Az instrukciók művészete

Az egyik dolog, amit legalább annyira szépnek, mint fontosnak tartok a jóga oktatásában, az az instrukciók művészete. Olyan eszköz a jógaoktató kezében, mint a szobrász véső, csiszoló szerszámai, mellyel a legfinomabb formákat is ki tudja munkálni a sziklatömbből. Éppen ezért a tanítás során nagy hangsúlyt fektetek arra, hogy a "kezeim közül" kikerülő tanítványok tisztában legyenek ennek szerepével és jelentőségével miközben már maguk is órákat tartanak. A gyakorlók jógában való tapasztalat szerzése szempontjából és persze egészségügyi szempontból is meghatározó, hogy pontos megbízható instrukciókat és általuk olyan üzeneteket kapjanak az óra folyamán, amely nem vezeti félre őket és nem veszélyezteti testi épségüket sem. 

Alap szinten jógát oktatni nem más, mint egyfajta testtudatra nevelés. De hogyan lehet úgy testtudatosságra nevelni másokat, miközben helytelen fogalmakkal, téves megnevezésekkel, kivitelezhetetlen- vagy éppen veszélyes utasításokkal vezetjük őket a gyakorlásban? Hogyan lehetne anélkül instrukciót adni, hogy az oktató nem fogalmazza meg újra és újra önmaga számára a gyakorlása során megélt tapasztalatait. Amíg ez nem történik meg és az oktató nem találja meg saját kifejezésmódjait, nem tudja tovább adni saját tapasztalatait, addig csupán üres sablonok szerint próbálja formába rendezni a testeket. 

Egy oktató, aki ilyen instrukciókat ad ki: "emel a fej", "nyújt a kar", bizonyára nem művésze az instruálásnak, vagyis már a fizikai szinten elakad abban, hogy a célba vezesse a jóga gyakorlóját. De ez a téves utasítás, legalább nem veszélyes, bár szétrombolja a jóga egyik legfontosabb üzenetét, hogy az elme uralja a testet, hiszen folyamatosan más üzenetet közvetít. A helytelenül megadott instrukciók megakadályozzák, hogy létrejöjjenek a testben azok az energetikai erővonalak, melyek szükségesek az ászana lényegének kiteljesítéséhez. 

Így a gyakorlásból csupán egy lebutított gimnasztika óra lesz. 

Szoktuk mondani, hogy az ászanák olyanok, mint egy-egy kombinált zárrendszer. Ha nem állítjuk pontosan olyan pozícióba, ami nyitja a zárat, nem fog kinyílni a kapu, s hosszú távon valós tapasztalat nélkül marad a gyakorló, s pusztán fizikai gyakorlatozást végez.

Egy oktatónak a jól kimunkált és művészien kidolgozott instrukciós rendszerével olyan eszköztár van a kezében, amely nem csak formailag befolyásolja a gyakorlatok kivitelezését. Lehetőséget ad arra, hogy áramlásban, vagy éppen statikusságban tartsa a testet, s egyszerre több dimenzióban mozgassa a figyelmet. A jóga lényege nem a test-, hanem az elme edzésében rejlik, s ez aligha valósulhat meg anélkül, hogy szavakban tudja irányítani a gyakorlókban különböző szinteken zajló folyamatokat.

A "csapd hátra a fejed", "kezek a cicinél", "feszítsd meg a popsidat", "lépj előre a hátsó lábaddal"

bizonyára nem tartoznak a kifinomult instrukciók közé és nem fogják még a legalapvetőbb szinten, a test szintjén sem emelni a tudatosságot. Ezek hétköznapi szavak, melyek olykor közönségessé válnak egy-egy csoportos gyakorlás során.

Fontos, hogy jógaoktatóként, testtudatra nevelő és a tudatosságot emelő jógatanárként legyen bennünk igényesség a tekintetben, hogyan készítjük fel a jógázókat a test instruálásán keresztül a finomabb érzetek és tapasztalatok befogadására.  

De milyen is a jó instrukció?

Pontos. Valóban azt közvetíti, ami történik a testben, úgy ahogy történik. Biztonságos keretek között tartja a mozgást és nem veszélyezteti a testi épséget. Jól megválasztott hangnemben, helyes megszólítással, kellemes hangon közvetített iránymutatás.

...és apropó hang... a hang rezgései által hangulatot teremtünk, teret hozunk létre. Attól még, hogy "elnyávogjuk" a jógaórát, attól még nem lesz áramlóbb, sem finomabb, sem jobb. A hang másképp szólal meg, mint a hétköznapi beszédben, de ennek főleg a relaxációban van szerepe. Kedvességgel, értő figyelemmel, gyengéd, de megtartó erővel telik meg. El affektálása, vagy az orgazmus közeli hangon történő óravezetés szintén nem emeli, csak debilizálja az órát, s nem tölti be rendeltetését. 

Alapvetően a jógaóra nem a tanár közszereplése. Ő az akinek a legláthatatlanabbnak kell bizonyos tekintetben maradnia. Senkit nem érdekel egy belső utazáson, hogy a jógatanárnak arcára görcsölődött e a fittness mosoly az óra elejétől a végéig. Ez nem fontos. Az a fontos, hogy a tanár egy magabiztos, megbízható, stabil híd legyen, melyen a jógagyakorlók a hétköznapi tudatállapotból önmaguk felé behunyt szemmel is biztonságérzettel útra kelhessenek. 

