagyok önmagamnak, mert magamnak tettem bizonyságot, mert az erőm nem más gyengeségében van és az igazam nem más tévedésében. Csakis bennem. És nem kell több. Nem akarok mást, csak tenni a dolgom, amiben itt és most, az éppen aktuális jelen pillanatban a megéléseim, tapasztalatom hitelessé jelöl, vagy amire leginkább érésem pillanatnyi szintje alkalmassá tesz. Ez itt egy új állomás.

Ehhez minden eddigi örömre, bánatra, fájdalomra, tragédiára, boldogságra és szerelemre szükség volt. Nincs mit bánnom és ezért az érzésért hálás vagyok. Ha életem eseményeit nem élem meg a bennem tomboló hévvel és szenvedéllyel kicsi koromtól mostanáig, nem élem ki, nem tapasztalom meg, nagyon fontos dolgok maradtak volna ki. Ezek adtak okot a dolgokon való meditálásra, ezek élezték intuícióim és sarkaltak megérteni, hogyan működöm én vagy mások. Hogy milyen az ember-ség minősége, mire ad lehetőséget, hogyan tud kibontakozni, harcolni, győzni, vagy veszíteni, szeretni, gyűlölni, csalódni, haragnak hangot adni, csalódást kifejezni, létezni, élni, felemelkedni, vagy kivetkőzni önmagából, vagy hogy honnan fakadnak, miből táplálkoznak bennem érzéseim, amik mindent elsöprőek tudnak lenni, milyen tapasztalatok válnak motivációvá, milyen élmények hatása mozgat. Aki folyton a kontrollhoz ragaszkodik, mert attól fél, hogy hogyan ítélik meg mások, vagy mert csak az elvárásoknak, szabályoknak, konvencióknak megfelelően mer élni sosem lesz szabad ember és sosem lesz “farkasokkal üvöltő nő”. Meg kell tapasztalni a végleteket, meg kell élni a szélsőségeket akár, nem csak azért mert ezek tesznek emberré, hanem mert mikor ezeknek az érzéseknek a nyomába eredünk és egészen a gyökerükig üldözzük őket, az ebből származó megértések és tapasztalatok adnak tanítást, ami által már képesek leszünk megérteni és elfogadni önmagunkat, és másokat ítéletek nélkül, s mert ezek visznek előre és mert csak ez enged közel az élet misztériumához. Önmagunk megértése mossa el a különbségeket az “én” és a “te” között.

Már régóta látom, hogy ahhoz, hogy elinduljunk saját középpontunk felé, ahhoz valamiféle perifériát kell megtapasztalni. Aki még nem találta magát sosem szélsőséges helyzetben kevésbé érez késztetést arra, hogy minden erejét összelapátolva feltápászkodjon és azt mondja: “erős vagyok és bátor és ami nem pusztított el, attól erősebb lettem” – majd útnak indul. Talán századszor.

Ezek a szélsőséges dolgok persze nem csak anyagi, vagy érzelmi jellegű helyzetek lehetnek. Lehetnek tulajdonságokkal való szembesülések is, vagy ismétlődő viselkedés minták, állandó játszmák, programok felismerése. Nehéz találkozások ezek. Egy-egy rossz tulajdonságunkkal nehéz szembe nézni, s nehéz beismerni, hogy a rossz elválaszthatatlan részünk, akár a fénynek az árnyék. Ebben a poláris világban amiben élünk, minden igyekezetünk ellenére sem lehetünk csak jók, tiszták, fehér ragyogásban. Minél nagyobb a fény, annál nagyobb árnyékot vet, ami akár elfojtás, akár tagadás formájában tart fent állandó feszültéséget, mert elhittük magunknak, hogy tökéletesen tisztává váltunk. De maga az emberi minőség, pszichés szerkezet, működés nem teszi ezt lehetővé, vagy csak nagyon kivételes helyzetekben. És az ezzel való szembesülés csak bátorság és idő kérdése. Lássuk be, nem sok valódi Guru vagy Szent járkál köztünk, de azért inspiráló és tanításra alkalmas érett személyiségű ember néhány azért akad.

Felismerni, beismerni és elismerni egy-egy negatívnak titulált tulajdonságot nagyon sok erőt rejt. Például kit ne inspirált volna már mondjuk az irigység, arra hogy jobban csináljon valamit és elérje ő is, amit másnak előbb sikerült. Vagy kit nem késztetett harag, nemes harcra, hogy kiálljon önmagáért, vagy vélt igazáért, vagy  a gyengébb védelméért vagy épp ne óvott volna meg attól hogy darabokra törjön a szíve. Hiszen egy-egy negatív érzés képes megmenteni egy sokkal negatívabb szituációtól, vagy élménytől is, ami több rombolást végezne, ha nem tompítaná el az érzést mondjuk a düh, vagy a harag. Kit nem óvott még meg a félelem egy ballépéstől, vagy hibától. A mohóság kit nem sarkallt még nagyobb teljesítményre, vagy határai elérésére. Egy délutáni lustaság kit nem ébresztett még rá a megengedés jelentőségére, vagy a tevékenykedés gyönyörére. Ki ne ismerte volna fel a hűtlenségben a hűség értékét, vagy  a hazugságban az igazság fényét.

A gyűlöletben ott a szeretet, a félelemben a bátorság, támadásban a megadás, az erőben a gyengeség, vagy a  könyörtelenségben a könyörületesség. Egyik sem lehet a másik nélkül, hiszen csak egymás viszonylatában beszélhetünk róluk. Épp mint az illúzió és a valóság. De mindnek meg van a jogos helye az életben, még ha fáj is beismerni. Mindezeket nem csak magunkra vonatkoztatva kell látni és megérteni, át kell hogy itassa mások felénk irányuló tetteinek szemléletét is, mert csak így tudjuk elengedni a múlt megpróbáltatásait. Ha el hisszük azokról, akik fájdalmat, szenvedést, traumát okoztak nekünk, hogy mindezt magukkal tették, s nem minket mocskoltak be.

Weöres Sándor így fogalmazza meg:

“Rossz-hajlamaidat ne fojtsd el, hanem csiszold jóvá őket. Bármily ártalmas, beteg, rosszindulatú hajlamra bukkansz: ne feledd, hogy akárminek csak az állapota lehet rossz, de nem az alaptermészete.”

Dolgozom magamon, a felismerések és megértések megállíthatatlan lavinaként vonják egymást maguk után. Visszatarthatatlanul rombolom és építem magam újra és újra, míg nem egyszer talán majd kész leszek. De mire is? Talán a végső megadásra, feladásra, elengedésre. Az utolsó pillanatra, mikor hálát mondva a létezésnek könnyedén engedem el mindazt, amire nincs szükségem…

A Napüdvözlő korszaknak így most vége. S eljött a Holdköszöntésének ideje.

Legyen ez a blog emléke életem egy korszakának, amelyet most lezárok. Köszönöm minden tanítását, köszönöm, hogy tükröt tartott, mindazt amit adott most már új minőségként hordozom magamban tovább.
Új teret teremtek az új gondolatoknak és érzéseknek, amelyek megosztásra vágynak.

A Hold szimbóluma a nőiségnek, a passzív tevékenységnek, az érzelmeknek, női minőségeknek. A rítusok, mítoszok és az intuíció tere. Az értelem felett álló intuitív tudás otthona. Mozgatóerői az elfogadás és megengedés, a folytonos változás, teremtés képessége. Hűvös ezüstös fényként tükrözi a Napot, a férfias energiák, az aktivitás, az élet szimbólumát, mellyel örök végtelen táncot járva termeti meg a létezés ciklikusságát.

Folytatás itt hamarosan: holdkoszonto.blogspot.com

2012. szeptember 18., kedd

Belső áramlások

Tegnap este a nem kis kihívásokkal megspékelt vinyasa flow óra után arról beszélgettünk a résztvevőkkel, hogy mitől is válik egy dinamikus jóga sorozat végül tökéletes flow élménnyé. Egyáltalán nem mindegy, hogy csak egymás után rendezett ászana szekvenciát gyakorlunk végig, vagy pedig olyan külső és belső áramlások egységét éljük meg, amely szinte erőfeszítés nélkülivé teszi a légzés hullámain ringatózó mozgást.

Mikor elkezdtem tanítani ezt az irányzatot, 8 év hatha jóga volt a hátam mögött. Egyáltalán nem volt könnyű a dobozban végzett mozgásról átállni a nagy körívekkel dolgozó szekvenciákra, amelyek egészen más megélést adnak. Mint “Bálint” tanítvány nem kevés fejtörést okozott, hogy az ászanák végletekig precíz kivitelezését, hogyan ötvözzem a légzésszinkronban végzett mozgással, ami nem feltétlen ad erre teret, lehetőséget. …igen, ezek valóban korlátai a vinyasa flow-nak, vagy az oktatásának. Ezért is szoktam javasolni, hogy inkább olyanok kezdjenek el ebben a stílusban gyakorolni, akik rendelkeznek némi ászana ismerettel, és ebből kifolyólag az ászanákon belüli testtudatossággal, mert a következetesen végzett pontatlan gyakorlás hosszú távon sérülésekhez, mozgásszervi problémákhoz vezethetnek. A vinyasa nem terápiás jóga. Nem alkalmas a fizikai problémák megszüntetésére. Ez egy játék, amely komoly hatha alapokat igényel, amely minden jógatípus alapjaként is szolgál egyben.

…szóval mindezért, okozott némi zavart bennem az elején, hogy akkor most pontosan gyakorlunk, vagy áramlunk? Aztán, ahogy magam is fejlődtem a gyakorlásban felfedeztem a Vinyasa Flow szépségeit és tartalmait. Ráébredtem például arra, hogy nem a test, hanem a “flow” élmény kialakulása és megtapasztalása a lényeg, ami a jele pillanatban végzett tevékenység megélésének a művészete.

Ahogy tegnap a csoporttal beszélgettünk, arra próbáltam rávilágítani, hogy ezeken az órákon, persze a lehetőségek szerint törekszünk a precíz kivitelezésre, de a folyamatokra összpontosítsák a figyelmüket. Nem az a fontos jelen esetben, hogy éppen most adhomukhasvanasanában (lefelé-néző-kutya-pozíció) állok és át kell keverednem valahogy urdvamukhasvanasanába (felfelé-néző-kutya-pozíció), hanem az a folyamat az érdekes, amíg egyik helyzetből a másikba jutok… Mi történik közben, mit és hogyan élek meg benne?



Ahogy a hatha jógában is szerettem, hogy felfedeztem benne az élet és a lélek törvényszerűségeit, úgy a Vinyasa Flowban is igyekeztem felfedezni ezeket az aspektusokat. És meg is találtam. Eddigi életem során még nem találkoztam olyan változással, amely nem hosszabb, vagy rövidebb folyamaton keresztül történt volna. A változás és átalakulás folyamatai, nem tisztán egyik helyzetből a másikba dobnak és kész, hanem amit elengedünk, elkezd lebontódni, körvonalai szertefoszlanak, míg végül semmivé válik. S miközben történik mindez, már formálódik, kirajzolódik, megteremtődik valami új. Kitűzünk egy célt magunk elé, de az még nem jelenti, hogy holnapra már össze is áll és egyáltalán nem mindegy, hogy miként éljük meg a kialakulás, változás folyamatát. Sok esetben az átmenetekben megélt élmények hosszú távon meghatározhatják, hogy egy új  helyzetben jól, vagy rosszul fogjuk érezni magunkat. Ha mindig csak a célra figyelünk és soha nem arra, hogyan jutunk el odáig, akkor elveszhet az az élmény, ami a sikert, vagy a vágy beteljesülését, a megvalósítást örömét boldogsággá teszi.

Fontosak tehát a kiinduló pontok az életben, akár csak az órán, azonban sokkal érdekesebb megfigyelni: “hogyan jutok egyik pozícióból a másikba?”, hogyan hat rám egy helyzet, amiben váratlan fordulatok jelennek meg”, mennyire engedem mélyre menni magam olyan körülményekbe, amelyek teljesen kifordítanak”, “és az milyen érzés”. Számos kérdéssel dolgozhatunk magunkon az áramlás gyakorlatok közben. És, ahogy haladunk még valami fontos dolog kialakul bennünk.

Légzés és szinkron.

