Minősíthetetlen ?!

Véleményünk kinyilvánítása nem lehetséges anélkül, hogy minőségeket, vagy minősítéseket ne határoznák-, vagy fogalmaznánk meg. Egy vélemény mindig csak valami viszonylatában tud létre jönni. Egy tapasztalat megélése, egy helyezet minősítését vonja maga után, az eddig megélt tapasztalatok tekintetében. Véleményt mondunk egy ászanáról, vagy egy gyakorlásról, vagy egy tapasztalatról, az eddigi élményeinkhez viszonyítva. Beszélgetünk róla, de hogyan is tehetnénk ezt melléknevek nélkül…

A jógás közéletben a “minősítés” eretnekséggé vált. Általában azok, akik érintettek, mindenféle álsprituális magyarázatot adnak arra, hogy miért is anti-jógi az, aki minősít, vagyis véleményt formál. De gondoljuk csak végig: valóban így van-e?

Szerintem ideje lenne megvizsgálni alaposabban ezt a kérdést. Annál kezdeném, hogy megkülönböztetném a “minősítés” és “ítélet”, “ítélkezés” szavakat egymástól.

Nem akarok provokatív lenni, de arra felhívnám a figyelmet, hogy a darsanák tekintetében, aki a logika útját a nyájá-t nem sajátította el, az nem sajátította el azt a technikát, hogy tovább tudjon lépni a vaisésika  a megkülönböztetés útjára. Ez a képesség azonban többek között ahhoz is jól jön, hogy értelmezni tudjunk egyszerű szavakat és azok jelentéstartalmát meg tudjuk különböztetni egy másik szótól. Illetve el tudjuk választani a helyeset a helytelentől és el tudjuk döntetni merre tartunk? Jó vagy rossz irányba? Ezt mind a minőségek meghatározása és a minősítések eszközeivel tehetjük meg.

Nézzük csak meg a jóga szentiratait! Patanjali a jóga szútrákban minősíti a különböző képességű és szintű tanítványokat. A Hatha Jóga pradipika minősíti a különböző gyakorlatokat. A Bhagavad-Gítában maga Krisna minősít… amikor egy tanár kiállít egy diplomát, minősít… amikor meghatározza, hogy “én vagyok a tanár, te a tanítvány”, minősít… Amikor egy tanítvány nem fejlődik, akkor Indiában nem megveregetik a vállát, hogy: “nem baj fiam, lassú víz partot mos…”, hanem a mester nagyon is szigorúan bánik tanítványával, akit el is küld, ha az nem rendelkezik megfelelő képességekkel és nem fejlődik a mester elvárásai szerint, legalábbis klasszikus mértékben.

Most akkor hogy is van ez? Minősítés nélkül, hogyan tudnánk kifejezni magunkat, vagy a világot körülöttünk?

A probléma nem a minősítéssel van, hanem az ítélkezéssel. Akik félnek attól, hogy minősítik őket, azok valójában attól tartanak, hogy elítélik őket. A minősítés ellen nem sokat tehetünk. Mások ilyennek vagy olyannak látnak, így vagy úgy határoznak meg bennünket maguk számára, de a kiragadott momentumok sosem mutathatják az egészet egy emberről. Nézzünk szembe azzal a ténnyel, hogy az ember alaptermészetéből fakadóan nem tudja abszolútnak látni a világot. Nagyon magas szintre kell ahhoz fejlődnünk, hogy mentessé váljunk a minősítések meghatározásaitól. Azok a jóga tanárok, vagy tanítványok, gyakorlók, akik ágálnak a minősítés ellen, tényleg sosem minősítenek? Ne legyünk álszentek. De ne is ítéljük el magunkat, vagy másokat eme természetes tulajdonságunk miatt. Lao-Ce a Tao Te King-ben ezt mondja (“Az út” című verset e téma iránt érdeklődőknek kimondottan ajánlom!): “mikor a szépet megismerik, felbukkan a rút is…”

Mások meglátásai, minősítései előre vihetnek, vagy megerősíthetnek, ha ahhoz megfelelően viszonyulunk. Erről nemrég a “Jógik harca” című cikkemben írtam. Nem ismételve magam - aki szeretné elolvashatja erről a gondolataimat.

Az ítélkezés egy körüljáratlan téma. Amikor valaki felett ítélkezünk, vagy ítéletet mondunk, az a minősítésnél problémásabb helyzet. Persze az is igaz, hogy a minősítés és az ítélkezés is az elme egy alacsonyabb szintű működése, és az erre való fogékonyság is… Mégis az ítélkezés könnyebben elkerülhető és kerülendő is. Minősíthetünk, vagy meghatározhatunk dolgokat, eseményeket, történéseket saját szájízünk szerint, de itt mindenképpen meg kell állni. Nem törhetünk senki és semmi felett pálcát amiatt, mert a bennünk kialakult értékrenddel nem összeegyeztethető. Nem tudhatjuk kit, milyen sors alakított, mi vezette egy adott felismeréshez, milyen dolgok késztették bizonyos tettek megcselekvésére. Az ítélkezés egyértelműen negatív megnyilvánulás, amely által valamit véglegesen vagy végletesen kategorizálunk akár pozitív, akár negatív értelemben. Ezzel magunkat is és az adott eseményt, dolgot vagy embert is egyaránt beskatulyázva, mintegy menthetetlenül és megváltoztathatatlanul olyanná bélyegezve, amilyenné az ítélkezésünk teszi. Míg a minősítés egyfajta vélemény nyilvánítás, kifejezése annak, hogy valamiről mi magunk valahogyan gondolkodunk, azzal kapcsolatban valahogyan érzünk, vagy valahogyan viszonyulunk hozzá, addig az ítélkezéssel elzárkózunk  és minden rugalmasságunkat, nyitottságunkat elveszítjük egy a miénktől eltérő nézőpont iránt. A minősítés vitaképes, képes arra, hogy áramoljon, változzon és megismerve mások nézőpontját, vagy újabb információkkal gyarapodva átalakuljon. Az ítélkezés elzárkózó, bebetonozó mozdulatlanság, ami rideg és valóban távol áll egy hajlékony elméjű jógitól.