Ászana korrekció

Bár maga a vinyasa flow, magából a stílus sajátosságaiból adódóan, kevés korrekcióra ad lehetőséget, az ászanák következetes kiigazítása elengedhetetlen a fejlődéshez. Mivel nagyon szeretem a szép ‘assist”-okat, néha az áramlás rovására kell azokat használnom az órákon. Néhány gondolat erről:

1. Az óra éppen arra való, hogy a tanár megmutassa a pozíciókban a szükséges módosításokat, hogy a gyakorló adottságaihoz mérten, relatív tökéletes legyen a testtartás. Célja, hogy a gyakorló megérezze a különbséget a korrigálatlan és korrigált helyzetben kialakuló érzetek és a légzés áramlásának alakulásai között. Ennek a fajta igazításnak azonban akkor van valódi értéke, ha a gyakorló rendelkezik olyan testtudatossággal, hogy egy újbóli pozíció felvételt követően is fel tudja a korrekció alapján építeni a testhelyzeteket, csupán a belső érzékelésére támaszkodva.

2. A kitartó gyakorlás során mindenki megtapasztal bizonyos elakadásokat. Amikor bár gyakorlunk-gyakorlunk mégis, mintha nem fejlődnénk tovább. Ezekben az esetekben, amellett, hogy ennek a tapasztalásnak egyéb vonatkozásai vannak, csupán a test szempontjából vizsgálva a helyzetet, szintén nagy segítséget jelentenek, a hosszasan megtartott korrekciók. Nagy segítséget jelentenek abban, hogy átbillentsék a testet a határokon. Bár az ilyen esetekben fokozott figyelemmel és gondossággal kell a javításokat elvégezni és érdemes egyéb szempontokból is kielemezni az elakadt terület üzeneteit.

3. A kevésbé tudatos gyakorlók számára természetesen jó rávezetés és segítség a határok felfedezésére az ászanák javítása. Pontosan meg lehet vele mutatni, hogy minek is kellene történni a testben, hogyan kellene mozdulni, használni, megtartani. De a kezdő gyakorlók esetében sokszor inkább a sérülések elkerülése hosszú- és rövid távon a cél.

4. Tény, hogy az ászanák akkor tudják kifejteni maximális hatásukat, ha az adott testhez és állapothoz mérten tökéletesen, vagy legalábbis megközelítőleg tökéletesen vannak felépítve. Ha törések és zárakat alakítunk ki, és itt most nem a bandhákat értem a zárak alatt, akkor az energia nem tud megfelelően áramlani. Persze ilyenkor a fizikai test folyamatai és áramlásai is blokkoltak. Mivel minden mindennel összefügg, egyértelmű, hogy az ászana az ilyen esetekben elveszíti lényegét, fizikai, energetikai és mentális szinten is. Korrekciókkal, javításokkal elkerülhetjük ezt, vagy legalábbis csökkenthetjük mértékét az “értékvesztésnek”.

Végeredményben azt gondolom, hogy a korrekciók szükségesek, de nem válhatunk függővé tőlük. Nem hagyatkozhatunk állandóan a tanár korrigálására, hiszen akkor nem fejlődik sem a tudatosság, sem a belső érzékelés. A javítások jó eszközök, de alapvetően nem feltétlen célravezető lépten nyomon alkalmazni őket, hiszen az önálló gyakorlás, a figyelem és tudatosság rovására mehet.

A jógában arra törekszünk, hogy a belső érzékelésre támaszkodva tudjuk felépíteni pontosan a pozíciókat. Tanári segítség, tükör, vagy önmagunk szemmel való pásztázása nélkül. Ez nem csak a testtartások szempontjából fontos folyamata a gyakorlásnak, a fejlődés számos lépcsőfokával van összefüggésben, mintegy előfeltételként.

A korrekcióknak van egy mentális hatása is. Ha valaki minden alkalommal ki van javítva, előfordulhat, hogy egyszerűen ellustul, mivel megszokja, hogy a tanár mindjárt érkezik és majd úgy is kijavítja. Ez a fajta hozzáállás egyrészt függőséget alakít ki és gátolja az önálló gyakorlást, fejlődést és az ez által érzett élményt, másrészt pedig arra tanítja meg a gyakorlót, hogy mankókra támaszkodjon. Kicsit ilyen amikor valaki állandóan eszközökkel gyakorol… heveder és tégla nélkül pedig nem érzi biztonságban magát a jógaszőnyegen.

Visszatérve… Sokféleképpen javíthatunk ászanát. A korrekció módjai lehet az, hogy éppen csak egy ujjal érintve javítunk. Általában ilyenkor az érintés nem feltétlen a javítandó területen érkezik, mégis annak hatására automatikusan korrigál a test a határaihoz képest.

Lehet konkrét, célzott korrekciókat is végrehajtani, amikor az adott testrészt manipuláljuk.

Szerintem az a legszebb, ahogy Vidya a tanárom is tanította nekünk, hogy próbáljuk a korrekciókat ászanákban végrehajtani. Amennyire ez lehetséges persze. Tény, hogy nagyon szép egy másik ember ászanáját, ászanában javítani és energetikailag is más eredménye, hatása van, nem szólva az esztétikáról és harmóniáról.