A légzés önmagában képes lenne tanításaival a megvilágosodás szintjéig emelni. De a légzés szinkronban végzett mozgás kapcsán most másra szeretnék rávilágítani. Ez egy másik nagyon fontos momentum a vinyasa flow gyakorlásában. Az, hogy hagyjuk, hogy a légzés vezessen. Ezen kezdetben jót kuncognak a tanítványaim, és azt mondják: “örülök, ha levegőhöz jutok”, azonban hamar meg lehet érezni miről is van szó. A légzés áramlása egyfajta hajtóerővé válik, ami ide-oda hullámozva a testben egyszer csak elkezd “belehintáztatni” a pozíciókba. Megszünteti az erőfeszítést, persze ez csak érzet szinten történik, hiszen a vinyasa nagyon is intenzív mozgás önmagában. Mindezeken túl az ember megtanul a benne zajló áramlásra hagyatkozni, amiben tökéletesen megbízhat, hiszen a belégzést a kilégzést mindig követi, s a test a légzés éppeni fázisához leginkább illő ászanába fog belehelyezkedni.

Mindez visszavezet az ősbizalomhoz, amely nem csak az életbe, de önmagunkba vetett hitünket is visszaadja. Felébreszti azt az ösztönt, amely kétségek nélkül mer az ösztönökre és az intuícióra hagyatkozni és mivel az ettől egyre élesebbé és élesebbé válik, a gyakorlót minden napjaiban egyre éles látóbbá és magabiztosabbá teszi.

2012. szeptember 16., vasárnap

Garuda röpte

Garuda egy hatalmas tojásból született, amely ragyogóbb volt, mint ezer nap. Nőtt, növekedett, s amikor egyre inkább megtapasztalta hatalmas erejét, elfogta a félelem, s azért könyörgött az istenekhez, hogy csökkentsék le a benne szunnyadó potenciált…

Egy napon azonban Garuda édesanyját, Vinatát, egy kígyó rabul ejtette, és Patalába a kígyók földalatti városába hurcolta. Itt bevallotta neki, hogy nem akarja rabságban tartani és ha Garuda hoz neki az égi hegy csúcsán őrzött amritából, az örök élet elixírjéből, szabadon engedi. Garudának a küldetés során három halálos akadállyal kellett megküzdeni.

Az első a tűz gyűrű volt. Garuda néhányat kortyolt egy folyó vizéből, s mielőtt átrepült volna a tűzkarikán, kioltotta azt, s könnyedén átrepült rajta.

A második akadály egy olyan ajtó volt, amelynek keretében egy éles szögekkel kovácsolt vaskerék forgott. Misztikus erejét felhasználva nagyon kicsinnyé vált, s így leküzdve a második akadályt is, átrepült rajta.

Garuda végül elérkezett a harmadik próbatételhez, amikor egy kígyóval kellett megküzdenie. Szárnyaival porfelhőt kavart és megvakította a kígyót, majd erős csőrével megölte.
Ezek után Garuda merített az örök élet nektárjából és elvitte Patalába, a kígyók földalatti városába, hogy kiszabadítsa anyját. Mikor azonban átadta volna az Amrtát, a kígyó királynak, megérkezett Indra és az félistenek, hogy visszaszerezzék, amit elloptak tőlük. A kígyó gyorsan bele akart nyalni az örök élet elixírjébe, de az annyira erős volt, hogy ketté hasította a kígyó nyelvét, ami miatt, legalábbis így tartja a legenda, a kígyók mind a mai napig villás nyelvvel születnek.

A kígyó tartotta szavát és szabadon engedte Garuda anyját.

A Garudasana, Vishnu hordozójáról a nemes szívű Garudáról kapta a nevét. Garuda az isteni madár, fejjel, sas csőrrel, karmokkal, szárnyakkal, de emberi testtel és végtagokkal született, ezért nevezzük sas póznak.
A Garudasana felépítését Tadasanából, alapállásból kezdjük. Összekulcsoljuk a lábakat és a karokat, olyan módon, hogy a felkarokat keresztezzük, majd  a két alkart, aztán a tenyereket, melyek majd merőleges helyzetben lesznek az arccal és az ujjak felfelé nyújtóznak. A kar tartást önállóan is szoktuk gyakorolni, akár sarokülésben, akár a Viradhabdra I. kéztartás variációjaként. A belégzéssel előre tova a két könyököt és finoman felfelé nyújtózva a karokkal, kilégzéssel pedig vissza engedve, néhány ismétléssel is jól lazítja a vállak és a lapockák területét, valamint oldja az ott elraktározott stresszt. A teljes póz kivitelezésénél a lábakat is összefonjuk. A két comb, a két lábszár keresztezi egymást, majd végül a lábfejet akasztjuk be az ellenkező lábszárba. Ez az nem mindenkinek szokott sikerülni. Befolyásolja a láb vastagsága, és az egyén saját anatómiája is, azonban fekvő, vagy ülő pozícióban lehet gyakorolni. Két féle kivitelezéssel is találkoztam már. Az egyikben a felkarokat megtartjuk váll magasságban, a másikban viszont a könyököt leengedjük a felül lévő térdre. Ebben az esetben a pozíció jó hatással van a belső szervekre, melyek ilyenkor a légzés segítségével átmasszírozódnak.

Ezzel a testtartással erősíthetjük, nyújthatjuk a lábak izmait, valamint hatással lehetünk a csípő körüli izmokra is. Nem mellékesen pedig fejleszti az egyensúly érzéket, valamint az összpontosítás képességét.
És hogy hol van Garuda ereje bennünk?

Garuda nem akart szembenézni önmaga valóságával. Egészen addig elfordult erejétől, ameddig anyja élete nem múlt rajta. Akkor viszont nem habozott életre hívni és használni a benne szunnyadó isteni erőt.
Az emberek belemerültek és belefeledkeztek az anyagba. Önazonosságunk a test, s csak abban vagyunk képesek hinni, ami kézzel fogható, annak van értéke, ami anyagi természetű. mindezzel megfosztottuk magunkat attól a spirituális erőtől, amely valóban felszabadíthatna, szabaddá tehetne minket.  A mítoszok mesékké, szellemi vezetők zsarnokokká váltak a történelem során és egyre távolabb kerülünk valódi természetünktől. Nem, hogy nem merjük megélni, hanem sokszor teljesen megfeledkezünk arról az isteni erőről, ami bennünk is ott szunnyad, s ami nagyobbá és erősebbé tesz minket, mint azt legmerészebb álmainkban gondolnánk. Néha néha megvillan és tudattalanul is segítségünkre van, de inkább a véletlennek, a vak szerencsének tulajdonítjuk eredményét, mint, hogy bégre felismernénk benne elménk erejét.

Egy kicsit mindannyian olyanok vagyunk, mint Garuda. Félünk magunkká válni, mert olykor elrettentő az erő. Azonban senki nem kerülheti el sorsát, s előbb utóbb elérkezik az a legmélyebb pont, ahonnan csak a mítoszok, legendák, feledésbe merült mesék igazságainak felismerése vezet vissza a fény felé. 

Amikor ezt a pozíciót formázzuk meg, először visszahúzódunk önmagunkba. Fókuszáljuk és ébresztjük a belső erőt, amit a pozíció bontásakor, akár a sas szárnyát a repülés előtt, terjesztjük ki.

Szellemi lényekként az emberi élet tapasztalása során számos akadállyal találkozunk szembe, amelyeket csak úgy győzhetünk le, ha megvívjuk önmagunkban önmagunk harcait, hogy közelebb és közelebb kerüljünk isteni természetünkhöz, ha tetszik, az elme uralmához. Garuda csak úgy menthette meg édesanyját, hogy merte életre hívni és felhasználni magából azt az isteni erőt, amely képessé tette, hogy szembenézzen a kihívásokkal, s végleges győzelmet arasson felettük.

2012. szeptember 14., péntek

Ideálok

Valami hiányzik a világból, vagy ha a világból nem is, az egyes ember életéből nagyon is. Ezt a hiányt betöltik a mozi vásznak örök életű vámpírjai, a minden akadályt leküzdő szuperhősök, a kedves mutánsok, akik megmentik a világot. A maguk nemében mind tökéletesek ők, akiket lehet szeretni, akikre fel lehet nézni, de vajon mit csinálnak a szuperhősök, amikor nem kell megmenteni a világot, mit tesznek a vámpírok, amikor a hétköznapokat élik? Egyfajta szerepben látjuk őket, s azon túl mintha nem létezne számukra élet.

Az ideálok és hősök, persze nem csak a vetítővásznon jelennek meg. Mindig is kellettek olyanok, akiket az emberek maguk fölé emelnek, akik értéket képviselnek, életük minőségében és tartalmában eltérnek az átlagostól, s ezért fel lehet nézni rájuk, s eszmény-, vagy példaképpé válhatnak. A média ontja magából azokat a szereplőket, akiknek aztán nem csak munkássága, de magán élete is követhetővé válik, s így a tömeg hol a rajongó, hol a bíráló, hol együtt érző minőségekben viszonyul hozzájuk. Persze ezek a jelenségek mindig ahhoz segítik az arra nyitottakat, hogy ne kelljen saját életükkel foglalkozni, hiszen másokéval mindig könnyebb. A népszerűség idejét, hosszát meghatározza, hogy meddig kedvez a kép az elvárásoknak és a tömeg által a példaképre vetített szerepnek meddig tud, vagy akar megfelelni. Amint eltér ez a kettő egymástól, és az adott személy nem szerepe szerint cselekszik, könnyen elfordul a felszínes tömeg, aki sosem az adott emberre, hanem magára a szerepre volt igazán kíváncsi.

Egyre több ideál vesz bennünket körül. A fiatalok pop-, vagy rock sztárokra akarnak hasonlítani, a közép korosztály hősökre néz fel, vannak, akik filmsztárokat tekintenek példaképnek egy-egy filmbéli szereplésük alapján, vagy akcióhősök életére vágynak. Valóságuk azonban sokszor kiábrándító.

Persze az emberek keresik a közvetlenebb példaképeket is. Azokat, akikre fel lehet nézni, akik képesek olyan értékeket képviselni, ami a civil életben nehezen megvalósíthatónak látszik. Úgy látom ilyen példaképpé, vagy ideállá formálódnak lassan a jógatanárok is, akik néha már-már a celebek szintjére…. hát, hogy emelkednek, vagy süllyednek… nem is tudom.

A napokban több személyes impulzus is ért ebben a témában, ami sok-sok gondolkodásra, mérlegelésre, önvizsgálatra sarkallt. Pro-, és kontra is voltak tapasztalataim a hozzám való viszonyulásban mások részéről. Persze minderről azt gondolom, hogy sem a pozitív, sem a negatív viszonyulásokkal nincs dolgom, hiszen az érdem nem az enyém, a rám vetített probléma pedig nagy valószínűséggel nem belőlem fakad, sok esetben projektálnak az emberek, bár azért persze jó résen lenni, de nem túl nagy jelentőséggel, hiszen önmagunkat nem mások szemüvegén át kell meghatározni. Bölcsebb megfelelő önismerettel rendelkezni és akkor nincs szükség a külső visszajelzésre ahhoz, hogy tudjam milyen vagyok.

Na, de a jógatanár az mindig jógatanár?

Észrevettem, hogy az emberek nagy elvárással vannak a jógatanárok felé. Egy jógatanárnak nincs hibázási lehetősége.  Mintha egy jógában magasabb szinten képzett valaki a diplomájával a tökéletességről, vagy a megvilágosodásról kapott volna tanúsítványt. Az emberek sokszor maguk fölé emelik az eszményi és ideális jógatanárt és nem szeretik észrevenni, hogy ő is egy ember, aki halad az úton, hibázik, botladozik és bizony olykor vannak “nem szeretem” tulajdonságai is, amik még nem kerültek kicsiszolásra.

A leginkább erre vonatkozó tapasztalataim a magánéletem terén voltak. A párom elismert jógaoktató és nem mellékesen házas ember volt, amikor visszavonhatatlanul egymásba szerettünk. (Bár nem vagyunk hívei a nyilvánosan és látványosan élt magánéletnek, hiszen az a mi legbensőségesebb terünk, ami csak ránk tartozik, a mi menedékünk,  ami nem igényli, hogy mutogassuk és bizonygassuk, elég magunknak tudni, mit érzünk, nincs szükség külső megerősítésre… először és utoljára említem meg, de nagy tanító értéke volt számomra) Akkoriban mindenkinek volt véleménye, mindenki tudni vélt mindent a dolgok alakulásáról, bár soha senki nem mert szemtől szembe kérdezni bennünket…Engem is gyorsan és felettébb jól ismert meg mindenki, akikkel életemben nem találkoztam, vagy nem beszéltem. Könnyebb volt, egy démoni harmadikat, egy glóriáját vesztett jógatanárt látni, akik valami borzasztó bűnt követtek el.  Persze, ha megkérdezték volna, szívesen elmondtuk volna a történetünket. Az érzelmek elnyomását… a vívódást, hogy mi a jógikusabb, hogy egy ilyen esetben hogyan tudjuk elkerülni a magunk, vagy mások tekintetében a nem-ártást, hogy miként nyilvánul meg az igazság igazságossága? Helyes e három embert hazug látszat életbe taszítani, vagy szabadon megélni az érzéseinket és kimondani, hogy: “hát igen… van, hogy az igazi szerelem a házasság után jön.” Úgy döntöttünk, (és nem bántuk meg), hogy a szabad emberként élt, szabad és boldog életet választjuk, vállalva ennek minden következményét és felelősségét.. Ezt persze sokféleképpen lehet titulálni. Önzőség, nem becsületes dolog, vagy épp őszinteség, még a fájdalom árán is… Nem nagyobb önzőség e a látszat kép miatt boldogtalanságba kényszeríteni másokat, nem nagyobb folt e a becsület vásznán, hogy ellopjuk a boldogság lehetőségét mástól, amit valódi szerelemben tölthetne. Jöttek a rossz ízű pletykák, ítéletek…. olyan emberi volt… de persze, másoknak sokszor savanyú a szőlő ilyenkor… az idő igazolta a szerelmünket, már ha szükség lenne bárki előtt is igazolni teljességünket és boldogságunkat.