Ha például állunk a sorban a sorompó előtt, és végig előzi az összes autót egy másik: azt mondjuk: “Ó, ez egy őrült, nem normális”. Ezzel ítélkeztünk felette. De nem tudhatjuk, nem-e a gyermeke fekszik félholtan a hátsó ülésen, akivel a kórház felé siet. Ha azt mondtuk volna: “őrültséget csinál”, minősítünk ugyan, de nem tévedünk, vagy ítéljük el a kellő információ hiányában…

A minősítés alaptermészetünk, de az ítélkezés elkerülhető, mivel az csupán egy rossz szokás, egy tanult, kondicionált viselkedés. Utóbbinak vannak komolyabb vonatkozásai. Az ítélkezők, mondjuk akik a minősítőket, vagy vélemény nyilvánítókat elítélik, félelemmel vannak tele, és ez a félelem majd gyűlöletet szül. Ezzel lesz a nagyobb baj… de erről majd legközelebb.

Tudnunk kell, hogy minden valamirevaló vélemény nyilvánítás felkorbácsolja az érintettek dühét. Akik csak nagyravágyásra, kitűnésre törekednek, nem tűrik mások véleményét és meg is magyarázzák miért. Megpróbálják kivágni a fát, amire nem tudnak felmászni… Az ego tiltakozik, mert a vélemény nyilvánításban felismeri magát, hibáit, gyengeségeit, de érdekei azzal ellentétesek, hogy azt nyilvánosan, vagy akárcsak otthon, titokban beismerje, ezért elkezdi gyártani azokat a gondolatokat, amivel a minősítőt vagy magát a minősítést lehúzza. Az ego kiváló zsonglőr. De ha a magunk fejlődésében gondolkodunk, az ilyen cirkuszi mutatványait nem engedhetjük meg, mivel ezzel tovább hagyjuk erősödni, ami önmagában nem lenne baj, de ha túl nőnek ágai egy bizonyos határon, már nem leszünk képesek megfelelően kontrollálni, s az erős egónk önmagunk fejlesztésének akadályává válhat. Ilyenkor már saját magunk nem fogjuk tudni letörni túlburjánzó egónkat, s kénytelen lesz minket letörni az élet valahogy. Jobb, ha ezt nem várjuk meg…

Az ítélkezéstől való megszabadulás pedig végtelenül egyszerű. Csak szoktassuk át magunkat. Mivel az ítélkezés nem evolúciós szükséglet, csupán a gyenge elme jellemzője, ezért nincs más dolgunk, mint felismerni ítélkezésünket, és gyakorolni azt, hogy helyette visszatérünk a tényekhez, azaz mindazon dolgok egyszerű minősítéséhez, amit épp tapasztalunk. Hihetetlenül megnyugtató… 

Jógik harca

A jóga belső út. Ezért mondjuk gyakran, hogy nem könnyű járni rajta. A gyakorlások által felszínre került belső tartalmakkal, feldolgozatlan sérülésekkel, konfliktusokkal, helytelen viselkedés mintákkal, személyiségünket negatívan befolyásoló felvett, belénk nevelt programokkal és lenyomatokkal gyakran találkozhatunk az útján. Az ezekkel való szembenézés, nem hogy nem kellemes, de néha fájdalmasan nehéz, hiszen találhatunk magunkban olyan jellemzőket, tulajdonságokat, amelyeket még önmagunk számára sem kellemes beismerni, s jelenlétének felismerése még komplikáltabb összefüggéseket von maga után, ha rájuk bukkanunk., mint mikor csak a mélyben, észrevétlenül munkáltak. Néha az ember a fejére csap, hogy „már értem, hát ezért...”, de a felismerés önmagában még nem hozza meg a változás hullámait, épp csak elindítja azokat. Ilyenkor jön a belső munka, a jelenlét, az éberség, hogy és észrevegyük, ha megint valamely, talán másokból fakadó program elindul bennünk, ami újra nehézséget okoz majd azt életünkben. Észrevenni, megfékezni, átírni az ilyen programokat magunkban nem kis munka, de nem lehetetlen.

 

Az évek során észrevettem, hogy a személyiség fejlődése, akár spirituális értelemben is, mintha egy spirális görbén haladna. Többször megtapasztaltam már annak a furcsa érzését, mikor egy-egy dolog felfedezésre került és kioldódott, de a helyén maradt még új tartalmakkal meg nem töltött űr önmagában is képes nehézséget okozni. Akit „én”-ként ismerünk, néha meghatározható, de a fejlődés útján meghatározhatatlanná válik, aztán újra definiáljuk magunkat valahogy. Leomlunk és újra épülünk folyton, bár ha helyesen gyakorlunk mindig jobban, mindig teljesebben. Személyiségünk jegyei, tulajdonságai, viselkedésmintáink nem csak bennünket körvonalaznak, határoznak meg, hanem olyan szemléletmódot, tájékozódási pontokat, a környezet, a világ, az emberek megélésének módját is segítik, függetlenül attól helyesek, vagy helytelenek e azok. Így, mikor a változás folyamatában élünk éppen van, hogy úgy érezzük, legalábbis én ezt tapasztaltam, hogy elveszítjük önmagunk képét, átmenetileg egy zavar keletkezhet, mert új támpontokat, tájékozódási pontokat, új reakciókat kell kidolgoznunk, vagy megírni saját driver-ünk önálló programját. Miért is lenne ez egyszerű? A spirális fejlődési folyamat pedig abból fakad, hogy gyakran olyan helyzettel vagy feladattal találjuk szembe magunkat, amelyről esetleg már azt gondoltuk megoldottuk és egy szituáció rámutat, mégsem. Igazából azonban nem ez történik. Nem arról van szó, hogy nem oldottuk meg. Úgy gondolom, hogy egy egy tulajdonság, szituáció, ösztönös reakció vagy problémás terület gyomlálása olyan, mint egy több dimenziós objektum. Megértésüknek különböző szintjei, mélységei lehetnek. Az, hogy a fejlettségi szintünknek megfelelően megoldottunk egy adott problémát, még nem jelenti azt, hogy egy következő szinten nem kerülünk vele újra szembe, csak akkor már a tudatosság, megértés, átírás más fokán dolgozunk vele.