Erre épül a páros jóga is, hiszen az együtt végzett gyakorlatokban folyamatos segítséget és visszajelzést tudunk adni a másiknak a gyengeségeiről, vagy hiányosságairól. Így alkalom nyílik a javításra. Emellett az ászanákban létrehozott kontaktusnak persze egyéb jelentősége is van, de ez most nem tárgya ennek a bejegyzésnek.

Érdemes a gyakorlás módját és az eszközök használatának mértékét úgy megválasztani, hogy az valóban segítő eszköz legyen és ne kössék meg a gyakorlót. Mindezek eszközök a jóga felszabaduláshoz és szabadsághoz vezető útján és a kellő időben majd el kell engedni őket, ahogy egyszer talán majd magát a jógát is elengedjük, hiszen az sem egyéb, mint eszköz. Tutaj, mely a túlsó partra visz. És amint nincs rá szükség, elengedve a ragaszkodást, tovább lépünk minden kötöttség és ellenállás nélkül.

A jógaóra, mint eszköz

Az órák végén nem szeretek kirohanni a teremből. Jó ülni a csendben, amely a gyakorlókban és bennem alakult ki. Pár perc ilyen csendes ücsörgés után mindig szánok időt a kérdésekre, a felmerülő érzelmek és gondolatok kifejezésére. Úgy veszem észre a gyakorlók szeretik megosztani a tapasztalataikat, anélkül is hogy én egy szót is szólnék, és talán ez kovácsolja össze őket hétről hétre egyre összetartóbb csoporttá, akik már sokszor a jógaórán kívül is barátokként jönnek össze, vagy épp segítik egymást. De jó érzés… Nagyon gyakran megjelennek azonban a legkülönbözőbb kérdések, gyakorlatokról, légzésről, filozófiáról, életről vagy életmódról. Kezdetben minden kérdés új volt… de mostanában már vannak “rutin” kérdések, amelyek engem is mélyebb és mélyebb vizsgálatára sarkalnak a témának. Ilyen például a kezdők részéről gyakran elhangzó kérdés: “hányszor kellene jönni a héten, hogy érezzem a hatását”? Korábban egyszerűnek tűnt a válasz. Ma már összetettebbnek érzem.

Lássuk csak, mire is való egy jógaóra?

Aki még sosem gyakorolt jógát, annak nyilván arra való, hogy megismerje a testgyakorlatokat, s azok által el kezdje finomítani testtudatosságát és érzékeit. Azonban akik mindenféle előképzettség nélkül kezdenek el órára járni, azoknak a testük még nincs felkészülve a mozgásra, tehát nem szabad rögtön leterhelni a mindennapos gyakorlással, az csak sérüléshez vezet, vagy eltántorítja őket a jóga gyakorlásától, mivel az csak egy újabb kötelesség igájává válik, amitől menekülni szokott az, aki még nem vált teljesen fanatikus jóga fun-ná. Mégis azt gondolom, hogy egy kezdő gyakorlónak 2-3 alkalom szükséges a héten ahhoz, hogy kialakítson egy új szokást, hogy elég intenzív impulzust kapjon a jógából, ami intenzíven indítja el a folyamatokat, így határozottabbá válnak a jógagyakorlatok jótékony hatásai és persze azért is, hogy minél előbb elsajátíthassa az otthoni, önálló gyakorlás képességét.

Amikor valaki már gyakorlottabb a jógában, akkor már egész más szerepe van a jógaórának. Heti 1-2 alkalom elég arra, hogy a haladó konzultáljon a tanárával és a tanára korrigálja a gyakorlatait, és amikor itt az idő, új kihívásokat elé állítsa a tanítványt. Ez persze egyáltalán nem azt jelenti, hogy egy haladó csak egyszer gyakorol a héten… sőt. Minden nap, minden percben gyakorolnia kell, míg egész életét át nem itatja a jóga.

Egy jógaórának az a szerepe, hogy elsajátítsuk a gyakorlatok pontos kivitelezésének módját. A fejlődés azonban nem a vezetett gyakorlás közben, hanem az önálló gyakorlás idején történik hangsúlyosabban. Ekkor van idő arra, hogy kísérletezzünk a pozíciókkal, hogy lassú légzéssel kipuhatoljuk valódi határainkat, hiszen azt az órát vezető tanár vezényszavára nem lehet megtenni. Az otthoni gyakorlás alkalmat ad arra, hogy megismerjünk és felfedezzünk egy ászanát és megértsük, hogyan áll össze a testben és hogyan működik benne a test. Ehhez idő kell. Elmélyülés kell. A hangtalan, külső instrukció nélkül, csendes önálló gyakorlásban jönnek a megértések és a tanítások a lélek mélyéből.

A minden napos gyakorlás kétségtelen, hogy nagyszerű. Hasznos azonban szüneteket beiktatni a gyakorlásba. Egy héten egy nap legalább kell, ha minden nap lelkiismeretesen másfél-két órát gyakorlunk. Az intenzív, komoly gyakorlóknak azonban szokták javasolni, hogy ciklikusan gyakoroljanak. Mit jelent ez?