Különböző ízű levelek jöttek. Volt, aki csalódott, hogy egy jóga tanár elválik… (miért, boldogtalanul kéne élnie?), vagy volt, aki felelőségre vonta  a páromat, hogy miért nem oldotta meg (elképzelhetetlen, hogy valakivel nem akarunk megoldani valamit?), volt aki hiteltelenséggel kardoskodott. De szerencsére többen voltak azok a józanok, akik azt fejezték ki, hogy éppen most vált hitelessé a jógatanáruk. Hiszen döntött, vállalt, és mert változtatni, mert feladni minden látszatott, vagy anyagiságot, pusztán a boldog életért. És… nem volt nagy ár, csak kevesen képesek erre. Hányan kényszerítik magukat rossz házasságba, ilyen – olyan indokokkal? Becsületesebb? Boldogabb? Nem elpazarolt élet?

Vannak esetek, amikor észre kell venni, hogy a jógatanár is első sorban ember. És mint ember, különböző szerepekben tűnik fel. Van, hogy barát, van, hogy beteg, vagy épp károkat elszenvedő, van, hogy szerető, van, hogy szülő, van, hogy jógatanár, vagy épp vendég egy étteremben, rajongó egy koncerten…  miért is kellene elvenni ezeket a szerepeket, miért nehéz meglátni azt, hogy egy jógatanár, amikor, (hogy újra az életből hozzak példát), megrendelője egy munkának és átverik, jogosan háborodik fel, mint mindenki más ilyen esetben. Miből gondoljuk, hogy jógikus hagyni becsapni magunkat, vagy nem felháborodni a nyílván való rossz szándékon? Mitől jógikusabb elfojtani érzelmeket, amikor azoknak igen is teret kell engedni olykor. Ha az indulatokat, amik támadnak egy emberben,vagy jógatanárban, elfolytjuk, abból komoly mentális, vagy egészségügyi problémák alakulhatnak ki. Nem az érzelmek elnyomása, hanem helyes megélésük a fontos, de leginkább azt tanítja a jóga, hogy hogyan éljük meg azokat úgy, hogy azonosság viszont ne alakuljon ki velük. Hogy azoknak ne legyen túl nagy jelentősége, ne rántson mélyre magával hanem ahogy jönni, úgy menni is engedjük.

Egy tanítvány mondta a mesterének, hogy: “Mester, az elmém ide oda ugrál.” “És miért foglalkozol vele?” – kérdezte a mester.

Nem az a cél, hogy érzelem mentessé tegyük magunkat, hanem hogy egykedvűségre törekedjünk. Mit jelent ez? Elérni azt az állapotot, amikor senki és semmi nem tud kimozdítani a középpontból. Ezt el lehet játszani, de valóban megélni nem mindig sikerül, még egy jógatanárnak sem. A tökéletesség talán túl nagy elvárás. Érzelmek mindig, minden helyzetben ébrednek. Ez a természetes. A kérdés az, hogy tudatosan megéljük őket, vagy átveszik az irányítást felettünk és kontrollálatlanul törünk ki magunkból hatásukra, akár pozitív, akár negatív értelemben.

Kialakult egy kép a jógatanárokról, vagyis inkább kialakult egy ideális jógatanár kép:
- mindig mosolyog, mindig kiegyensúlyozott, mindig derűs, mindig jól dönt, jól reagál, helyesen válaszol, mindent tud, minden tapasztalatban járatos és tökéletes az élete, annak minden részletében. Talán füstölő illatú is és chin mudrával a kezén jár… De életszerű ez?

Azért lehetséges, hogy idealizált figurákká válunk, mert egy spirituális területen, az élet művészetének területén, a megvalósításhoz vezető úton járó követei vagyunk a fejlődésnek, és a jóga szellemiségének. De ez még önmagában nagyon kevés és még senkit sem tett szentté. Persze vannak, akik vissza élnek ezzel a szereppel és valóban megvilágosodott, bölcs, tökéletes tudású vezetőként tünteti fel magát, azok előtt, akik nem látnak a kulisszák mögé… Ki ne hallott volna a spirituális álguruk-ról, álmesterekről, öntelt jógatanárokról ,akik saját fényükben tetszelegnek,  akik visszaélnek a tanítványok bizalmával, a kuruzslókról, akik átverik és kihasználják a tudatlanokat, akik bedőlnek nekik… Egy jógatanárt is tévútra tud csalni a népszerűségben való fürdőzés, ahogy a legnagyobbakkal is megesett, bár közülük is  legnagyobbak nem véletlen húzódnak vissza a nagyközönség elől. Nézzük csak meg Oshó életútját…. vagy sajnos meg kell említeni Swami Rámát, aki mondjuk nem lett kisebb bölcsességű ember attól, hogy bizony kétes nőügyekbe keveredett… és ezektől a szentektől és mesterektől milyen messze van egy mezei jógatanár…

Egy jógatanár abban különbözik leginkább a gyakorlóktól, hogy kicsit előrébb jár az úton, s életét a tanítások folyamaként éli meg, amely mindig a legjobbkor érkezik el hozza. Rendelkezik egy bizonyos képességgel, hogy átadja a tudását másoknak, megosztja eddigi tapasztalatait, hogy élete eseményeit képes úgy feldolgozni, hogy az tanítássá váljon maga és mások számára. Igen, jó esetben tudatosabb, jobban szem előtt tartja a jógikus elveket és határozottabban törekszik azok megvalósítására. De nem tökéletes. És, ha ez csalódást okoz, akkor érdemes megvizsgálni, milyen elvárásokkal vagyunk a jógatanárunk felé. Miért fáj, ha meglátjuk az élethez tartozó normális szerepekben, a jóga órán kívül. És miért hisszük, hogy a jógatanár, csak meditál, relaxál, szentiratokat és tanulmányokat olvas csak, ha nem tart épp jógaórát.

Bizony gyarlók vagyunk mind, tele érzelmekkel és vágyakkal, s ezek felett a tudatosság nem mindig győzedelmeskedik, vagy épp nem az elvárások szerint. De ezt nehéz megítélni. Ha csak a magánéleti példánkat nézem, megtanított arra, hogy lehet, hogy valami kívül elítéltetett, de tudom, hogy a legtisztább, és a jógához leghűbb út volt, amin végig mentünk és ezt nem a külvilágnak kell megítélni, vagy jóváhagyni. Van, hogy egy tanár egy negatív képpel tud nagy tanítást adni, vagy egyszerűen csak annyi a tanítás, hogy senkit se emeljünk magunk fölé, ne támasszunk elvárásokat, hiszen ez véd meg leginkább a csalódásoktól. Ahelyett, hogy ideálokat teremtenénk, hozzuk felszínre magunkban azt az énünket, amely leginkább hasonlít eszményi emberképünkhöz és dolgozzunk annak megvalósításán.

A jógatanárokat nem szuperhősökké kell emelni, hanem megtalálni köztük azt az egyet, akik még tévedései és hibái, vagy kudarcai által is képes inspirációt adni számunkra a fejlődés útján, hiszen épp ezek és az ezekhez való viszonya, az ezekkel kapcsolatos tapasztalata, őszintesége teszi hitelessé őt. Amit nem éltünk meg, azt nem tudjuk tanítani… Egy jógatanár példája abban áll, hogy hogyan birkózik meg a mindennapi élet nehézségeivel, hogyan visel sikert, vagy épp kudarcot, s hogyan áll fel a mélypontokról, ha épp azokkal szembesül. Nem a hibák, nem a tévedések, vagy kudarcok veszik el valakinek a tisztaságát, hanem ha ezek ellenére akarja magát tisztának és makulátlannak mutatni. Ha valaki képes őszintén megélni sikert, kudarcot, jó és rossz jellemvonásait, az azoktól nem kevesebb lesz. Persze ez nem felmentést jelent. Mint élen járóknak a tudatos, őszinte és tiszta élet területén,  igenis nagyobb felelősségünk van, hiszen a jóga szemléletét képviseljük és megvalósíthatóságáról adunk példát. De az élet számunkra is az élet, amit nem másoknak, hanem önmagunknak, nem mások elvárásai, hanem saját józan ítélőképességünk, szándékunk és életcélunk szerint alakítunk, ami lehet, hogy mások megítélése szerint nem helyes, de számunkra mégis így válik megvalósítottá egy tanítás.

Persze, lehet mind ez nem igaz… mindez tévedés… és jógatanár csak akkor legyen valaki, ha kész életét feláldozni hivatásáért, ha már képes az érzelmek, érzések, a világ dolgai és környezete tekintetében teljesen egykedvű és kizökkenthetetlen,  a szív dolgairól és vágyakról tökéletesen lemondott lenni.

Mutassatok egyet!

Az ideál kifejezés egyéb aspektusaival is érdemes foglalkozni… és hamarosan fogunk is, kövessétek a blogot.

2012. szeptember 9., vasárnap

A jógaóra, mint eszköz

Az órák végén nem szeretek kirohanni a teremből. Jó ülni a csendben, amely a gyakorlókban és bennem alakult ki. Pár perc ilyen csendes ücsörgés után mindig szánok időt a kérdésekre, a felmerülő érzelmek és gondolatok kifejezésére. Úgy veszem észre a gyakorlók szeretik megosztani a tapasztalataikat, anélkül is hogy én egy szót is szólnék, és talán ez kovácsolja össze őket hétről hétre egyre összetartóbb csoporttá, akik már sokszor a jógaórán kívül is barátokként jönnek össze, vagy épp segítik egymást. De jó érzés… Nagyon gyakran megjelennek azonban a legkülönbözőbb kérdések, gyakorlatokról, légzésről, filozófiáról, életről vagy életmódról. Kezdetben minden kérdés új volt… de mostanában már vannak “rutin” kérdések, amelyek engem is mélyebb és mélyebb vizsgálatára sarkalnak a témának. Ilyen például a kezdők részéről gyakran elhangzó kérdés: “hányszor kellene jönni a héten, hogy érezzem a hatását”? Korábban egyszerűnek tűnt a válasz. Ma már összetettebbnek érzem.

Lássuk csak, mire is való egy jógaóra?

Aki még sosem gyakorolt jógát, annak nyilván arra való, hogy megismerje a testgyakorlatokat, s azok által el kezdje finomítani testtudatosságát és érzékeit. Azonban akik mindenféle előképzettség nélkül kezdenek el órára járni, azoknak a testük még nincs felkészülve a mozgásra, tehát nem szabad rögtön leterhelni a mindennapos gyakorlással, az csak sérüléshez vezet, vagy eltántorítja őket a jóga gyakorlásától, mivel az csak egy újabb kötelesség igájává válik, amitől menekülni szokott az, aki még nem vált teljesen fanatikus jóga fun-ná. Mégis azt gondolom, hogy egy kezdő gyakorlónak 2-3 alkalom szükséges a héten ahhoz, hogy kialakítson egy új szokást, hogy elég intenzív impulzust kapjon a jógából, ami intenzíven indítja el a folyamatokat, így határozottabbá válnak a jógagyakorlatok jótékony hatásai és persze azért is, hogy minél előbb elsajátíthassa az otthoni, önálló gyakorlás képességét.

Amikor valaki már gyakorlottabb a jógában, akkor már egész más szerepe van a jógaórának. Heti 1-2 alkalom elég arra, hogy a haladó konzultáljon a tanárával és a tanára korrigálja a gyakorlatait, és amikor itt az idő, új kihívásokat elé állítsa a tanítványt. Ez persze egyáltalán nem azt jelenti, hogy egy haladó csak egyszer gyakorol a héten… sőt. Minden nap, minden percben gyakorolnia kell, míg egész életét át nem itatja a jóga.