 

Sokszor azt hallom, hogy „csak meg kell érteni ezt és azt... és ettől majd minden megváltozik”. Kétlem. A megértés az intellektusban létrejött felismerés, ami még nem hat önmagában a tudattalan tartalmakból táplálkozó, vagy a tudattalan által mozgatott szálak megzabolázására. Ha a jóga terminológiájával szeretnénk megérteni működésünket, akkor át kell látni, hogy a jóga, hogyan építi fel a személyiséget. Négy részre bontja, melyet az „én”-képző ahamkára, a chitta, mint ész, értelem, a manasz az elme, és a buddhi a magasabb szintű tudatosság alkot. Hogy működik ez a négyes fogat? Átlagos szinten az emberek az „én” és az „ész” paktumával azonosulnak. Az „én”- folyton meghatározza magát, mindig az „akar”, a „kell”, a „nekem” az „enyém” bűvöletében és a kitűnni akarás, különbözőség mámorában él. Az ész kimondja mi kell neki, az ész pedig megmondja, hogyan érheti azt el. E két szubsztancia összefogása mögött azonban mindig jelen van a manasz, ami rendelkezik a megkülönböztetés képességével, s ez szelektál a rossz, jó, vagy jobbnak tűnő lehetőségek, utak közül, valamint a buddhi, amely lényünk intuitív bölcsességét hordozza, a nyugati pszichológia a belső hanggal, vagy lelkiismerettel is azonosítja. A chitta tárolja mindazokat a tudati hullámokat, lenyomatokat, amelyek a nem tudatos viselkedéseink mintáit, irányultságait, minőségeit határozzák meg. A jóga célja az, hogy ezeket a gondolati hullámokat kioltsuk. Kvázi ez a tudatalatti feltérképezésének folyamata, bár a jógában nem annyira direkt és határozott módon történik meg, mint például egy pszichoterápiában. Mikor az „én” működésének, szerveződésének feltérképezése megtörténik, akkor az irányítás kikerül az „én” és az „ész” kezéből, s a tudatosság azonosságát a mély bölcsességgel rendelkező buddhi veszi át. Ez a folyamat azonban nem egyenlő az „én” halálával. Téves az a szemlélet, amely azt hirdeti, hogy: „az egónak meg kell halni”. Az „ego” egy szükséges védőbástya, ami nélkül nem lehetséges a külvilágban való létezés. Az „én” tudatalatti, ösztönszintjén működnek az életben maradás érdekében megélt érzelmek, irányítók. Helyesebb inkább arra törekedni, hogy igába fogjuk, és irányíthatóvá kell tenni ahelyett, hogy irányító szerepben hagynánk burjánzani.

 

Egy jógi, (nevezzük most azokat így, akik a jóga útján járnak, és ilyen vagy olyan mértékben erőfeszítéseket tesznek önmaguk megismerésére és megértésére), még az első hallásra talán az összefüggés paradox jellege ellenére is harcosok. Ez azonban nem a nyers erő fitogtatása, nem egy agresszív megnyilvánulás, hiszen egészen más fegyvereket használ. Nem véletlen, hogy a jógik közül sokan harcművészek is voltak. Itt a harcművész szót kiemelném, ami szintén belső utat takar és nem hoznám egy lapra a bunyózással. Egymásnak szöges ellentétei.

 

...szóval belső harc. Igen, de ez nem jelenti azt, hogy a jógi nem harcol a külvilágban, vagy nem emeli fel szavát az igazság, vagy a nem-ártás jegyében, érdekében. Ezzel nem sérti meg azokat. Ne felejtsük el, hogy a jóga nem a jóhoz vagy a rosszhoz való kötődésre és viszonyulásra, hanem a megkülönböztetés képességére tanít. Ami helyes, az nem mindig jó, és ami jó, nem mindig helyes. A helytelen nem mindig árt és még olyan is van, hogy az ártás nem helytelen. Csupán annyi a kérdés, hogy ezeket a tapasztalatokat hogyan éljük meg, ezeknek azoknak a kritikáknak, véleményeknek a tükrében, amelyeket a külvilágtól kapunk.

 

Mindig csodálkozom, amikor más jógatanárok kijelentéseik, tanításaik kritikája láttán újra egójuk uralma alá kerülnek, és megtorlást, büntetést, vagy épp visszavágást eszközölnek a vélt támadó felé, személyeskedésként élve meg a kritikát. Sajnos manapság ebben áll a jógik harca. Egyre inkább még a jógatanárok is elkezdenek kifelé élni, image-et építeni, bizonygatni, egymás fölé kerekedni, és bebizonyítani „én jobban tudom”. Nem viselnek el kritikát, más véleményt vagy szempontot. Elneveztem ezeket „bezzeg én jógiknak”, akik egyre latinabb, egyre érthetetlenebb, egyre „advatiásabb” fejtegetésekbe fognak egymás legyőzése, lenyűgözése, vagy magamutogatásuk érdekében... mert, hogy az aki a stressz oldás, vagy az általános jóérzés érdekében gyakorol, s nem bújja állandóan a jóga filozófia és anatómia nagykönyveit, ezekből a bravúrokból, lássuk be nem sokat ért, az biztos, és nem is szükséges nekik... ráadásul gyakran kiderül, hogy a tudás téves, még maguk sem értik igazán... persze ezek a fejlődés lépései, nem is ezzel van a baj, hanem azzal, hogy azt látom, hogy a jógik efféle harcában épp csak azok a nem fanatikus, nem oktatónak készülő jógagyakorlók tűnnek el, akik figyelmet, érthető útmutatást, támogatást, biztatást szeretnének kapni. Mikor egy nem rég történt nyilvános vitám kapcsán ebbe belegondoltam, arra jöttem rá, hogy nem feladatom a „bezzeg én” jógik egójával küzdeni... küzdjenek velük maguk... ahogy én is az enyémmel... hiszen még nem értek el oda, hogy képesek legyenek egyszerű megkülönböztetésekre és felülemelkedésre. A feladatom az, hogy azon az úton, amit már megtettem, odáig, ameddig elértem, elvezessek másokat. Mindenki tud valakitől tanulni, és mindenki tud tanítani valakit, és az mindenki személyes ügye, hogy tanítóként tanításával milyen karmát, tanítványként milyen következményeket vesz magára.