Megfigyeltem magamon, hogy egy intenzív időszak után, néhány napra abba hagyom a gyakorlást a fejlődés nem áll meg, izmaim nem merevednek el. Sőt, az újrakezdés első alkalmával még rugalmasabbnak, hajlékonyabbnak és erősebbnek érzem magam, mint mikor abbahagytam a a gyakorlást. Azért lehetséges ez, mert a mindennapos terhelés fárasztja, egy idő után túlterheli az izmokat, viszont a pihenés hatására új erőre kapva szélesebb határokon dolgoznak majd, s jobban ki tudják használni az intenzív gyakorlás által elért eredményeket.

Egy óra felépítése is akkor adja a legharmonikusabb állapotot a gyakorlás után, ha az nem egy monoton vonalon halad végig, hanem meg van a maga ritmusa, üteme… ti-ti-tá-ti-ti-tá… mint egy dallam. (Persze a monoton óramenetnek is vannak érdekességei és vonzatai… talán meg is ér egy újabb blog bejegyzést később.) Ugyanígy van a gyakorlás egész folyamát tekintve is. Aktivitást pihenés követ, kiterjedést összehúzódást. A jóga a természetes állapotok visszaállításra törekszik. Hát… csak figyeljük meg a természet ritmusát… bizony, az is változik.

Sosem szabad elfelejteni sem a jógatanároknak, sem a gyakorlóknak, hogy a tanár csak egy kicsit fontosabb eszköz, mint a jógaszőnyeg. Ettől az eszköztől nem szabad függővé válni, hiszen a jóga a szabadsághoz vezet, ne induljunk nevében rabság felé. Azért szükséges a gyakorlás, hogy tanuljunk, fejlődjünk, felszabadítsuk önmagunkat, és nem azért tesszük, hogy megfeleljünk tanárunk elvárásainak, bár kétségtelen, mindannyian szeretünk mestereink kedvében járni, mégis tiszta értelemmel és mértékkel tegyük.

Szóval úgy gondolom, hogy a jógaóra nem a tanár elvárásairól, vagy a létszám teljességéről szól. A jóga nem támaszt elvárásokat a gyakorló felé. Csupán meghatározza a lelkesedés és a lustaság következményeit. Arra való, hogy útmutatást és irányt kapjunk, hogy miben kell fejlődni, hol szükséges változtatni, mely területek igényelnek nagyobb testtudatosságot, s milyen helyzetekben tudjuk még kipróbálni magunkat. Általában, ha valaki komolyan gyakorol nem a vezetett órát, hanem magánórát szoktam javasolni neki. Ez az önálló gyakorlás leghatékonyabb kiegészítője. Itt mindenki személyre szabott gyakorlatsorokat kap, ami aktuális problémájának, testi-lelki állapotának és szükségleteinek figyelembevételével kerül összeállításra.

A csoportos óra persze jó közösségi élmény. Jó másokkal együtt gyakorolni. A fejlődés tekintetében is jól működő csoport dinamika által is nagy lépéseket tehetünk. Sokszor megfigyelem, hogy a haladóbb gyakorlók szinte húzzák magukhoz a kezdőbbeket, akik általuk inspiráltabbá válnak arra, hogy maguk számára is ismeretlen erőtartalékaikat felhasználják a gyakorlás során. 

Azért, ne felejtsük el… a jógaóra és a tanár csak eszköz. Olyan mértékben használjuk fel őket tisztelettel, amilyen mértékben készek vagyunk rá.

Namaha–a dicsőség az előttünk járóké

Szerencsés vagyok. Azt csinálom, amit szeretek. Jógázom és jógázni tanítok másokat. A hobbim a munkám, de nem ebben van csupán a szerencsém. Azt gondolom esténként leülni az emberek elé és átadni azt a tudást, amit már megtapasztaltam az nem egy nagy kihívás. Az ember csupán az élményeiről és megéléseiről beszél és azok alapján instruál, vezet másokat. Önként és örömmel vállalt kötelességem a gyakorlás, hiszen fejlődésem másokat szolgál, vagy azért, hogy segítsek megérteni és megvalósítani egy ászanát, azon keresztül, ahogy már megvalósítottam, vagy azért, mert ha hibázom, vagy sérülést okozok magamnak, de elég tudatos vagyok és fel tudom hívni a figyelmet a veszélyre vagy annak lehetőségére, azoknak akik nálam gyakorolnak, már nem kell ezekbe a hibákba beleesniük… (ha csak nem szükséges valami magasabb erő akaratából eredően.) Mindennek persze meg van a művészete… mert szerintem egy szekvencia összeállítása, leinstruálása, vagyis szóbeli átadása, olyan mint szavakkal festeni le valamit, ami mások testében kirajzolódik a szavaim szerint. Ez szép. Szeretem ezt a részt a tanításban. Változatosság, kreativitás, intellektuális tudás és az ászanák érzelmi érzeteinek ismerete kell hozzá… mint a festő játéka a színekkel. Az órákban mindig ezt a részt szeretem a legjobban. A sorozatok kigondolása és megalkotása. Örülök, hogy sem a hatha-, sem a vinyasa nem köti meg ezeket a kreatív erőket bennem és újra és újra lehet változtatni a sorokon és nem csak egy adott gyakorlatsort kell állandóan gépiesen ledarálnom… persze biztos abban is meg lehet találni a jót, de engem a szabadság gyönyörködtet az élet minden területén, így a tanításban is.