Egy jógaórának az a szerepe, hogy elsajátítsuk a gyakorlatok pontos kivitelezésének módját. A fejlődés azonban nem a vezetett gyakorlás közben, hanem az önálló gyakorlás idején történik hangsúlyosabban. Ekkor van idő arra, hogy kísérletezzünk a pozíciókkal, hogy lassú légzéssel kipuhatoljuk valódi határainkat, hiszen azt az órát vezető tanár vezényszavára nem lehet megtenni. Az otthoni gyakorlás alkalmat ad arra, hogy megismerjünk és felfedezzünk egy ászanát és megértsük, hogyan áll össze a testben és hogyan működik benne a test. Ehhez idő kell. Elmélyülés kell. A hangtalan, külső instrukció nélkül, csendes önálló gyakorlásban jönnek a megértések és a tanítások a lélek mélyéből.

A minden napos gyakorlás kétségtelen, hogy nagyszerű. Hasznos azonban szüneteket beiktatni a gyakorlásba. Egy héten egy nap legalább kell, ha minden nap lelkiismeretesen másfél-két órát gyakorlunk. Az intenzív, komoly gyakorlóknak azonban szokták javasolni, hogy ciklikusan gyakoroljanak. Mit jelent ez?
Megfigyeltem magamon, hogy egy intenzív időszak után, néhány napra abba hagyom a gyakorlást a fejlődés nem áll meg, izmaim nem merevednek el. Sőt, az újrakezdés első alkalmával még rugalmasabbnak, hajlékonyabbnak és erősebbnek érzem magam, mint mikor abbahagytam a a gyakorlást. Azért lehetséges ez, mert a mindennapos terhelés fárasztja, egy idő után túlterheli az izmokat, viszont a pihenés hatására új erőre kapva szélesebb határokon dolgoznak majd, s jobban ki tudják használni az intenzív gyakorlás által elért eredményeket.

Egy óra felépítése is akkor adja a legharmonikusabb állapotot a gyakorlás után, ha az nem egy monoton vonalon halad végig, hanem meg van a maga ritmusa, üteme… ti-ti-tá-ti-ti-tá… mint egy dallam. (Persze a monoton óramenetnek is vannak érdekességei és vonzatai… talán meg is ér egy újabb blog bejegyzést később.) Ugyanígy van a gyakorlás egész folyamát tekintve is. Aktivitást pihenés követ, kiterjedést összehúzódást. A jóga a természetes állapotok visszaállításra törekszik. Hát… csak figyeljük meg a természet ritmusát… bizony, az is változik.

Sosem szabad elfelejteni sem a jógatanároknak, sem a gyakorlóknak, hogy a tanár csak egy kicsit fontosabb eszköz, mint a jógaszőnyeg. Ettől az eszköztől nem szabad függővé válni, hiszen a jóga a szabadsághoz vezet, ne induljunk nevében rabság felé. Azért szükséges a gyakorlás, hogy tanuljunk, fejlődjünk, felszabadítsuk önmagunkat, és nem azért tesszük, hogy megfeleljünk tanárunk elvárásainak, bár kétségtelen, mindannyian szeretünk mestereink kedvében járni, mégis tiszta értelemmel és mértékkel tegyük.

Szóval úgy gondolom, hogy a jógaóra nem a tanár elvárásairól, vagy a létszám teljességéről szól. A jóga nem támaszt elvárásokat a gyakorló felé. Csupán meghatározza a lelkesedés és a lustaság következményeit. Arra való, hogy útmutatást és irányt kapjunk, hogy miben kell fejlődni, hol szükséges változtatni, mely területek igényelnek nagyobb testtudatosságot, s milyen helyzetekben tudjuk még kipróbálni magunkat. Általában, ha valaki komolyan gyakorol nem a vezetett órát, hanem magánórát szoktam javasolni neki. Ez az önálló gyakorlás leghatékonyabb kiegészítője. Itt mindenki személyre szabott gyakorlatsorokat kap, ami aktuális problémájának, testi-lelki állapotának és szükségleteinek figyelembevételével kerül összeállításra.

A csoportos óra persze jó közösségi élmény. Jó másokkal együtt gyakorolni. A fejlődés tekintetében is jól működő csoport dinamika által is nagy lépéseket tehetünk. Sokszor megfigyelem, hogy a haladóbb gyakorlók szinte húzzák magukhoz a kezdőbbeket, akik általuk inspiráltabbá válnak arra, hogy maguk számára is ismeretlen erőtartalékaikat felhasználják a gyakorlás során. 

Azért, ne felejtsük el… a jógaóra és a tanár csak eszköz. Olyan mértékben használjuk fel őket tisztelettel, amilyen mértékben készek vagyunk rá.

2012. szeptember 5., szerda

Namaha–a dicsőség az előttünk járóké

Szerencsés vagyok. Azt csinálom, amit szeretek. Jógázom és jógázni tanítok másokat. A hobbim a munkám, de nem ebben van csupán a szerencsém. Azt gondolom esténként leülni az emberek elé és átadni azt a tudást, amit már megtapasztaltam az nem egy nagy kihívás. Az ember csupán az élményeiről és megéléseiről beszél és azok alapján instruál, vezet másokat. Önként és örömmel vállalt kötelességem a gyakorlás, hiszen fejlődésem másokat szolgál, vagy azért, hogy segítsek megérteni és megvalósítani egy ászanát, azon keresztül, ahogy már megvalósítottam, vagy azért, mert ha hibázom, vagy sérülést okozok magamnak, de elég tudatos vagyok és fel tudom hívni a figyelmet a veszélyre vagy annak lehetőségére, azoknak akik nálam gyakorolnak, már nem kell ezekbe a hibákba beleesniük… (ha csak nem szükséges valami magasabb erő akaratából eredően.) Mindennek persze meg van a művészete… mert szerintem egy szekvencia összeállítása, leinstruálása, vagyis szóbeli átadása, olyan mint szavakkal festeni le valamit, ami mások testében kirajzolódik a szavaim szerint. Ez szép. Szeretem ezt a részt a tanításban. Változatosság, kreativitás, intellektuális tudás és az ászanák érzelmi érzeteinek ismerete kell hozzá… mint a festő játéka a színekkel. Az órákban mindig ezt a részt szeretem a legjobban. A sorozatok kigondolása és megalkotása. Örülök, hogy sem a hatha-, sem a vinyasa nem köti meg ezeket a kreatív erőket bennem és újra és újra lehet változtatni a sorokon és nem csak egy adott gyakorlatsort kell állandóan gépiesen ledarálnom… persze biztos abban is meg lehet találni a jót, de engem a szabadság gyönyörködtet az élet minden területén, így a tanításban is.
Mindez a tanítás tudatos, élvezeti része, ami olykor kemény gyakorlásokhoz, olykor öröm jógához vezet. De más az, ami élménnyé teszi számomra a tanítást. Igazából az, hogy tanulok, tanítva vagyok közben. Igen, igen… egyrészt a tanítványok által, de történik itt más is…

Arra tanított a mesterem, hogy ne egóból tanítsak. Arra nevelt, hogy az óra eleji lecsendesedés idejét szánjam arra, hogy elengedjem a személyiségem, az önazonosságom. Szűnjek meg, mert nem az az óra a jó, amikor a tanár, mint személyiség van jelen az órán, hiszen az teljesen más ízt, tartalmat, mélységet, megéléseket ad a résztvevőknek, mint mikor csatornaként van jelen a tanár és csupán csak a tudás közvetítőjeként éli meg az órát, mint egy adóvevő… leadja a szükséges jeleket. Ez persze nagyon is nagy jelenlétet és tudatosságot kíván, és egyáltalán nem valami szédült, nem valami ködös állapot… csak épp nem a hétköznapi értelemben. Tudatosan nem lehet ebbe az állapotba kerülni. Nekem az volt a tapasztalatom, hogy amíg kezdő tanár voltam és lekötötte a figyelmem, hogy izgulok, hogy kik jönnek, kinek lesz olyan problémája, amivel nem tudok mit kezdeni, vagy épp attól féltem, hogy nem tetszik majd az óra, vagy egyáltalán ki tudom e tölteni a 90 percet, vagy eszembe jut e majd, hogy mi jön a harmadik gyakorlat után és mi lesz ha nem… ezeken mindenki átmegy… addig mindez a “tanár, mint csatorna” téma elég távolinak, misztikusnak, már-már nem is eviláginak tűnik.

Aztán megjön a rutin. Az ember felismeri a képességeit, lehetőségeit, magabiztossá válik a tudása, rátalál a saját hangjára az órán és elkezdi élvezni. Az órák összetettebbek, színesebbek. Cizellálhatóvá válik a tanítási technika, akár egy ászana, amikor már nem csak arra figyelünk, hogy kapjunk levegőt… Egy másik példával élve: olyan, mint a vezetés. A kezdő vezető, csak szorongatja a kormányt, és még a váltás beszervezése is nehézkes, nem hogy jobbra balra nézni, pedálokat nyomkodni váltani, rádiót csavargatni, inni, telefonálni (persze csak head set segítségével) közben. Aztán egyszer csak minden összhangba kerül és egyre cizelláltabb bravúrokba bocsátkozik a sofőr… na persze a KRESZ szabályain belül… Itt válik a már említett művészetté az óra összeállítás, tanítás vagy épp a javítás, korrigálás. Ekkor már a figyelem önmagamról, a másikra irányul. De még mindig nem tűnik el a személyiség, még mindig az óra egy tudatos íven át halad, épül fel, előre eldöntött és megtervezett lépések szerint.

Kis idő elteltével megint változik a tanítás megélése. Észrevettem magamon, hogy már nem az határozza meg, hogy mi legyen az órán, hogy én mit találtam ki, milyen sorozatot, vagy folyamatot építettem fel, hanem az, hogy milyen típusú emberek, milyen hangulatok, milyen problémák, vagy milyen hiányok lettek megjelenítve a csoport által. Hiszen hiába akarnék erősítő órát tartani, ha a résztvevőknek lazításra van éppen szükségük. Úgy gondolom ezt fontos felismerni. Ki az akinek mindig, minden hangulatban, életszakaszban, napszakban, évszakban stb. ugyanarra van szüksége?

De amit igazán szeretek a tanításban az, hogy vannak olyan órák, amelyek különlegesek. Nem, nem miattam. Ezek azok az órák, amelyekben csak marionettként vagyok jelen és valami számomra is ismeretlen tudás áramlik át rajtam. Instrukciók sugalmazódnak, amelyeket még nem adtam soha… érzetek… érzelmek ébrednek… tiszta tanítások érkeznek, valahonnan a Buddhi végtelen bölcsességének megnyilvánulásaképpen. Nem is tudom hogyan lehetne leírni anélkül, hogy egy spirituális maszlagnak tűnne…
Tanítás közben valóban eltűnik az, amit egyébként “én”-nek, Regősvölgyi Reginek élek meg. Nem marad belőle semmi, csak egy üres test, ami eszközévé válik magának a tanításnak.

Azt gondolom és élem meg, hogy a tanár minőségében, vagy szerepében lenni, nem a másokhoz való viszonyulás, vagy a másoktól való megkülönböztetés, meghatározó szerepe. Számomra a tanítás szolgálat és a tanulás egy újabb szintje. Tanítás közben áradnak felém azok a tanítások, amiket nem lehet szavakkal átadni, amelyek intuitívak, amelyek csak érzetként, vagy megértésként jelennek meg a tudatosságomban. Itt az órán rögtön tovább adom, hiszen rajtam keresztül másoknak szól. Ezek nem mindig mondhatóak sajátomnak, én is épp akkor, ott az órán tanulom meg. Persze az intellektuális tudás jelen van, az ami elsajátított a képzések, gyakorlások közben, de jelen van valami más is… A jóga tradíció szellemisége, guru vonal, az előttem járók bölcsessége és tapasztalata, mesterem szelleme… mindez emlékeztet azzal a megéléssel, ami létrejön az órák közben, hogy a tudás, amit közvetítek nem az enyém… minden, ami jó benne, az ősi bölcsektől, a Guru kegyelmétől és mestereimtől való… minden dicsőség őket illeti, eredményeim az Ő fényüket emeli. Csak tévedéseim nevezhetem sajátomnak.

2012. augusztus 26., vasárnap

Minősíthetetlen ?!