 

A magam részéről hálás vagyok kritikusaimnak, ellenségeimnek, vagy rosszakaróimnak, irigyeimnek. Általában ők azok, akik nagy tanítóim és segítőim. Ha tudnák mennyit fejlődöm általuk... Gondolkodásra és újra gondolásra, felülbírálásra, vagy véleményem melletti kitartásra sarkallnak.  Sokkal többet segítenek és tanítanak, mint azok, akik dicsérnek, vagy hízelkednek. Ők csak az ego folytonos kísértésének tesznek ki, azzal, hogy erőfeszítéseim gyümölcsivel díszelegjek…  Hálás vagyok a kritikáért és nem bánt, ha valaki nem-ért egyet velem, vagy másképp lát valamit. Ennek ellenkezője lehetetlen, irreális és unalmas lenne… Ők azok, akik megmutatják gyengeségeimet, amiket megerősíthetek, vagy hibáimat, amelyeken javíthatok, de általuk látom meg erényeimet és ők világítanak rá arra, hogy esetenként indokolt a magabiztosságom. Nekem ez belső békét ad. Nincs miért haragudnom senkire és ez nyugalommal tölt el. Meg tudom engedni magamnak és a világnak is anélkül, hogy felháborodnék rajta, hogy másképp élünk meg, vagy tapasztalunk dolgokat.

 

Talán jó lenne, ha a jógik, vagy jógatanárok egymás közötti harca is barátságosabb lenne. A vita és összeütközés önmagában nem kóros jelenség, és számomra furcsa, hogy manapság senki nem mondhat senkinek semmit, mert a másik megsértődik. A védikus korban, a különböző darsanák képviseletében élt bölcsek gyakran ütköztették nézeteiket, s ezzel kölcsönösen segítették és tanították egymást is. A vitát mindig tisztelet övezte. Mivel tudásuk biztos volt sosem kellett átmenni személyeskedésbe, vagy a tudatlanságukat a másik vélt, vagy valós személyeskedésének hangsúlyozásával leplezni. Ezekre a vitákra messzi földekről is érkeztek, nemesek és királyok, magas tisztviselők, bár senki nem szólhatott bele a két jógi, vagy iskola közötti vitában. Egy volt a céljuk, ahogy egy célunk van nekünk is gyakorlóknak és jóga tanároknak is, jó esetben... Bár, ahogy maga az ember, úgy a jógatanárok, iskolák és egyéb spirituális részei és vonatkozásai ezeknek sajnos nyögik a Káli júgát... Talán tényleg él Káli átka, aki arra kárhoztatta a spirituális keresőket és vezetőket ebben a korban, hogy egymással állandó összekülönbözésben és egyet nem értésben tévelyegjenek…  

 

Tulajdonképpen  a jógik ilyen irányú harca úgy látom, presztízs kérdés. A tanítványok felé felépített image, nem engedi, hogy az alázat gyakorlásában kevésbé járatos tanár elismerje tévedését, vagy felfedje esetleges hiányosságait, tévedéseit, mivel azokat kudarcnak éli meg. Pedig nem az. Talán attól tart elfordulnak tőle tanítványai, pedig szerintem egy belátó tanárt csak hitelesebbé tesznek nyíltan vállalt felismerései. Azonban sokan magukhoz akarják kötni tanítványaikat, s maguk akarnak minden tudónak, vagy tévedhetetlennek tűnni. De ez helytelen, mivel a jóga tanárnak a szabadsághoz kellene segíteni a tanítványait, nem megfosztani tőle, azzal a tanítványok felé mutatott képpel, hogy tökéletes, mindent jól lát és jól tud, sőt a legjobban. Itt persze szociológiai, társadalmi, gazdasági vonatkozások tekintetében elég messzemenően fejtegethetnénk ennek egyéb okait, de ettől most eltekintenék.

 

Végső konklúzió a jógik harcának tekintetében legyen az, hogy belső csatáink részeként érdemes megélni a külvilágban vívott ütközeteket is. Hiszen kívül csak az történik meg, amit az elme folyamatai megteremtenek, úgy éljük meg őket, ahogy irányultságaink, lenyomataink, vagy egónk megzabolázásának elért mértéke engedi. Nem az a lényeg, hogy engem bántottak e vagy nem? Hanem, hogy miként élem meg, hogyan reagálók rá, milyen reakciók indulnak el bennem. Éled e harag, vagy sértettség és az miből, vagy honnan fakad. Szerintem így gondolkodik egy valódi jógi, a harcban. Ha a kritikát bárki személyeskedésnek, vagy a véleménykülönbséget hadüzenetnek, vagy a bizonyított tévedést kudarcnak éli meg, vizsgálja meg, mi az, ami kiváltotta ezeket az érzéseket, milyen programok, emlékek indították el a belső folyamatokat éppen, amitől a külső vélemény nyilvánító támadóvá válik, s kibillenünk vélt egyensúlyunkból… Ezeket felismerve csak a belső harcban használt eszközeink tárházát gyarapítjuk, melyeket alkalmazhatunk majd az önmagunkkal vívott végső küzdelemben...