Mindez a tanítás tudatos, élvezeti része, ami olykor kemény gyakorlásokhoz, olykor öröm jógához vezet. De más az, ami élménnyé teszi számomra a tanítást. Igazából az, hogy tanulok, tanítva vagyok közben. Igen, igen… egyrészt a tanítványok által, de történik itt más is…

Arra tanított a mesterem, hogy ne egóból tanítsak. Arra nevelt, hogy az óra eleji lecsendesedés idejét szánjam arra, hogy elengedjem a személyiségem, az önazonosságom. Szűnjek meg, mert nem az az óra a jó, amikor a tanár, mint személyiség van jelen az órán, hiszen az teljesen más ízt, tartalmat, mélységet, megéléseket ad a résztvevőknek, mint mikor csatornaként van jelen a tanár és csupán csak a tudás közvetítőjeként éli meg az órát, mint egy adóvevő… leadja a szükséges jeleket. Ez persze nagyon is nagy jelenlétet és tudatosságot kíván, és egyáltalán nem valami szédült, nem valami ködös állapot… csak épp nem a hétköznapi értelemben. Tudatosan nem lehet ebbe az állapotba kerülni. Nekem az volt a tapasztalatom, hogy amíg kezdő tanár voltam és lekötötte a figyelmem, hogy izgulok, hogy kik jönnek, kinek lesz olyan problémája, amivel nem tudok mit kezdeni, vagy épp attól féltem, hogy nem tetszik majd az óra, vagy egyáltalán ki tudom e tölteni a 90 percet, vagy eszembe jut e majd, hogy mi jön a harmadik gyakorlat után és mi lesz ha nem… ezeken mindenki átmegy… addig mindez a “tanár, mint csatorna” téma elég távolinak, misztikusnak, már-már nem is eviláginak tűnik.

Aztán megjön a rutin. Az ember felismeri a képességeit, lehetőségeit, magabiztossá válik a tudása, rátalál a saját hangjára az órán és elkezdi élvezni. Az órák összetettebbek, színesebbek. Cizellálhatóvá válik a tanítási technika, akár egy ászana, amikor már nem csak arra figyelünk, hogy kapjunk levegőt… Egy másik példával élve: olyan, mint a vezetés. A kezdő vezető, csak szorongatja a kormányt, és még a váltás beszervezése is nehézkes, nem hogy jobbra balra nézni, pedálokat nyomkodni váltani, rádiót csavargatni, inni, telefonálni (persze csak head set segítségével) közben. Aztán egyszer csak minden összhangba kerül és egyre cizelláltabb bravúrokba bocsátkozik a sofőr… na persze a KRESZ szabályain belül… Itt válik a már említett művészetté az óra összeállítás, tanítás vagy épp a javítás, korrigálás. Ekkor már a figyelem önmagamról, a másikra irányul. De még mindig nem tűnik el a személyiség, még mindig az óra egy tudatos íven át halad, épül fel, előre eldöntött és megtervezett lépések szerint.

Kis idő elteltével megint változik a tanítás megélése. Észrevettem magamon, hogy már nem az határozza meg, hogy mi legyen az órán, hogy én mit találtam ki, milyen sorozatot, vagy folyamatot építettem fel, hanem az, hogy milyen típusú emberek, milyen hangulatok, milyen problémák, vagy milyen hiányok lettek megjelenítve a csoport által. Hiszen hiába akarnék erősítő órát tartani, ha a résztvevőknek lazításra van éppen szükségük. Úgy gondolom ezt fontos felismerni. Ki az akinek mindig, minden hangulatban, életszakaszban, napszakban, évszakban stb. ugyanarra van szüksége?

De amit igazán szeretek a tanításban az, hogy vannak olyan órák, amelyek különlegesek. Nem, nem miattam. Ezek azok az órák, amelyekben csak marionettként vagyok jelen és valami számomra is ismeretlen tudás áramlik át rajtam. Instrukciók sugalmazódnak, amelyeket még nem adtam soha… érzetek… érzelmek ébrednek… tiszta tanítások érkeznek, valahonnan a Buddhi végtelen bölcsességének megnyilvánulásaképpen. Nem is tudom hogyan lehetne leírni anélkül, hogy egy spirituális maszlagnak tűnne…

Tanítás közben valóban eltűnik az, amit egyébként “én”-nek, Regősvölgyi Reginek élek meg. Nem marad belőle semmi, csak egy üres test, ami eszközévé válik magának a tanításnak.

Azt gondolom és élem meg, hogy a tanár minőségében, vagy szerepében lenni, nem a másokhoz való viszonyulás, vagy a másoktól való megkülönböztetés, meghatározó szerepe. Számomra a tanítás szolgálat és a tanulás egy újabb szintje. Tanítás közben áradnak felém azok a tanítások, amiket nem lehet szavakkal átadni, amelyek intuitívak, amelyek csak érzetként, vagy megértésként jelennek meg a tudatosságomban. Itt az órán rögtön tovább adom, hiszen rajtam keresztül másoknak szól. Ezek nem mindig mondhatóak sajátomnak, én is épp akkor, ott az órán tanulom meg. Persze az intellektuális tudás jelen van, az ami elsajátított a képzések, gyakorlások közben, de jelen van valami más is… A jóga tradíció szellemisége, guru vonal, az előttem járók bölcsessége és tapasztalata, mesterem szelleme… mindez emlékeztet azzal a megéléssel, ami létrejön az órák közben, hogy a tudás, amit közvetítek nem az enyém… minden, ami jó benne, az ősi bölcsektől, a Guru kegyelmétől és mestereimtől való… minden dicsőség őket illeti, eredményeim az Ő fényüket emeli. Csak tévedéseim nevezhetem sajátomnak.