Véleményünk kinyilvánítása nem lehetséges anélkül, hogy minőségeket, vagy minősítéseket ne határoznák-, vagy fogalmaznánk meg. Egy vélemény mindig csak valami viszonylatában tud létre jönni. Egy tapasztalat megélése, egy helyezet minősítését vonja maga után, az eddig megélt tapasztalatok tekintetében. Véleményt mondunk egy ászanáról, vagy egy gyakorlásról, vagy egy tapasztalatról, az eddigi élményeinkhez viszonyítva. Beszélgetünk róla, de hogyan is tehetnénk ezt melléknevek nélkül…
A jógás közéletben a “minősítés” eretnekséggé vált. Általában azok, akik érintettek, mindenféle álsprituális magyarázatot adnak arra, hogy miért is anti-jógi az, aki minősít, vagyis véleményt formál. De gondoljuk csak végig: valóban így van-e?
Szerintem ideje lenne megvizsgálni alaposabban ezt a kérdést. Annál kezdeném, hogy megkülönböztetném a “minősítés” és “ítélet”, “ítélkezés” szavakat egymástól.
Nem akarok provokatív lenni, de arra felhívnám a figyelmet, hogy a darsanák tekintetében, aki a logika útját a nyájá-t nem sajátította el, az nem sajátította el azt a technikát, hogy tovább tudjon lépni a vaisésika  a megkülönböztetés útjára. Ez a képesség azonban többek között ahhoz is jól jön, hogy értelmezni tudjunk egyszerű szavakat és azok jelentéstartalmát meg tudjuk különböztetni egy másik szótól. Illetve el tudjuk választani a helyeset a helytelentől és el tudjuk döntetni merre tartunk? Jó vagy rossz irányba? Ezt mind a minőségek meghatározása és a minősítések eszközeivel tehetjük meg.
Nézzük csak meg a jóga szentiratait! Patanjali a jóga szútrákban minősíti a különböző képességű és szintű tanítványokat. A Hatha Jóga pradipika minősíti a különböző gyakorlatokat. A Bhagavad-Gítában maga Krisna minősít… amikor egy tanár kiállít egy diplomát, minősít… amikor meghatározza, hogy “én vagyok a tanár, te a tanítvány”, minősít… Amikor egy tanítvány nem fejlődik, akkor Indiában nem megveregetik a vállát, hogy: “nem baj fiam, lassú víz partot mos…”, hanem a mester nagyon is szigorúan bánik tanítványával, akit el is küld, ha az nem rendelkezik megfelelő képességekkel és nem fejlődik a mester elvárásai szerint, legalábbis klasszikus mértékben.
Most akkor hogy is van ez? Minősítés nélkül, hogyan tudnánk kifejezni magunkat, vagy a világot körülöttünk?
A probléma nem a minősítéssel van, hanem az ítélkezéssel. Akik félnek attól, hogy minősítik őket, azok valójában attól tartanak, hogy elítélik őket. A minősítés ellen nem sokat tehetünk. Mások ilyennek vagy olyannak látnak, így vagy úgy határoznak meg bennünket maguk számára, de a kiragadott momentumok sosem mutathatják az egészet egy emberről. Nézzünk szembe azzal a ténnyel, hogy az ember alaptermészetéből fakadóan nem tudja abszolútnak látni a világot. Nagyon magas szintre kell ahhoz fejlődnünk, hogy mentessé váljunk a minősítések meghatározásaitól. Azok a jóga tanárok, vagy tanítványok, gyakorlók, akik ágálnak a minősítés ellen, tényleg sosem minősítenek? Ne legyünk álszentek. De ne is ítéljük el magunkat, vagy másokat eme természetes tulajdonságunk miatt. Lao-Ce a Tao Te King-ben ezt mondja (“Az út” című verset e téma iránt érdeklődőknek kimondottan ajánlom!): “mikor a szépet megismerik, felbukkan a rút is…”
Mások meglátásai, minősítései előre vihetnek, vagy megerősíthetnek, ha ahhoz megfelelően viszonyulunk. Erről nemrég a “Jógik harca” című cikkemben írtam. Nem ismételve magam - aki szeretné elolvashatja erről a gondolataimat.
Az ítélkezés egy körüljáratlan téma. Amikor valaki felett ítélkezünk, vagy ítéletet mondunk, az a minősítésnél problémásabb helyzet. Persze az is igaz, hogy a minősítés és az ítélkezés is az elme egy alacsonyabb szintű működése, és az erre való fogékonyság is… Mégis az ítélkezés könnyebben elkerülhető és kerülendő is. Minősíthetünk, vagy meghatározhatunk dolgokat, eseményeket, történéseket saját szájízünk szerint, de itt mindenképpen meg kell állni. Nem törhetünk senki és semmi felett pálcát amiatt, mert a bennünk kialakult értékrenddel nem összeegyeztethető. Nem tudhatjuk kit, milyen sors alakított, mi vezette egy adott felismeréshez, milyen dolgok késztették bizonyos tettek megcselekvésére. Az ítélkezés egyértelműen negatív megnyilvánulás, amely által valamit véglegesen vagy végletesen kategorizálunk akár pozitív, akár negatív értelemben. Ezzel magunkat is és az adott eseményt, dolgot vagy embert is egyaránt beskatulyázva, mintegy menthetetlenül és megváltoztathatatlanul olyanná bélyegezve, amilyenné az ítélkezésünk teszi. Míg a minősítés egyfajta vélemény nyilvánítás, kifejezése annak, hogy valamiről mi magunk valahogyan gondolkodunk, azzal kapcsolatban valahogyan érzünk, vagy valahogyan viszonyulunk hozzá, addig az ítélkezéssel elzárkózunk  és minden rugalmasságunkat, nyitottságunkat elveszítjük egy a miénktől eltérő nézőpont iránt. A minősítés vitaképes, képes arra, hogy áramoljon, változzon és megismerve mások nézőpontját, vagy újabb információkkal gyarapodva átalakuljon. Az ítélkezés elzárkózó, bebetonozó mozdulatlanság, ami rideg és valóban távol áll egy hajlékony elméjű jógitól.
Ha például állunk a sorban a sorompó előtt, és végig előzi az összes autót egy másik: azt mondjuk: “Ó, ez egy őrült, nem normális”. Ezzel ítélkeztünk felette. De nem tudhatjuk, nem-e a gyermeke fekszik félholtan a hátsó ülésen, akivel a kórház felé siet. Ha azt mondtuk volna: “őrültséget csinál”, minősítünk ugyan, de nem tévedünk, vagy ítéljük el a kellő információ hiányában…
A minősítés alaptermészetünk, de az ítélkezés elkerülhető, mivel az csupán egy rossz szokás, egy tanult, kondicionált viselkedés. Utóbbinak vannak komolyabb vonatkozásai. Az ítélkezők, mondjuk akik a minősítőket, vagy vélemény nyilvánítókat elítélik, félelemmel vannak tele, és ez a félelem majd gyűlöletet szül. Ezzel lesz a nagyobb baj… de erről majd legközelebb.
Tudnunk kell, hogy minden valamirevaló vélemény nyilvánítás felkorbácsolja az érintettek dühét. Akik csak nagyravágyásra, kitűnésre törekednek, nem tűrik mások véleményét és meg is magyarázzák miért. Megpróbálják kivágni a fát, amire nem tudnak felmászni… Az ego tiltakozik, mert a vélemény nyilvánításban felismeri magát, hibáit, gyengeségeit, de érdekei azzal ellentétesek, hogy azt nyilvánosan, vagy akárcsak otthon, titokban beismerje, ezért elkezdi gyártani azokat a gondolatokat, amivel a minősítőt vagy magát a minősítést lehúzza. Az ego kiváló zsonglőr. De ha a magunk fejlődésében gondolkodunk, az ilyen cirkuszi mutatványait nem engedhetjük meg, mivel ezzel tovább hagyjuk erősödni, ami önmagában nem lenne baj, de ha túl nőnek ágai egy bizonyos határon, már nem leszünk képesek megfelelően kontrollálni, s az erős egónk önmagunk fejlesztésének akadályává válhat. Ilyenkor már saját magunk nem fogjuk tudni letörni túlburjánzó egónkat, s kénytelen lesz minket letörni az élet valahogy. Jobb, ha ezt nem várjuk meg…
Az ítélkezéstől való megszabadulás pedig végtelenül egyszerű. Csak szoktassuk át magunkat. Mivel az ítélkezés nem evolúciós szükséglet, csupán a gyenge elme jellemzője, ezért nincs más dolgunk, mint felismerni ítélkezésünket, és gyakorolni azt, hogy helyette visszatérünk a tényekhez, azaz mindazon dolgok egyszerű minősítéséhez, amit épp tapasztalunk. Hihetetlenül megnyugtató… 

2012. augusztus 19., vasárnap

Jógik harca

A jóga belső út. Ezért mondjuk gyakran, hogy nem könnyű járni rajta. A gyakorlások által felszínre került belső tartalmakkal, feldolgozatlan sérülésekkel, konfliktusokkal, helytelen viselkedés mintákkal, személyiségünket negatívan befolyásoló felvett, belénk nevelt programokkal és lenyomatokkal gyakran találkozhatunk az útján. Az ezekkel való szembenézés, nem hogy nem kellemes, de néha fájdalmasan nehéz, hiszen találhatunk magunkban olyan jellemzőket, tulajdonságokat, amelyeket még önmagunk számára sem kellemes beismerni, s jelenlétének felismerése még komplikáltabb összefüggéseket von maga után, ha rájuk bukkanunk., mint mikor csak a mélyben, észrevétlenül munkáltak. Néha az ember a fejére csap, hogy „már értem, hát ezért...”, de a felismerés önmagában még nem hozza meg a változás hullámait, épp csak elindítja azokat. Ilyenkor jön a belső munka, a jelenlét, az éberség, hogy és észrevegyük, ha megint valamely, talán másokból fakadó program elindul bennünk, ami újra nehézséget okoz majd azt életünkben. Észrevenni, megfékezni, átírni az ilyen programokat magunkban nem kis munka, de nem lehetetlen.
 
Az évek során észrevettem, hogy a személyiség fejlődése, akár spirituális értelemben is, mintha egy spirális görbén haladna. Többször megtapasztaltam már annak a furcsa érzését, mikor egy-egy dolog felfedezésre került és kioldódott, de a helyén maradt még új tartalmakkal meg nem töltött űr önmagában is képes nehézséget okozni. Akit „én”-ként ismerünk, néha meghatározható, de a fejlődés útján meghatározhatatlanná válik, aztán újra definiáljuk magunkat valahogy. Leomlunk és újra épülünk folyton, bár ha helyesen gyakorlunk mindig jobban, mindig teljesebben. Személyiségünk jegyei, tulajdonságai, viselkedésmintáink nem csak bennünket körvonalaznak, határoznak meg, hanem olyan szemléletmódot, tájékozódási pontokat, a környezet, a világ, az emberek megélésének módját is segítik, függetlenül attól helyesek, vagy helytelenek e azok. Így, mikor a változás folyamatában élünk éppen van, hogy úgy érezzük, legalábbis én ezt tapasztaltam, hogy elveszítjük önmagunk képét, átmenetileg egy zavar keletkezhet, mert új támpontokat, tájékozódási pontokat, új reakciókat kell kidolgoznunk, vagy megírni saját driver-ünk önálló programját. Miért is lenne ez egyszerű? A spirális fejlődési folyamat pedig abból fakad, hogy gyakran olyan helyzettel vagy feladattal találjuk szembe magunkat, amelyről esetleg már azt gondoltuk megoldottuk és egy szituáció rámutat, mégsem. Igazából azonban nem ez történik. Nem arról van szó, hogy nem oldottuk meg. Úgy gondolom, hogy egy egy tulajdonság, szituáció, ösztönös reakció vagy problémás terület gyomlálása olyan, mint egy több dimenziós objektum. Megértésüknek különböző szintjei, mélységei lehetnek. Az, hogy a fejlettségi szintünknek megfelelően megoldottunk egy adott problémát, még nem jelenti azt, hogy egy következő szinten nem kerülünk vele újra szembe, csak akkor már a tudatosság, megértés, átírás más fokán dolgozunk vele.
 