Botrányhős lettem, kérem…

Sikerült elég nagy port kavarnia az utolsó cikkeimnek és ennek margójára szeretnék jegyezni néhány gondolatot, mintegy magam számára is összefoglalva, majd elengedve a tapasztaltakat. 

Legelőször… még egyszer… ezúton is a magam hibáját szeretném elismerni, hogy a megfogalmazásom talán nem a legmegfelelőbb volt és nagyon tisztelem azokat, akik jógatanárként, terapeutaként nem váltak hozzám hasonlóan indulatossá a kijelentések hallatán, amelyek elindították a folyamatot, és nem jött fel bennük minden, ami manapság a (maradjunk a kifejezésnél) a jóga gyorséttermeiben zajlik… Sajnos ez nem egy hely és nem egy tanár… Általam is személyesen ismert terapeuták számolnak be arról, hogy pácienseik honnan, kiktől érkeznek leggyakrabban. Csak hát… locsog a felszín, hallgat a mély.

Azonban általánosan észlelhető jelenségről beszéltünk (volna), de a kilőtt nyíl célt tévesztett és ezzel jó fedezéket adva mindazoknak, akik magát a problémát végig nem akarták meglátni, s csak a személyeskedés mocsarában dagonyáztak, láthatóan élvezve ezt. Elvakultság. A vita meddő és értelmetlen volt. 

Nagyon sokan, váratlanul azonban megtiszteltek azzal, hogy e-mailben, chat falon, telefonon, nyilvánosan, személyesen kifejezték egyetértésüket és támogatásukról biztosítottak. Ezeknek a kiváló jógatanároknak, terapeutáknak, gyakorlóknak ezúton is köszönöm a háttérből nyújtott támogatást és biztatást. Megtiszteltetek. Jól esett. Bevallom irigyeltem őket azért, hogy elég csak olvasniuk és a humorral rendelkezőknek szórakozniuk a sokszor méltatlan és érdemtelen hozzászólásokon, bár megtehettem volna én is ezt, de ha kardot rántok, nem fordulok vissza.

Persze, hogy szélmalomharc.

De a továbbiakban is ki fogok állni amellett, amiben hiszek: (ezúttal a teljesség igénye nélkül)

- a jógaoktatás felelősséggel járó, felnőtt személyiséget igénylő tevékenység, amelynek vannak határai.

- van különbség orvos, terapeuta, jógaoktató között, ezt bölcsebb belátni, mint a mindenható fényében tetszelegni, hiszen ennek felismerése és az azzal járó korlátok belátása mások érdekeit szolgálja, nem mellékesen érettségről, bölcsességről és felelősség tudatról tanúskodik.

- van különbség, terápia, prevenció, közérzeti jóga, harcművészet és akrobatika között. Bár a jóga nagyon elfogadó, van ami fogalmát mégsem meríti ki, hiszen legfontosabb elveit nélkülözi.

- nem megfelelő mindenkinek ugyanaz. Egy jógatanárnak abban is felelőssége van, hogy az ő általa képviselt irányzatból egy másikhoz vezesse akár a kezdő tanítványt, ha annak az ő órája nem megfelelő. 

- a jóga nem attól unalmas, hogy lassú, akár a hatha... akkor unalmas, ha a gyakorló elméje még nem felkészült egy statikus testhelyzetben, a statikus, egyhegyű elme állapot fenntartására, (ami egyébként a jóga végső célja). Mégis ez adja meg a megfelelő testtudatosságot és biztonságot, mert megadva a megfelelő ászana ismeretet, a dinamikus, erőteljesebb irányzatok biztonságosabban gyakorolhatók általa. A hatha minden jóga irányzat alapja. 

- a meleg jóga típusokat képviselő tanárok sokszor nem megfelelően képzettek ahhoz, hogy tisztában legyen a melegben végzett jóga esetleges rövid és hosszú távú élettani  hatásaival, vagy a nem teljesen egészséges, átlagos szervezet számára, nem ismeri azoknak igényeit, szükségeit, s ezért több ízben veszélyeztetik azokat, akiket az óra elején meg sem kérdeznek arról, van e bármilyen szív és érrendszeri vagy mozgásszervi problémájuk, pedig lehet… 

- egy jógatanárnak kellene a legjobban tudni, hogy mindenki egyedi és a sablonok alkalmazása és az esetlegesen megjelenő problémák általánosítás alapján történő kezelése nem megengedhető.

Eredetileg mindez nem a jógatanárokról szólt volna, vagy egy jógatanárról… a cikk a gyakorlók érdekeit szerette volna szolgálni, hogy Magyarországon biztonságosan, megfelelően képzett szakemberek vezethessenek gyakorlást, mert észrevételem szerint egészen rossz irány kezd bizonyos tekintetben hangsúlyossá válni… persze más tekintetben vannak pozitív megmozdulások is a hazai jógaéletben… de a kettő sajnos nem egy fajsúlyú. 

Azt tapasztaltam magamon, hogy soha nem esett nehezemre belátni, (pedig hivatkozhatnék mozgásterapeuta képzésemre, bőszen mutogatva), hogy bizonyos problémák esetén, nem voltam kompetens. Persze, volt olyan is, hogy elmúlt a probléma, elég voltam hozzá, ám vannak olyan helyzetek, amelyek nagyobb szakértelmet és legfőképpen tapasztalatot igényelnek, minimum konzultációt egy szakemberrel. Jut eszembe, azok közül akiket megsértettem a cikkemmel, hiszen azt hangoztatják, márpedig az, amit csinálnak ducitól a sérvesig mindenkinek megfelelő, hány órás terápiás tapasztalat van a hátuk mögött… na, majd legközelebb megkérdezem…

Jóga ide-jóga oda, sajnos az egók sértettségén nem jutottak tovább azok, akik erkölcsi, morális és bölcsességbeli fölénybe kerültek velem szemben és az eredeti felvetéshez érdemi hozzászólás részükről nem érkezett.