Egy határon túl…

Nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy megírjam e ezt a cikket. A dilemmát az okozta, hogy nehéz volt eldöntenem, mikor maradok hű a jóga tanításaihoz? Ha csendben, elfogadóan, csak nézem és ámulok, hamis tanítások hamis hirdetőinek megnyilvánulásán, valamiféle közömbös elfogadást és megengedést tanúsítva, csak elfordítom a fejem? Vagy akkor, ha engedek annak a felelősség érzetnek, amit a tudásom, tapasztalatom diktál, s amit oktatói diplomám átvételekor a mesterem ruházott rám, s annak az elvnek, hogy minden lépésem a jóga útján, saját fejlődésemmel egy időben másokért is való.

Aztán eszembe jutott egy mondás, ami még ha kicsit eltúlzottan is, de erre a problémára ad egyfajta választ: “Ahhoz, hogy a gonosz győzzön, a jóknak elég épp csak nem tenni semmit.”

Esetünkben fordíthatnánk úgy, hogy ahhoz, hogy hamis és ártó tanítások terjedjenek, elég a képzettebb jógatanároknak, terapeutáknak épp csak hallgatni és nem szólni semmit.

Azt hiszem az elfogadás és megengedés dacára ma eljutottam egy olyan pontra, hogy úgy éreztem “megállj”-t kellene mondani, mert a jóga gyakorlásnak van egy újfajta hulláma, ami igazából már csak formára hasonlít a jógára, de valójában nagyon messze van attól. Erőszakos emberek felfuvalkodott egóval építik meg a jóga MC Donald’s-ait, amelyek legalább olyan népszerűek, mint egy gyorsétterem, de mindannyian ismerjük azok ételeinek minőségét és hosszú távú hatását a gyors jóllakottság után.

Lehet mondani, hogy elfogult vagyok. A jógának köszönhetem, hogy újra járok, megmenekültem egy 13 cm-s ortopédcipőnek a viselésétől és egy bordakosár alatt landolt csípőficam ellenére nem, hogy fájdalommentesen élek, de a testem a gyakorlás hatására lehetővé tette, hogy sok-sok évig dolgozva magamon, ma magam is jógát tanítsak. Ha valaki lát, meg sem mondja, hogy valaha bármilyen problémám is lett volna, legalábbis nagyon “white szeműnek” kell lenni hozzá, hogy kiszúrja a visszamaradt elmozdulásokat. Szóval mondhatom azt, hogy valóban sokat köszönhetek a jógának. Ezért is háborít fel, mikor valaki, de még ha valaki lenne… maga is jógatanár… képes “rizsázás”-nak nevezni azt az állítást, amit a legtöbb jógaoktató és terapeuta ígér a gyakorlóknak: “hogy a jóga megszüntetheti a testi és a mentális problémákat.” – gyakorlatilag mindenkit kétségbe vonva, aki az embereknek gyógyulást és a szenvedéstől való megszabadulást ígéri, csak mert ő maga képtelen erre akár maga, akár mások tekintetében.

Persze egy jóízűt nevethettem is volna ezen a kijelentésen, hiszen önmagát minősíti ez az önmagában abszurd kijelentés… szinte láttam magam előtt, hogy hogyan reagálna Iyengar, Yesudian, vagy Patthabi Jois, de inkább a következőbe gondoltam bele:

Adott egy jógatanár, aki mondjuk nem jól gyakorol, erőszakosan, a határait nem figyelembe véve. A jóga alapelveit eldobva, hiszen azokkal dolgozva “ő maga unná halára magát óratartás közben”. Olyan tapasztalatokat él meg ezáltal és ezek következményeképpen,hogy  40 éves korára szerinte teljesen normális, ha az ember izomfájdalmakkal fekszik és kel. Nyilván téves elveket, téves tanításokat ad tovább és téves tapasztalatokhoz segít másokat, vagy esetenként megfelelő tudás hiányában veszélyezteti is őket. Vajon ez felelősségteljes hozzáállás?

Ma Magyarországon lehetséges kiállni az emberek elé úgy tanítani, hogy az illetőnek nincs megfelelő végzettsége. Vagy olyan helyről van, ahol a képzést vezető tanárok még maguk is épp, hogy elkezdték egy-két éve a jóga tanulását. Lehetséges úgy jógát tanítani, hogy nincs megfelelő anatómiai ismerete az önjelölt jógatanároknak, s nincs nem hogy tapasztalatuk, de még legalább intellektuális ismeretük sem, hogy mit tegyenek egy gerincsérves, vagy csípő problémás gyakorlóval.

Ma láttam egy felhívást, hogy egy bizonyos melegben végzett jóga mennyire jó a sérvvel küzdő embereknek. Ez az az óra, amire egy esetben épp akkor látogattam el, amikor egy gerinc műtött ember is kipróbálta az órát. Kíváncsi is voltam, hogy hogyan módosítja a gyakorlatokat az oktató, és döbbentem jajdultam fel, amikor úgy tolta bele szegényt az előrehajlásba, mintha semmi baja nem lett volna, mikor le sem hajolhatna igazából… Sajnos ez az oktató is úgy kapott diplomát ugyanitt, hogy fogalma sem volt arról, mit tegyen, ha valaki problémával jön be az órára.