Sokszor azt hallom, hogy „csak meg kell érteni ezt és azt... és ettől majd minden megváltozik”. Kétlem. A megértés az intellektusban létrejött felismerés, ami még nem hat önmagában a tudattalan tartalmakból táplálkozó, vagy a tudattalan által mozgatott szálak megzabolázására. Ha a jóga terminológiájával szeretnénk megérteni működésünket, akkor át kell látni, hogy a jóga, hogyan építi fel a személyiséget. Négy részre bontja, melyet az „én”-képző ahamkára, a chitta, mint ész, értelem, a manasz az elme, és a buddhi a magasabb szintű tudatosság alkot. Hogy működik ez a négyes fogat? Átlagos szinten az emberek az „én” és az „ész” paktumával azonosulnak. Az „én”- folyton meghatározza magát, mindig az „akar”, a „kell”, a „nekem” az „enyém” bűvöletében és a kitűnni akarás, különbözőség mámorában él. Az ész kimondja mi kell neki, az ész pedig megmondja, hogyan érheti azt el. E két szubsztancia összefogása mögött azonban mindig jelen van a manasz, ami rendelkezik a megkülönböztetés képességével, s ez szelektál a rossz, jó, vagy jobbnak tűnő lehetőségek, utak közül, valamint a buddhi, amely lényünk intuitív bölcsességét hordozza, a nyugati pszichológia a belső hanggal, vagy lelkiismerettel is azonosítja. A chitta tárolja mindazokat a tudati hullámokat, lenyomatokat, amelyek a nem tudatos viselkedéseink mintáit, irányultságait, minőségeit határozzák meg. A jóga célja az, hogy ezeket a gondolati hullámokat kioltsuk. Kvázi ez a tudatalatti feltérképezésének folyamata, bár a jógában nem annyira direkt és határozott módon történik meg, mint például egy pszichoterápiában. Mikor az „én” működésének, szerveződésének feltérképezése megtörténik, akkor az irányítás kikerül az „én” és az „ész” kezéből, s a tudatosság azonosságát a mély bölcsességgel rendelkező buddhi veszi át. Ez a folyamat azonban nem egyenlő az „én” halálával. Téves az a szemlélet, amely azt hirdeti, hogy: „az egónak meg kell halni”. Az „ego” egy szükséges védőbástya, ami nélkül nem lehetséges a külvilágban való létezés. Az „én” tudatalatti, ösztönszintjén működnek az életben maradás érdekében megélt érzelmek, irányítók. Helyesebb inkább arra törekedni, hogy igába fogjuk, és irányíthatóvá kell tenni ahelyett, hogy irányító szerepben hagynánk burjánzani.
 
Egy jógi, (nevezzük most azokat így, akik a jóga útján járnak, és ilyen vagy olyan mértékben erőfeszítéseket tesznek önmaguk megismerésére és megértésére), még az első hallásra talán az összefüggés paradox jellege ellenére is harcosok. Ez azonban nem a nyers erő fitogtatása, nem egy agresszív megnyilvánulás, hiszen egészen más fegyvereket használ. Nem véletlen, hogy a jógik közül sokan harcművészek is voltak. Itt a harcművész szót kiemelném, ami szintén belső utat takar és nem hoznám egy lapra a bunyózással. Egymásnak szöges ellentétei.
 
...szóval belső harc. Igen, de ez nem jelenti azt, hogy a jógi nem harcol a külvilágban, vagy nem emeli fel szavát az igazság, vagy a nem-ártás jegyében, érdekében. Ezzel nem sérti meg azokat. Ne felejtsük el, hogy a jóga nem a jóhoz vagy a rosszhoz való kötődésre és viszonyulásra, hanem a megkülönböztetés képességére tanít. Ami helyes, az nem mindig jó, és ami jó, nem mindig helyes. A helytelen nem mindig árt és még olyan is van, hogy az ártás nem helytelen. Csupán annyi a kérdés, hogy ezeket a tapasztalatokat hogyan éljük meg, ezeknek azoknak a kritikáknak, véleményeknek a tükrében, amelyeket a külvilágtól kapunk.
 
Mindig csodálkozom, amikor más jógatanárok kijelentéseik, tanításaik kritikája láttán újra egójuk uralma alá kerülnek, és megtorlást, büntetést, vagy épp visszavágást eszközölnek a vélt támadó felé, személyeskedésként élve meg a kritikát. Sajnos manapság ebben áll a jógik harca. Egyre inkább még a jógatanárok is elkezdenek kifelé élni, image-et építeni, bizonygatni, egymás fölé kerekedni, és bebizonyítani „én jobban tudom”. Nem viselnek el kritikát, más véleményt vagy szempontot. Elneveztem ezeket „bezzeg én jógiknak”, akik egyre latinabb, egyre érthetetlenebb, egyre „advatiásabb” fejtegetésekbe fognak egymás legyőzése, lenyűgözése, vagy magamutogatásuk érdekében... mert, hogy az aki a stressz oldás, vagy az általános jóérzés érdekében gyakorol, s nem bújja állandóan a jóga filozófia és anatómia nagykönyveit, ezekből a bravúrokból, lássuk be nem sokat ért, az biztos, és nem is szükséges nekik... ráadásul gyakran kiderül, hogy a tudás téves, még maguk sem értik igazán... persze ezek a fejlődés lépései, nem is ezzel van a baj, hanem azzal, hogy azt látom, hogy a jógik efféle harcában épp csak azok a nem fanatikus, nem oktatónak készülő jógagyakorlók tűnnek el, akik figyelmet, érthető útmutatást, támogatást, biztatást szeretnének kapni. Mikor egy nem rég történt nyilvános vitám kapcsán ebbe belegondoltam, arra jöttem rá, hogy nem feladatom a „bezzeg én” jógik egójával küzdeni... küzdjenek velük maguk... ahogy én is az enyémmel... hiszen még nem értek el oda, hogy képesek legyenek egyszerű megkülönböztetésekre és felülemelkedésre. A feladatom az, hogy azon az úton, amit már megtettem, odáig, ameddig elértem, elvezessek másokat. Mindenki tud valakitől tanulni, és mindenki tud tanítani valakit, és az mindenki személyes ügye, hogy tanítóként tanításával milyen karmát, tanítványként milyen következményeket vesz magára.
 
A magam részéről hálás vagyok kritikusaimnak, ellenségeimnek, vagy rosszakaróimnak, irigyeimnek. Általában ők azok, akik nagy tanítóim és segítőim. Ha tudnák mennyit fejlődöm általuk... Gondolkodásra és újra gondolásra, felülbírálásra, vagy véleményem melletti kitartásra sarkallnak.  Sokkal többet segítenek és tanítanak, mint azok, akik dicsérnek, vagy hízelkednek. Ők csak az ego folytonos kísértésének tesznek ki, azzal, hogy erőfeszítéseim gyümölcsivel díszelegjek…  Hálás vagyok a kritikáért és nem bánt, ha valaki nem-ért egyet velem, vagy másképp lát valamit. Ennek ellenkezője lehetetlen, irreális és unalmas lenne… Ők azok, akik megmutatják gyengeségeimet, amiket megerősíthetek, vagy hibáimat, amelyeken javíthatok, de általuk látom meg erényeimet és ők világítanak rá arra, hogy esetenként indokolt a magabiztosságom. Nekem ez belső békét ad. Nincs miért haragudnom senkire és ez nyugalommal tölt el. Meg tudom engedni magamnak és a világnak is anélkül, hogy felháborodnék rajta, hogy másképp élünk meg, vagy tapasztalunk dolgokat.
 
Talán jó lenne, ha a jógik, vagy jógatanárok egymás közötti harca is barátságosabb lenne. A vita és összeütközés önmagában nem kóros jelenség, és számomra furcsa, hogy manapság senki nem mondhat senkinek semmit, mert a másik megsértődik. A védikus korban, a különböző darsanák képviseletében élt bölcsek gyakran ütköztették nézeteiket, s ezzel kölcsönösen segítették és tanították egymást is. A vitát mindig tisztelet övezte. Mivel tudásuk biztos volt sosem kellett átmenni személyeskedésbe, vagy a tudatlanságukat a másik vélt, vagy valós személyeskedésének hangsúlyozásával leplezni. Ezekre a vitákra messzi földekről is érkeztek, nemesek és királyok, magas tisztviselők, bár senki nem szólhatott bele a két jógi, vagy iskola közötti vitában. Egy volt a céljuk, ahogy egy célunk van nekünk is gyakorlóknak és jóga tanároknak is, jó esetben... Bár, ahogy maga az ember, úgy a jógatanárok, iskolák és egyéb spirituális részei és vonatkozásai ezeknek sajnos nyögik a Káli júgát... Talán tényleg él Káli átka, aki arra kárhoztatta a spirituális keresőket és vezetőket ebben a korban, hogy egymással állandó összekülönbözésben és egyet nem értésben tévelyegjenek…  
 
Tulajdonképpen  a jógik ilyen irányú harca úgy látom, presztízs kérdés. A tanítványok felé felépített image, nem engedi, hogy az alázat gyakorlásában kevésbé járatos tanár elismerje tévedését, vagy felfedje esetleges hiányosságait, tévedéseit, mivel azokat kudarcnak éli meg. Pedig nem az. Talán attól tart elfordulnak tőle tanítványai, pedig szerintem egy belátó tanárt csak hitelesebbé tesznek nyíltan vállalt felismerései. Azonban sokan magukhoz akarják kötni tanítványaikat, s maguk akarnak minden tudónak, vagy tévedhetetlennek tűnni. De ez helytelen, mivel a jóga tanárnak a szabadsághoz kellene segíteni a tanítványait, nem megfosztani tőle, azzal a tanítványok felé mutatott képpel, hogy tökéletes, mindent jól lát és jól tud, sőt a legjobban. Itt persze szociológiai, társadalmi, gazdasági vonatkozások tekintetében elég messzemenően fejtegethetnénk ennek egyéb okait, de ettől most eltekintenék.
 
Végső konklúzió a jógik harcának tekintetében legyen az, hogy belső csatáink részeként érdemes megélni a külvilágban vívott ütközeteket is. Hiszen kívül csak az történik meg, amit az elme folyamatai megteremtenek, úgy éljük meg őket, ahogy irányultságaink, lenyomataink, vagy egónk megzabolázásának elért mértéke engedi. Nem az a lényeg, hogy engem bántottak e vagy nem? Hanem, hogy miként élem meg, hogyan reagálók rá, milyen reakciók indulnak el bennem. Éled e harag, vagy sértettség és az miből, vagy honnan fakad. Szerintem így gondolkodik egy valódi jógi, a harcban. Ha a kritikát bárki személyeskedésnek, vagy a véleménykülönbséget hadüzenetnek, vagy a bizonyított tévedést kudarcnak éli meg, vizsgálja meg, mi az, ami kiváltotta ezeket az érzéseket, milyen programok, emlékek indították el a belső folyamatokat éppen, amitől a külső vélemény nyilvánító támadóvá válik, s kibillenünk vélt egyensúlyunkból… Ezeket felismerve csak a belső harcban használt eszközeink tárházát gyarapítjuk, melyeket alkalmazhatunk majd az önmagunkkal vívott végső küzdelemben...









2012. július 29., vasárnap

Virabhadrasana - A harcos pózok filozófiája

Szétnézve magunk körül a világban láthatjuk, hogy minden területen kemény harc folyik a sikerért, az előrejutásért és az érvényesülésért. Rengeteg kihívással kell szembenéznünk nap mint nap, ami nem engedi meg a bizonytalanságot, a gyengeséget és elcsüggedést, sokszor még a hibákat sem, mert akkor máris van valaki, aki gyorsabb, ügyesebb, jobb, s magabiztosságával, határozottságával fölénk kerekedik. Ez az állandó vetélkedés sokszor nem inspirálja az embereket, hogy jobbak legyenek, találékonyabbak, kreatívabbak abban, amit csinálnak, hanem a félelmeik felerősödése miatt a szívük haraggal, gyűlölettel és mindenféle sötét érzéssel telik meg, ami aztán kisebbségi érzésekbe, irigységbe és rosszindulatba, majd a depresszió mocsarába húzza őket. Pedig ez lehetne másképp!

Észrevehetjük, hogy más fajta érdekek és értékek kerülnek előtérbe, mint amelyeket szívünk diktálna. Ezt vagy elfogadjuk, vagy ha nem szeretnénk, akkor magunkban kell olyan változást elindítani, ami majd a világot is képes lesz körülöttünk változásra bírni. A cél nem a fejet hajtás és belekeseredés a nehézségekbe, hanem mindenképpen a felemelkedés, vagy a felülemelkedés a megváltoztathatatlanon, hogy az ne gyűrjön maga alá, és ne vegye el a lehetőségét a boldog, kiegyensúlyozott és harmonikus életnek. Csak kevesen tehetik meg, hogy kilépnek ebből a mókuskerékből és hátat fordítanak a társadalmi elvárásoknak, a piac diktálta tempónak és a magas munkahelyi követelményeknek. A többieknek nincs más választásuk, mint felvértezni testüket, szívüket és elméjüket, hogy még a sokszor extrém körülmények között is megállva helyüket, könnyedén és stressz mentesen legyenek képesek erőszak nélkül érvényesülni, megőrizve elméjük és lelkük tisztaságát, s a nem-ártás elvét.