Sokkal nehezebb belátni határainkat, tévedéseinket, félreérthető kijelentéseink elkövetését, mint végig gondolni és felnőttként állni egy olyan helyzetben, ahol a másik, még ha nem is megfelelően, de érdemben szólt? Ami lezajlott a tegnapi napon, önmagáért beszél és  pontosan azt bizonyítja, hogy a helytelen gyakorlás erőszakos elmét szül, ami képtelen a tiszta, erőszak nélküli kommunikációra.  

Bár fel lettem világosítva, hogy a jógafesztiválon mutatkozik meg a jóga élet és, mérettetik meg, hogy mi a tuti… a locsogó felszín alatt húzódó mély bizonyosságot adott, mekkora tévedés ez. Csodás esemény, jó lehetőség, elismerés a szervezők munkájának, remek marketing és expó, de az igazán komoly szakemberek és terapeuták, idősebb jógaoktatók nem egy vásárban mutogatják magukat, szakértelmük nem a fesztiválon nyilvánul meg hanem a háttérben tevékenykednek alázattal és szerény bölcsességgel, miközben mások parádéznak a jóga követeiként tetszelegve. És előbbi inkább jógikus magatartás. Nem tudunk róluk, de ott vannak, vezetnek, segítenek és “takarítanak” a gyerekek után. De a fesztivál jó, hogy van, rendelkezik létjogosultsággal és jó, hogy megismerteti a jógát. De hogy érdemben a hazai jógaéletről bármit is mutatna, a sok iskolán kívül azt kétlem, ez a szórakoztatás része… 

Örülök, hogy megláthattam magamban egy hibát, ami tanítást adott a számomra. Örülök, hogy ország-világ előtt sem volt ciki ezt belátni. Örülök, hogy egyedül is volt bátorságom kiállni, még ha tudtam is, méltatlan lesz… Örülök, hogy nem volt szükségem senki védelmére, mert a hitem és bizonyosságom erősebb volt a félelmemnél, magabiztos tudással rendelkezem, így nem kellett másokkal bástyáznom körül magam. Örülök, hogy nem bújtam el, miközben másokat küldök sértett egóm védelmére, anélkül, hogy a másik hibáján felülemelkedve a problémáról nyissak vitát. 

A többi önmagáért beszél és sok mindent igazol azokból, amiket a cikkeimben megfogalmaztam…

Az alperes nevében

Nyomon követtem a mai napon a hozzászólásokat, amelyek a blog bejegyzésem kapcsán érkeztek a Rebel Yoga és a személyes üzenő falamra. Igazából a negatív kritikák kötötték le jobban a figyelmem és igyekeztem azokat mérlegelni.

A hozzászólók nagy része nem a bejegyzés szakmaiságát, vagy tartalmát kérdőjelezte meg, hanem a hangvételben talált kivetni valót. Jogosan. Belátom, hogy a megfogalmazás nem volt helyén való, igen tisztában vagyok vele, hogy a kommunikációmon lehet még bőven csiszolni. Fejlődésem útján úgy látszik az igazság bajnoka korszakomat élem, gondolom el fog múlni, de ez most így néz ki kívülről…  DE… azért az alperes személyében néhány dolgot szeretnék hozzáfűzni, ha már ilyen precedens lett ebből a dologból.

1. Gauranga úgy írja a felvezetőt: “Még ha nem is értek mindenkivel mindenben egyet, ami természetes, én hiszek benne, hogy minden oktatót a jó szándék vezérel, és a tudása legjavát adja.”  - Én nem hiszek ebben. Szerintem néha nem elég a jó szándék és az önbizalom, főleg, ha mások életminőségéről és egészségéről van szó. Egy sérves, vagy más problémával küzdő személy esetében a jó szándékom nagyon kevés, ha a tudatlanságom veszélyezteti az épségét. És itt élnék egy klasszikussal: “A pokolba vezető út is…” – ismeri mindenki.

Visszább lépve egyet. Első körben az volt számomra ami feltűnt, hogy bár nem írtam nevet, rögtön mindenki rá ismert. Egyfelől ez önmagáért beszél, másrészt sajnos megerősíti a kommunikációs problémát, mert alapvetően egy általánosságban észlelhető új jelenségről terveztem írni, de hogy ne hátráljak ki a felelősség alól, valóban Gauranga idézeteit használtam, ám sajnos másoktól is hallottam hasonlókat, de a kiváltó valóban ő volt, mint az utolsó csepp. Idézhettem volna még mondatokat máshonnan, de nem tettem.

A történet ki lett élezve Gauranga vs. Regősvölgyi Regire, de ez a fentiek mellett azért sem állja meg a helyét, mert Gaurangának szemmel látható és elvitathatatlan érdemei vannak, de amit leírtam azzal továbbra is egyetértek és vállalom, mert a probléma fenn áll, ha nem hirtelen indulatból 5 perc alatt csípőből tüzeltem volna, biztos másképp fogalmazom meg.

Kicsit hiányoltam a szakmai hozzászólásokat, amelyek tartalmilag indítanak vitát, a melegben végzett gyakorlás, közérzeti- és terápiás jóga tekintetében, erőszak és ahimsa vonatkozásában, vagy hogy a különböző irányzatoknak meddig terjednek a kompetenciái, határai. Ez most elmaradt és személyeskedés kontra személyeskedés éleződött ki, halkan megjegyzem ezzel mások is az általam elkövetett hibába estek.

Bár volt egy ilyen sejtésem, hogy el fog veszni a lényeg a felszín alatt…

Mivel volt, aki az ahimsa megsértését látta megvalósulni általam, még lenne egy gondolatom. Számomra az ahimsa nem azt jelenti, hogy a valami ködös, álszent mosollyal az arcunkon mindenre bólogatunk és mindent megadóan elfogadunk. Az is hozzá tartozik, hogy az ártó dolgokkal szemben hangot emelünk. Fejlettségem jelenlegi fokán, még a negatív dolgok láttán megvalósított közöny állapotát még nem sikerült elérnem, ezt is belátom, de dolgozom rajta.  Ha valaki olvasta a Hello inside-on kezdődött duci jógás bloggolásunkat Gaurangával, talán jobban megérti, hogy az alábbi cikkben miről beszélek, ezt a témát nem kezdeném elölről.