A modernebb irányzatokkal az a baj, hogy a hatásaik nem az óra után, hanem majd jó sok idő múlva fognak kijönni, és akkor három lehetőség van: addigra jól megmagyarázza a tanár azt a téves nézetet tanítványának, hogy normális, hogy a jógától mindene fáj, vagy azt gondolja a tévútra vitt tanítvány: “milyen kár, hogy jógáztam, most mindenem fáj”, vagy későn, de rájön: “talán rossz tanárt választottam”.

Már 6 éve gyakoroltam mikor elkezdtem félve oktatni. Esténként nem győztem a tanáromat kérdezni és utána olvasni minden problémának, ami megjelent egy jógaórán a gyakorlók részéről, hogy legközelebb még nagyobb odafigyeléssel lehessek feléjük. Most úgy látom, hogy egy-egy oktató leakaszt egy diplomát valahonnan, (ami még egyébként csak annyi, hogy az ember az ajtón lenyomhatja a kilincset, mert a benyitás jogát csak a tapasztalat adhatja meg), és azt képzelik, onnantól már nem csak jógatanárok, de egyenesen terapeuták is, és mindent tudnak, dehogy kell nekik tanulni tovább… pedig a diploma átvétele egyet jelent: “vállalom, hogy nem hagyom abba a tanulást”

Kezdetben hatha jógát tanítottam és nagy örömömre szolgált, hogy az óráim után olyan visszajelzéseket kaptam, ami azt bizonyította, hogy a jóga a legteljesebb eszköztárral rendelkezik, akár a mozgásszervi, akár a mentális, vagy idegrendszeri problémák leküzdésében. Később a jóga nem terápiás irányzata mellett, a vinyasa flow tanítása mellett kötöttem ki, hiszen még az addigra összeszedett sok-sok tapasztalat sem éreztette úgy velem, hogy elég vagyok ahhoz, hogy sérves és egyéb súlyos panaszokkal küzdő emberek életminőségével játszak, pedig elég kiterjedt szakmai háló segíti a munkám.

Jó lenne, ha a jógaoktatók nem éreznék magukat mindenhatónak és tudnák, mi az amiben kompetensek és mi az amiben nem. Mi az amire alkalmas az általuk képviselt irányzat és mi az amire nem. És jó lenne, ha nem az egójuk ostobasága állítaná őket nap, mint nap a  gyakorlók elé. Be kellene látni, hogy más a jóga terápia és más közérzeti jógát tanítani, és nagyon más gladiátorosat játszani…

Imádom a vinyasa flow-t, sikereim és élményeim vannak benne, de ettől még tudom meddig terjednek a határai. Ha bejön egy mozgásszervi problémával küzdő ember, megkérem, hogy egy olyan órát válasszon az órarendünkből, ami inkább lehetőséget ad számára az eredményes és biztonságos gyakorlásra, és nem állítom, hogy amit én imádok az mindenre jó…

Azt hiszem ilyen kijelentéseket, amiket a napokban olvastam csak egy képzetlen, szakmailag megkérdőjelezhető, előttem már a saját gyakorlásában sem hiteles ember képes tenni, akinek kéne még egy kicsit hiteles mester vezetésével gyakorolni és olyan iskolát elvégezni, aminek múltja is van, ahelyett, hogy másokat veszélyeztetne. A gyorséttermi kaja sem rögtön öl, szépen lassan teszi tönkre a testet belülről…

Mindez az írás persze semmin sem változtat majd… csak remélni tudom, hogy az ilyen tanárok, akik saját szemmel látható elfojtásaikat nem tudják megfelelően kezelni, a maguk és nem a jóga hitelét rontják. Persze váll vonva nevethetnék is ezen… De most szomorú vagyok… és megdöbbent…

Jóga XXL–avagy hogyan jógáznak a ducik?

Ma a Hello inside oldalán olvastam egy cikket Gauranga Das tollából, ami azt taglalta, hogy a túlsúlyos emberek számára a jóga milyen lehetőségeket és eredményeket kínál. Az alábbi hivatkozáson elolvashatjátok a cikket és az abból indult párbeszédet, ami mondjuk csak egy barátságos “blog-párbajig” vezetett eddig.

Így történt, hogy nekiláttam megírni ezt a blog-bejegyzést.

A témát azért is éreztem szívügyemnek, mert néhány hete döntöttük el Arany Judit barátnőmmel, aki maga is testi korlátokkal küzd, hogy kidolgozzunk egy olyan módszert, ami azok számára is hatékony és élvezetes, eredményeket hozó gyakorlást kínál, akik adottságaik miatt, sem fizikailag, sem lelkileg nem érzik jól magukat egy átlagos jógaórán. Ennek eredményeképpen most szombaton lesz éppen a PURNAM yoga & selfness Központban egy Duci Jóga Workshop, ahol a mozgás, étkezés, életvezetés tekintetében is eszközöket kapnak azok, akik elszántan változtatni szeretnének magukon.