A jóga testgyakorlatai nem csak fizikai szinten hatnak. A pontos kivitelezés által tulajdonképpen különböző mentális kódokat hozunk létre, s ezekkel képesek vagyunk hangolni az idegrendszert és mentálisan az éppen szükséges tudatállapot kialakulását támogatni. Minden, amire szükségünk van az életben, megjelenik a jógaszőnyegen is. Erős lábakon kell, hogy álljunk, stabilan és magabiztosan, hogy akármilyen váratlan helyzet, ne billentsen ki bennünket az egyensúlyunkból. Fontos, hogy az ilyen történésekkel szemben mindig nyitottak maradjunk, ne zárkózzunk be, ne húzzuk be a nyakunkat félelmünkben, védve magunkat a lehetséges külső támadásoktól. Határozottan kell nyúlnunk azok után a dolgok után, amelyeket el akarunk érni, és egy pillanatra sem szabad célunkat szem elől téveszteni. A nehézségeket próbáljuk más szemszögből megvizsgálni, mint ahogy az önsajnálat és az elkeseredés láttatja. Az élet szép, különleges csoda. Lehet a nehézségeket kihívásnak, az állandó versenyt játéknak, a csalódásokat tanításnak, a bukást pedig új lehetőségként felfogni. Csak döntés kérdése. Ez a helyes hozzáállás az életben, de lássuk, hogy nyilvánul meg ez a jógaszőnyegen.

A harcos pózok, ezeket Virabhadrasana I. II. III. IV. V. néven említjük gyakran, fizikai szinten arra hivatottak, hogy megerősítsék a láb izmait, nyitottá tegyék a csípő területét, megnyissák a mellkast, hogy az teljes kapacitásában álljon a légzés rendelkezésére, és erősítsék a karokat is. De képviselik a az elhatározás, tettrekészség, harc különböző fázisait is.

Virabhadra egy hős volt, akit Shíva egyetlen hajtincsből teremtett, hogy bosszút álljon, mikor szerelme olyan megaláztatásban részesült, hogy szégyenében elégette magát a jóga tüzében. Virabhadra megjelenési formája az I. testtartás. Félelmet keltő magabiztossággal, ereje tudatában megjelent, hogy elpusztítsa ellenségeit. A sorozat második fázisában a hős meghatározza a célt, amire a III. fázisban lecsap. Bár tradicionálisan a IV.-V. pozíció nem része a sorozatnak, mégis kifejező a Virabhadrasana IV. a győztes harcost formázó testtartás, ami aztán az alázatosan meghajló harcos követ a Virabhadrasana V. testtartásban. Ez a mindennapi küzdelmek útja is. Elszántság, céltudatosság, határozottság, mely a sikerhez vezet, ám sosem feledkezhetünk meg arról, hogy hálát adjunk eredményeinkért és lemondjunk azok gyümölcsérről.

Mikor ránézünk a Virabhadrasanára, láthatjuk, hogy határozottságot, magabiztosságot, tettrekészséget, éberséget és teljes stabilitást testesít meg. Elemi erő van benne, amely a föld energiájából táplálkozik. Mi másra lenne szükségünk a mindennapokban?

Szilárdan és erős lábakon állva a talajon biztosak lehetünk benne, hogy egész megjelenésük, és kiállásunk önbizalmunkat fogja hirdetni. Megingathatatlan stabilitásunk a föld energiájának megtartó erejét birtokolja.
A teljes tüdőkapacitás kihasználása és a mély, kiegyensúlyozott légzés az élet befogadásnak, a megengedésnek és az elengedésnek a szimbóluma. Teret kap a folyamatos változás és a ciklikusság, amely semmi másra nem tanít, mint, hogy semmi sem állandó, semmi sem maradandó az életünkben. Az életenergia, a prána, a légzés által is áramlik a testben, nem csak bejuttatja, de meg is mozdítja azt belül.

A csípő területe nem csak a nyitottságot és a befogadást szimbolizálja, hanem az életben való előrejutás képességét is. Megmutatja, könnyedén tudjuk e átlépni az akadályokat, ki tudunk e lépni felvett szerepeinkből, és tudunk e nehézség nélkül haladni egyik helyzetből a másikba, magunk mögött hagyva múltunkat anélkül, hogy kicsúszna lábunk alól a talaj.

A karok erejében ott van az elérés képessége. Valóban képes vagy kinyújtani a kezed azokért a dolgokért, amiket el szeretnél érni? Az erős karok képesek a megragadásra és a megtartásra is, hiszen a dolgokat nem csak elérni kell, sokkal több energiát és tudatosságot igényel, hogy meg is tartsuk őket.

Az elme fókusz, az összeszedettség és figyelem egyhegyű állapota az egyik legfontosabb képesség a tudatos életvezetésben. Pontos célmeghatározás, jól megtervezett lépések, eltökélt szándék és lankadatlan éberség biztos kulcsot adnak a sikerhez.

Persze az ászana nem egy álarc. Nem azt jelenti, hogy megtanuljuk szépen kivitelezni a gyakorlatokat és helyes testtartást kialakítva elhazudhatjuk az embereknek, hogy micsoda változáson mentünk keresztül. A figyelem fókuszáltsága, és a mentális jelenlét a gyakorlatokban azért is hangsúlyos, hogy a gyakorlat kifejthesse a tudatra gyakorolt hatását. Ahogy az elején említettem, a gyakorlatok bizonyos energetikai kódokat jelentenek, amelyek képesek hangolni az idegrendszert. Megfigyelheted magadon és másokon is, hogy a különböző testhelyzetek mindig valamilyen lelki állapotot fejeznek ki. Ha kérném, be tudnád mutatni a szomorú, a félős, az elcsüggedt emberek testtartását. Ez a folyamat oda-vissza működik. Nem csak a hangulat határozhatja meg a testtartást, hanem a testtartás is a hangulatot.



A Virabhadrasana felépítése:

Ezt a pozíciót is többféleképpen lehet felvenni, az általam bemutatott is csak egy opció ezek közül, ha jobban megismered a gyakorlatot különböző utakat találsz majd ebbe a helyzetbe.

Tedd próbára a pozíciót és a fenti irányelvek segítségével figyeld meg miként viselkedsz benne, milyen érzeteket és érzéseket ébreszt. Alább a Virabhadra I. pozíció leírását találod, amely a „harcos” többi mozdulatának alapja.

Sarokülésben helyezkedj el a talajon. Belégzéssel lépje előre a bal lábaddal. A lábujjakat terítsd szét a talajon, a talp belső talp élét húzd felfelé. A tenyereken támaszkodj meg a bal lábfej mellett. A tenyerek vállszélességben és a vállak alatt helyezkednek el. Hátul támaszd fel a jobb láb ujjait. Nyújtózz bele a sarkadba és ezzel emeld el a jobb sarkat a talajról. A csípő jobb oldalát úgy pozícionáld, hogy az ne nyíljon ki oldalra azzal, hogy a jobb láb húzza maga után. Folyamatosan dolgozz előre a csípő jobb oldalával és tartsd meg a medence két oldalát egy vonalon. Legyen aktív mindkét lábad. Az elől lévő lábbal a lábujjakból dolgozz hátra, a hátul lévő láb sarkából pedig előre. Figyeld meg, milyen erővonalak jönnek létre a lábakban, hol találkoznak és hol válnak el egymástól?

Majd megtartva lábaid aktivitását billentsd a medencét, előre hozva a szeméremcsontot és lefelé húzva a farkcsontot, nyújtsd meg a törzset a combodon, tárd ki a mellkast és távolítsd a vállakat a fültől, nyújtsd meg a tarkót. A belégzéssel innen emeld fel a törzsed. Hozd a kezeket a térdedre elől addig, amíg a mellkas helyes helyzetét kialakítod. Tartsd aktívan a hasizmokat. A köldöktől emeld felfelé a szegycsont közepét, de az alsó bordákat húzd vissza a gerinc irányába. Nyújtózz felfelé a fejtetővel, ezzel megnyújtva a gerincet. Finom vállkörön át vidd hátra a vállakat és engedd lefelé a lapockákat hátul. Egy következő belégzéssel emeld a karjaidat a fej fölé, használhatsz különböző mudrákat, kéztartásokat, de tradicionálisan ilyenkor a két kar a fül mellett nyújtózik. Engedd vissza a vállakat a fültől, tarts teret közöttük. A karjaidat csavard befelé, közelítsd a két kisujjat egymás irányába. Lélegezz mélyen, kiegyensúlyozottan.

Légy aktív a gyakorlatban, de ne váljon erőlködéssé, vagy megerőltetővé. Belső erővel dolgozz és ne a túlzott akarás vezessen. Az erőszakosan végzett gyakorlás nem könnyedséget és harmóniát, hanem belső feszültséget és erőszakos elmét teremt. Tartózkodj tőle!

Jó gyakorlást!

















2012. július 26., csütörtök

Adho-mukha-svana-asana–A lefelé néző kutya

A lefelé néző kutya pozíció gyakori állomás a Vinyasa Flow órákon. Sokaknak kihívást jelent és nem értik, hogyan lehetséges az, hogy tulajdonképpen a foglalkozások alkalmával, mint pihenő testhelyzetet végezzük. Ennek a pozíciónak a titka, mint a legtöbb ászanának, a kivitelezés technikájában rejlik. Csak egyszer kell ráérezned, hogyan is kell helyesen felépíteni és aztán számodra is kellemes pihenővé válik a Vinyasa Flow hullámai között. Azon kívül, hogy nagyszerű pihenő számos jótékony hatása van ennek a gyakorlatnak, ami miatt javasolt minél gyakrabban és minél pontosabban végezni.

Áldásos hatásai közé tartozik, hogy a karok nyújtózása által megnyúlnak a hát izmai és oldódik a lapockák területeinek feszültsége. A pozícióban teljesen nyitottá válik a mellkas, ami segíti a légzés folyamatát és mentesíti a szívet a terheléstől. A hasüregben a szervek visszahúzódnak az eredeti gravitációs hatással szemben és ezáltal megpihennek a szerveket tartó szalagok, szövetek. A combok befelé csavarása által az ülőcsontok távolodnak egymástól és ezáltal mentesül a terhelés alól a gát tájék is, mivel a kismedence szervei is felfelé húzódnak. Így a gyakorlat jótékonyan hat a kismedencei szervekre, megszünteti az ott kialakult problémákat, mint az aranyér, méhsüllyedést és megerősíti a hüvelyt. Nagyszerűen javítja az emésztést, s nem mellékesen a keresztcsontban és a medence területén zajló aktivitások által harmonizálja annak teljes szerkezetét. A láb izmai erősödnek a gyakorlatban, a lábfej izmainak aktivitása megszünteti a lúdtalpat, vagy megelőzi annak kialakulását. Az előrehajlás miatt megtelnek vérrel az agyi erek, de hosszabb ideig kitartva a gyakorlatot össze is húzódnak, ezért edződnek és rugalmassá válnak. Persze a bő vérellátásnak köszönhetően fiatalodik az arcbőr. Általa megnyugszik az idegrendszer. Hatása épp olyan, mint egy jóleső ásítás közbeni óriási nyújtózkodásé...

Kell ennél több indok, hogy minden nap gyakoroljuk? És ez mind még csak töredéke a testhelyzet áldásainak.

A gyakorlat lelke a benne létrejövő aktív nyújtózásban rejlik a csípővel felfelé. Első körben irányítsd a figyelmet a karok és a lábak munkájára. Törekedj rá, hogy a mellkas nyitott maradjon. Lélegezz mélyen, folyamatosan és mielőtt kiesnél a légzés nyugodt ritmusából és erőltetéssé agy erőlködéssé válna a gyakorlat, pihenj meg és aztán próbáld újra. Minden csak a gyakorláson múlik.

Sokaknak segítséget jelentenek vizualizációs technikák a gyakorlatokban. Belégzéssel lélegezz úgy, mintha a tenyereken át a talajból vennéd magadhoz az energiát. Vezesd a figyelmet a tenyértől az ülőcsontig, majd a kilégzéssel az ülőcsonttól a sarkadig. A belégzés ereje támogatni fogja a karok és a hátizmok munkáját, a kilégzés pedig a lábak lefelé nyújtózását.

A legtöbb problémát a gyakorlatban az okozza, hogy a gyakorló nem nyújtózik ki tényleg a tenyerekből, hanem csak támaszkodik rajtuk. Ezt a tenyerek és karok helytelen használata tovább fokozza. Megtörik a pozíció a vállakban, amiben a túlfeszülés miatt fájdalom alakul ki. Ez aztán a gyakorlás után is megmarad a túlerőltetés miatt. Ha nem dolgozunk benne megfelelően felfelé a csípővel a gyakorlat energiátlanná válik és egyre csak nehezedik. A másik probléma a lábak helyezte szokott lenni. Ha nem csavarjuk rendesen befelé a combokat, akkor erőltetés keletkezik a térdekben és tulajdonképpen csak lógunk a szalagokon az ászanában.