Akit érdekel ezeken a linkeken megtalálja:

(az itt leírtak és kommunikáltak nagyban hozzájárultak a nem megfogott indulataimhoz, ezzel együtt kerek a történetünk)

hello inside cikk

jóga XXL – Regi blogja

halhatatlanok.html – Gauranga blogja

Köszönöm mindenkinek, aki rávilágított a hibámra, igyekszem dolgozni rajta, de a véleményemet, gondolataimat, ellenérzéseimet a továbbiakban sem szeretném véka alá rejteni, ha akad ilyen, de megpróbálom más formában tenni, de a képmutató finomkodástól mentes leszek. Vállalom a véleményem, minden következményével együtt, szemben azokkal akik bár egyetértettek velem menet közben eltűntek, sőt külön kértek, hogy a véleményüket mégse hangoztassam, ami még egy ilyen betyár számára, mint én is nyilvánvaló volt anélkül is, hogy megkérnek rá. Azt, hogy a vélemény nyilvánításommal más mit kezd, az már az ő története (is). Akinek nem inge, miért veszi magára? Kicsit ez amolyan vihar a biliben, nem? Az élet nagy dolgai nem ezek…

Annak azonban örülök, hogy Gaurangával, akihez egyébként minden kritikámmal együtt magam is jártam gyakorolni és nagyon élveztem (épp ezért nem az ő személyét támadtam, csak a kijelentései váltottak ki némi vitatható indulatot, és jó, jó… a módszereivel nem mindig értek egyet) és ez szintén őt emeli, hogy a konfliktus ellenére, még mindig az ismerősei között tudom magam, sőt azt is ő tette lehetővé, hogy a Rebel csoportba felvett, hogy tudjak kommentelni az ügy folyományai kapcsán. Pedig sokkal-sokkal kevesebbért is törölt már egy egész rendszert alapító jógatanár Fb ismerősei közül, amivel azóta is mosolyt csal az arcomra…. ezúton is üdvözlöm Németh Gergőt!

Következő témám az új irányzatok és alapítóik lesznek, tartsatok velem, remélem addigra is már csiszoltabb lesz a kommunikációm!

Kedves Gauranga! Megkövetlek és elnézést kérek, ha a kommunikációs módom sértő volt számomra. Valóban nem értek egyet veled sok dologban, de az érdemeid nem vitatom, ahogy más beszélgetésünkből, konzultációnkból számodra is kiderülhetett. De azért, lásd be, hogy nem volt mindenben igazad az elmúlt párbeszédek folyamán. Máskor igyekszem másképp fogalmazni. A legjobbakat kívánom Neked, szeretettel!

Csodás estét mindenkinek és eredményes gyakorlást!

Namaste, Regősvölgyi Regina, a jóga betyár 

Egy határon túl…

Nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy megírjam e ezt a cikket. A dilemmát az okozta, hogy nehéz volt eldöntenem, mikor maradok hű a jóga tanításaihoz? Ha csendben, elfogadóan, csak nézem és ámulok, hamis tanítások hamis hirdetőinek megnyilvánulásán, valamiféle közömbös elfogadást és megengedést tanúsítva, csak elfordítom a fejem? Vagy akkor, ha engedek annak a felelősség érzetnek, amit a tudásom, tapasztalatom diktál, s amit oktatói diplomám átvételekor a mesterem ruházott rám, s annak az elvnek, hogy minden lépésem a jóga útján, saját fejlődésemmel egy időben másokért is való.

Aztán eszembe jutott egy mondás, ami még ha kicsit eltúlzottan is, de erre a problémára ad egyfajta választ: “Ahhoz, hogy a gonosz győzzön, a jóknak elég épp csak nem tenni semmit.”

Esetünkben fordíthatnánk úgy, hogy ahhoz, hogy hamis és ártó tanítások terjedjenek, elég a képzettebb jógatanároknak, terapeutáknak épp csak hallgatni és nem szólni semmit.

Azt hiszem az elfogadás és megengedés dacára ma eljutottam egy olyan pontra, hogy úgy éreztem “megállj”-t kellene mondani, mert a jóga gyakorlásnak van egy újfajta hulláma, ami igazából már csak formára hasonlít a jógára, de valójában nagyon messze van attól. Erőszakos emberek felfuvalkodott egóval építik meg a jóga MC Donald’s-ait, amelyek legalább olyan népszerűek, mint egy gyorsétterem, de mindannyian ismerjük azok ételeinek minőségét és hosszú távú hatását a gyors jóllakottság után.

Lehet mondani, hogy elfogult vagyok. A jógának köszönhetem, hogy újra járok, megmenekültem egy 13 cm-s ortopédcipőnek a viselésétől és egy bordakosár alatt landolt csípőficam ellenére nem, hogy fájdalommentesen élek, de a testem a gyakorlás hatására lehetővé tette, hogy sok-sok évig dolgozva magamon, ma magam is jógát tanítsak. Ha valaki lát, meg sem mondja, hogy valaha bármilyen problémám is lett volna, legalábbis nagyon “white szeműnek” kell lenni hozzá, hogy kiszúrja a visszamaradt elmozdulásokat. Szóval mondhatom azt, hogy valóban sokat köszönhetek a jógának. Ezért is háborít fel, mikor valaki, de még ha valaki lenne… maga is jógatanár… képes “rizsázás”-nak nevezni azt az állítást, amit a legtöbb jógaoktató és terapeuta ígér a gyakorlóknak: “hogy a jóga megszüntetheti a testi és a mentális problémákat.” – gyakorlatilag mindenkit kétségbe vonva, aki az embereknek gyógyulást és a szenvedéstől való megszabadulást ígéri, csak mert ő maga képtelen erre akár maga, akár mások tekintetében.

Persze egy jóízűt nevethettem is volna ezen a kijelentésen, hiszen önmagát minősíti ez az önmagában abszurd kijelentés… szinte láttam magam előtt, hogy hogyan reagálna Iyengar, Yesudian, vagy Patthabi Jois, de inkább a következőbe gondoltam bele:

Adott egy jógatanár, aki mondjuk nem jól gyakorol, erőszakosan, a határait nem figyelembe véve. A jóga alapelveit eldobva, hiszen azokkal dolgozva “ő maga unná halára magát óratartás közben”. Olyan tapasztalatokat él meg ezáltal és ezek következményeképpen,hogy  40 éves korára szerinte teljesen normális, ha az ember izomfájdalmakkal fekszik és kel. Nyilván téves elveket, téves tanításokat ad tovább és téves tapasztalatokhoz segít másokat, vagy esetenként megfelelő tudás hiányában veszélyezteti is őket. Vajon ez felelősségteljes hozzáállás?

Ma Magyarországon lehetséges kiállni az emberek elé úgy tanítani, hogy az illetőnek nincs megfelelő végzettsége. Vagy olyan helyről van, ahol a képzést vezető tanárok még maguk is épp, hogy elkezdték egy-két éve a jóga tanulását. Lehetséges úgy jógát tanítani, hogy nincs megfelelő anatómiai ismerete az önjelölt jógatanároknak, s nincs nem hogy tapasztalatuk, de még legalább intellektuális ismeretük sem, hogy mit tegyenek egy gerincsérves, vagy csípő problémás gyakorlóval.

Ma láttam egy felhívást, hogy egy bizonyos melegben végzett jóga mennyire jó a sérvvel küzdő embereknek. Ez az az óra, amire egy esetben épp akkor látogattam el, amikor egy gerinc műtött ember is kipróbálta az órát. Kíváncsi is voltam, hogy hogyan módosítja a gyakorlatokat az oktató, és döbbentem jajdultam fel, amikor úgy tolta bele szegényt az előrehajlásba, mintha semmi baja nem lett volna, mikor le sem hajolhatna igazából… Sajnos ez az oktató is úgy kapott diplomát ugyanitt, hogy fogalma sem volt arról, mit tegyen, ha valaki problémával jön be az órára.

A modernebb irányzatokkal az a baj, hogy a hatásaik nem az óra után, hanem majd jó sok idő múlva fognak kijönni, és akkor három lehetőség van: addigra jól megmagyarázza a tanár azt a téves nézetet tanítványának, hogy normális, hogy a jógától mindene fáj, vagy azt gondolja a tévútra vitt tanítvány: “milyen kár, hogy jógáztam, most mindenem fáj”, vagy későn, de rájön: “talán rossz tanárt választottam”.

Már 6 éve gyakoroltam mikor elkezdtem félve oktatni. Esténként nem győztem a tanáromat kérdezni és utána olvasni minden problémának, ami megjelent egy jógaórán a gyakorlók részéről, hogy legközelebb még nagyobb odafigyeléssel lehessek feléjük. Most úgy látom, hogy egy-egy oktató leakaszt egy diplomát valahonnan, (ami még egyébként csak annyi, hogy az ember az ajtón lenyomhatja a kilincset, mert a benyitás jogát csak a tapasztalat adhatja meg), és azt képzelik, onnantól már nem csak jógatanárok, de egyenesen terapeuták is, és mindent tudnak, dehogy kell nekik tanulni tovább… pedig a diploma átvétele egyet jelent: “vállalom, hogy nem hagyom abba a tanulást”

Kezdetben hatha jógát tanítottam és nagy örömömre szolgált, hogy az óráim után olyan visszajelzéseket kaptam, ami azt bizonyította, hogy a jóga a legteljesebb eszköztárral rendelkezik, akár a mozgásszervi, akár a mentális, vagy idegrendszeri problémák leküzdésében. Később a jóga nem terápiás irányzata mellett, a vinyasa flow tanítása mellett kötöttem ki, hiszen még az addigra összeszedett sok-sok tapasztalat sem éreztette úgy velem, hogy elég vagyok ahhoz, hogy sérves és egyéb súlyos panaszokkal küzdő emberek életminőségével játszak, pedig elég kiterjedt szakmai háló segíti a munkám.

Jó lenne, ha a jógaoktatók nem éreznék magukat mindenhatónak és tudnák, mi az amiben kompetensek és mi az amiben nem. Mi az amire alkalmas az általuk képviselt irányzat és mi az amire nem. És jó lenne, ha nem az egójuk ostobasága állítaná őket nap, mint nap a  gyakorlók elé. Be kellene látni, hogy más a jóga terápia és más közérzeti jógát tanítani, és nagyon más gladiátorosat játszani…

Imádom a vinyasa flow-t, sikereim és élményeim vannak benne, de ettől még tudom meddig terjednek a határai. Ha bejön egy mozgásszervi problémával küzdő ember, megkérem, hogy egy olyan órát válasszon az órarendünkből, ami inkább lehetőséget ad számára az eredményes és biztonságos gyakorlásra, és nem állítom, hogy amit én imádok az mindenre jó…

Azt hiszem ilyen kijelentéseket, amiket a napokban olvastam csak egy képzetlen, szakmailag megkérdőjelezhető, előttem már a saját gyakorlásában sem hiteles ember képes tenni, akinek kéne még egy kicsit hiteles mester vezetésével gyakorolni és olyan iskolát elvégezni, aminek múltja is van, ahelyett, hogy másokat veszélyeztetne. A gyorséttermi kaja sem rögtön öl, szépen lassan teszi tönkre a testet belülről…

Mindez az írás persze semmin sem változtat majd… csak remélni tudom, hogy az ilyen tanárok, akik saját szemmel látható elfojtásaikat nem tudják megfelelően kezelni, a maguk és nem a jóga hitelét rontják. Persze váll vonva nevethetnék is ezen… De most szomorú vagyok… és megdöbbent…