Energetikailag is fontos ez a gyakorlat, hiszen minden energia központra egyszerre hat. Az első csakrából elindult energia a második csakrából az uddijana bandha felfelé húzó erejében transzformálódik. A szív területe nyitottá válik. Az energia a torok központig áramlik, ahol a jalandhara banda, a torkzár, attól függően, hogy áll a fej vagy visszaforgatja az energiát a szívközpontba, vagy közvetíti a homlok központba. Ebben a pozícióban maha bandha, vagyis mind 3 zár aktívvá válik, tehát a gát, gyomor és torok területén is. Ez önmagában a szexuális energia szellemi energiává minősülő transzformációját jelenti.
Az energetikai hatások mindig vitatottak, érdemes a saját megfigyelésekre, belső tapasztalatokra hagyatkozni ezen a téren.

Vállalkozó szelleműek kedvéért lássuk a gyakorlat durva, fizikai felépítését:

Adhomukhavírasana-ból, az előre hajló hős pózból indul a gyakorlat felépítése, mert ez jó lehetőséget ad arra, hogy megnyújtsuk a gerinc vonalát, pozícionáljuk a karokat és a lapockákat, kitárjuk a mellkast és megalapozzuk a tenyerek szétterpesztésével az egész pozíciót. Tehát ehhez először is sarokülésben helyezkedj el, úgy hogy a lábujjak fel vannak támasztva. Belégzéssel nyújtózz felfelé a fejtetővel, ezzel nyújtsd meg a gerincet, és figyeld meg, hogyan dolgoznak a törzs oldalsó izmai a csípőtől a hónaljig. Tárd ki a mellkast, úgy, hogy vállaidat hátra húzod, a lapockákat lefelé mozdítod és a mellkas közepét, vagyis a szegycsontot megemeled. Figyel arra, hogy miközben a törzseddel dolgozol, a derekad ne váljon homorúvá, az ülőcsontokat húzd vissza a sarkaidra. Megtartva a törzs egyenességét és a mellkas nyitottságát a kilégzéssel engedd ráfeküdni a megnyújtott törzset a combokra. Közben teljesen ürítsd ki a has területét és mozdítsd a köldököt befelé és felfelé. Ha ráfektetted a törzset a combra, a homlok a talajra kerül, s a karjaiddal nyújtózz előre. Befelé csavard a karokat, hogy hátul a lapockák távolodjanak egymástól, a két könyökhajlat egymás felé néz. Figyelj rá, hogy ne húzd be a nyakad, tartsd meg a teret a fülek és a vállak között. Teljesen terítsd szét a tenyereket a talajon, hogy biztos alapot adjanak. A hüvelykujjak egymás felé néznek a mutatóujjak pedig előre. Erősen nyomd lefelé a kisujj-, mutatóujj tövét, valamint a hüvelykujj alatti párnát és nyomd lefelé a tenyértőt. Eközben a csukló területét folyamatosan emeld felfelé.
Végy egy mély lélegzetet és egy hosszú kilégzés közben az erősen lenyomott tenyerekből told magad hátrafelé, megtartva a mellkas nyitottságát és a törzs helyzetét is. Engedd, hogy miközben tolod magad hátra a tenyérbe a térdek maguktól elemelkedjenek a talajról. Nyújtózz hátra az ülőcsontokkal, és mielőtt kinyújtanád a lábaid, nyújtózz végig még egyszer a törzzsel a combokon és ne engedd előre a vállakat a felemelkedés közben. Emeld egyre magasabbra a csípőt és az ágyéki területet, élesítsd a csípő horpasz területét. Billentsd a medencét és a szeméremcsontot húzd az állad irányába. Az ülőcsontok továbbra is hátrafelé tartanak. A combjaidat csavard befelé, legyenek elől és hátul is aktívak az izmok. Teljesen nyisd ki a térdhajlat területét, majd told bele a sarkaidat a talajba, miközben a combcsonttal a hátsó combizmokba, a lábszárcsonttal a vádli felé dolgozol. Az egész talpadon támaszkodj, és a belső talpélt emeld meg, legyenek aktívak a lábfej izmai is. Nyújtsd ki a lábujjakat is és terítsd szét őket a talajon.
Remélem ösztönöz ez a rövid ízelítő benneteket a kísérletezésre, gyakorlásra, hogy kíváncsi izgalommal várjátok a következő alkalmat, mikor az órán elhangzik újra a bűvös név... adhomukhasvanasana...










2012. július 19., csütörtök

Botrányhős lettem, kérem…

Sikerült elég nagy port kavarnia az utolsó cikkeimnek és ennek margójára szeretnék jegyezni néhány gondolatot, mintegy magam számára is összefoglalva, majd elengedve a tapasztaltakat. 

Legelőször… még egyszer… ezúton is a magam hibáját szeretném elismerni, hogy a megfogalmazásom talán nem a legmegfelelőbb volt és nagyon tisztelem azokat, akik jógatanárként, terapeutaként nem váltak hozzám hasonlóan indulatossá a kijelentések hallatán, amelyek elindították a folyamatot, és nem jött fel bennük minden, ami manapság a (maradjunk a kifejezésnél) a jóga gyorséttermeiben zajlik… Sajnos ez nem egy hely és nem egy tanár… Általam is személyesen ismert terapeuták számolnak be arról, hogy pácienseik honnan, kiktől érkeznek leggyakrabban. Csak hát… locsog a felszín, hallgat a mély.

Azonban általánosan észlelhető jelenségről beszéltünk (volna), de a kilőtt nyíl célt tévesztett és ezzel jó fedezéket adva mindazoknak, akik magát a problémát végig nem akarták meglátni, s csak a személyeskedés mocsarában dagonyáztak, láthatóan élvezve ezt. Elvakultság. A vita meddő és értelmetlen volt. 

Nagyon sokan, váratlanul azonban megtiszteltek azzal, hogy e-mailben, chat falon, telefonon, nyilvánosan, személyesen kifejezték egyetértésüket és támogatásukról biztosítottak. Ezeknek a kiváló jógatanároknak, terapeutáknak, gyakorlóknak ezúton is köszönöm a háttérből nyújtott támogatást és biztatást. Megtiszteltetek. Jól esett. Bevallom irigyeltem őket azért, hogy elég csak olvasniuk és a humorral rendelkezőknek szórakozniuk a sokszor méltatlan és érdemtelen hozzászólásokon, bár megtehettem volna én is ezt, de ha kardot rántok, nem fordulok vissza.

Persze, hogy szélmalomharc.

De a továbbiakban is ki fogok állni amellett, amiben hiszek: (ezúttal a teljesség igénye nélkül)

- a jógaoktatás felelősséggel járó, felnőtt személyiséget igénylő tevékenység, amelynek vannak határai.

- van különbség orvos, terapeuta, jógaoktató között, ezt bölcsebb belátni, mint a mindenható fényében tetszelegni, hiszen ennek felismerése és az azzal járó korlátok belátása mások érdekeit szolgálja, nem mellékesen érettségről, bölcsességről és felelősség tudatról tanúskodik.

- van különbség, terápia, prevenció, közérzeti jóga, harcművészet és akrobatika között. Bár a jóga nagyon elfogadó, van ami fogalmát mégsem meríti ki, hiszen legfontosabb elveit nélkülözi.

- nem megfelelő mindenkinek ugyanaz. Egy jógatanárnak abban is felelőssége van, hogy az ő általa képviselt irányzatból egy másikhoz vezesse akár a kezdő tanítványt, ha annak az ő órája nem megfelelő. 

- a jóga nem attól unalmas, hogy lassú, akár a hatha... akkor unalmas, ha a gyakorló elméje még nem felkészült egy statikus testhelyzetben, a statikus, egyhegyű elme állapot fenntartására, (ami egyébként a jóga végső célja). Mégis ez adja meg a megfelelő testtudatosságot és biztonságot, mert megadva a megfelelő ászana ismeretet, a dinamikus, erőteljesebb irányzatok biztonságosabban gyakorolhatók általa. A hatha minden jóga irányzat alapja. 

- a meleg jóga típusokat képviselő tanárok sokszor nem megfelelően képzettek ahhoz, hogy tisztában legyen a melegben végzett jóga esetleges rövid és hosszú távú élettani  hatásaival, vagy a nem teljesen egészséges, átlagos szervezet számára, nem ismeri azoknak igényeit, szükségeit, s ezért több ízben veszélyeztetik azokat, akiket az óra elején meg sem kérdeznek arról, van e bármilyen szív és érrendszeri vagy mozgásszervi problémájuk, pedig lehet… 

- egy jógatanárnak kellene a legjobban tudni, hogy mindenki egyedi és a sablonok alkalmazása és az esetlegesen megjelenő problémák általánosítás alapján történő kezelése nem megengedhető.

Eredetileg mindez nem a jógatanárokról szólt volna, vagy egy jógatanárról… a cikk a gyakorlók érdekeit szerette volna szolgálni, hogy Magyarországon biztonságosan, megfelelően képzett szakemberek vezethessenek gyakorlást, mert észrevételem szerint egészen rossz irány kezd bizonyos tekintetben hangsúlyossá válni… persze más tekintetben vannak pozitív megmozdulások is a hazai jógaéletben… de a kettő sajnos nem egy fajsúlyú. 

Azt tapasztaltam magamon, hogy soha nem esett nehezemre belátni, (pedig hivatkozhatnék mozgásterapeuta képzésemre, bőszen mutogatva), hogy bizonyos problémák esetén, nem voltam kompetens. Persze, volt olyan is, hogy elmúlt a probléma, elég voltam hozzá, ám vannak olyan helyzetek, amelyek nagyobb szakértelmet és legfőképpen tapasztalatot igényelnek, minimum konzultációt egy szakemberrel. Jut eszembe, azok közül akiket megsértettem a cikkemmel, hiszen azt hangoztatják, márpedig az, amit csinálnak ducitól a sérvesig mindenkinek megfelelő, hány órás terápiás tapasztalat van a hátuk mögött… na, majd legközelebb megkérdezem…
Jóga ide-jóga oda, sajnos az egók sértettségén nem jutottak tovább azok, akik erkölcsi, morális és bölcsességbeli fölénybe kerültek velem szemben és az eredeti felvetéshez érdemi hozzászólás részükről nem érkezett.

Sokkal nehezebb belátni határainkat, tévedéseinket, félreérthető kijelentéseink elkövetését, mint végig gondolni és felnőttként állni egy olyan helyzetben, ahol a másik, még ha nem is megfelelően, de érdemben szólt? Ami lezajlott a tegnapi napon, önmagáért beszél és  pontosan azt bizonyítja, hogy a helytelen gyakorlás erőszakos elmét szül, ami képtelen a tiszta, erőszak nélküli kommunikációra.  

Bár fel lettem világosítva, hogy a jógafesztiválon mutatkozik meg a jóga élet és, mérettetik meg, hogy mi a tuti… a locsogó felszín alatt húzódó mély bizonyosságot adott, mekkora tévedés ez. Csodás esemény, jó lehetőség, elismerés a szervezők munkájának, remek marketing és expó, de az igazán komoly szakemberek és terapeuták, idősebb jógaoktatók nem egy vásárban mutogatják magukat, szakértelmük nem a fesztiválon nyilvánul meg hanem a háttérben tevékenykednek alázattal és szerény bölcsességgel, miközben mások parádéznak a jóga követeiként tetszelegve. És előbbi inkább jógikus magatartás. Nem tudunk róluk, de ott vannak, vezetnek, segítenek és “takarítanak” a gyerekek után. De a fesztivál jó, hogy van, rendelkezik létjogosultsággal és jó, hogy megismerteti a jógát. De hogy érdemben a hazai jógaéletről bármit is mutatna, a sok iskolán kívül azt kétlem, ez a szórakoztatás része… 

Örülök, hogy megláthattam magamban egy hibát, ami tanítást adott a számomra. Örülök, hogy ország-világ előtt sem volt ciki ezt belátni. Örülök, hogy egyedül is volt bátorságom kiállni, még ha tudtam is, méltatlan lesz… Örülök, hogy nem volt szükségem senki védelmére, mert a hitem és bizonyosságom erősebb volt a félelmemnél, magabiztos tudással rendelkezem, így nem kellett másokkal bástyáznom körül magam. Örülök, hogy nem bújtam el, miközben másokat küldök sértett egóm védelmére, anélkül, hogy a másik hibáján felülemelkedve a problémáról nyissak vitát. 

A többi önmagáért beszél és sok mindent igazol azokból, amiket a cikkeimben megfogalmaztam…