De lássuk csak mik is voltak a tapasztalatok:

Ha már dinamikus hot yoga volt említve a fent jelölt cikkben, maradjunk ennek okfejtésén, hogy statikus vagy dinamikus, meleg, vagy normál hőmérsékleten való próbálkozás milyen eredményeket szülhet.

Először is vegyük figyelembe, hogy egy alaposan kipárnázott test esetén mennyire reális az, hogy az egyik pozícióból a másikba dinamikusan helyezkedik át. Ez például egy adhomukhasvanasaból virabhadrasana I. pozícióba meglehetősen nagy kihívást jelent, hiszen a “hurkák” gátat szabnak a mozgásnak egyrészt, másrészt az egyébként is már terhelt térdízületnek a hirtelen plusz terhelése egy ilyen mozdulatban könnyen sérüléshez, vagy szalag szakadáshoz vezet.

Alapvetően a fogyáshoz sem dinamikus jógára, sem melegre nincs szükség. Miért?

Mert az általános zsírégetéshez szükség van arra, hogy a pulzust tartósan 120 fölött tartsuk fizikai terhelés alatt, legalább 20 percig, ez után indulnak el azok a folyamatok, melyek a testsúly vesztést, kvázi magát a fogyást, vagy zsírégetést eredményezik. A túlsúlyos személy esetében azonban talán joggal feltételezhetjük, hogy a szíve is zsíros, s ebben az esetben a hirtelen, megszokottól hangsúlyosan eltérő melegben végzett dinamikus  terhelés jelent, akár infarktushoz is vezethet, hiszen a test és a szív- és érrendszer felkészületlen.

A jóga pont azért érdekes, mert a légzés tudatosságban végzett figyelem összpontosítás javítja a kapilláris keringést azokon a területeken ahová a figyelem irányul, s mivel az erek kitágulnak, javul a vérellátás. Ha az egész testben javul a vérellátás, az támogatja szervezet zsírlebontó folyamatait és beindul a fogyás. Ha helyesen lélegzünk a gyakorlatban az egyébként is akkora hőt termel, mondjuk az udjayi esetében, hogy mi szükség lenne még a melegre is? De cáfoljanak meg a ducik, én úgy tapasztaltam azokon, akik jártak hozzám túlsúllyal is, hogy igen kevés kellett a hőtermeléshez és a pulzusszám emelkedéséhez.

A statikus gyakorlás első körben az ászanák végzéséhez elengedhetetlen testtudatosságot fejleszti ki, s nem mellékesen ezzel megvédi a testet a sérülésektől, s emellett átalakítja, rendezi a szervezet raktározási és anyagcsere folyamatait normál hőmérsékleten is. Ebben a fajta jógában az izmok statikus nyújtásnak és statikus feszítésnek is ki vannak téve, ami időt hagy arra, hogy a fent leírt folyamatok elindulhassanak. Ha ezáltal az izom körüli hámszövetből a zsírszövetek lebomlanak, az izom visszanyeri eredeti mozgásterjedelmét. Az izmok az őket körülvevő zsírból akarnak majd táplálkozni, így az elkezd lebontódni. Tehát azzal érdemes tisztában lenni, hogy a terhelés önmagában nem elég, kell az is, hogy valóban megfelelő legyen a kapilláris keringés, különben az izom nem fogja tudni felvenni a zsírt, ami persze a mozgatott területről nem közvetlenül az izomba megy, hanem először át kell alakulnia cukorrá, ezért is vándorol el a májba, ahol ez megtörténik, majd visszavándorol az izomba. De nem feltétlenül a mozgatott területen fog felhasználódni, vagy ott ahol lebontódott… a zsír, ami bárhol lebontódik, az bárhol felhasználódik a szervezetben… Tehát ha a hasizmot mozgatjuk például és elkezdődik a zsír leégetése, az nem feltétlen a hasizom alakulását fogja befolyásolni, hanem az egész test formálódását, hiszen a zsír onnan bomlik le először, ahol jobb a kapilláris erek keringése. A folyamatos mozgás hatására a test egyenletesen alakul át, de ezért nem kell kitenni extrém, vagy túlzott terhelésnek, ami a fent forgó esetben különösen veszélyes, inkább romboló, mint építő. Még egy fontos dolog, ha már így belebonyolódtam a zsírlebontás folyamatába. A szervezet a zsírt, vagy cukrot először az izomból használja fel, majd a vérből, májból, gyomorból, ezért van az, hogy időt kell adni a folyamatnak. Nem mellékesen jegyezném meg, hogy mindehhez az égési folyamathoz oxigénre van szükség,  vagyis nem lehet légszomj a jóga gyakorlás közben.

De ne felejtsük el, hogy a duciság leküzdésében a fő cél nem a zsír égetése feltétlenül, hanem a hormonháztartás rendezése, anyagcsere folyamatok serkentése, tehát azoknak a problémáknak a megszüntetése és azoknak a folyamatoknak az elindítása, amelyek következménye a túlsúlyos test. Hiszen az ok megszüntetése rendezni fogja a következtében kialakult tüneteket is.

Nem is beszélve a duciság lelki okairól. A jóga önismereti és mentális folyamatai kezdetben a statikus gyakorlásban könnyebben megfigyelhetőek. A túlsúly leküzdéséhez a kiváltó ok felfedezése és megszüntetése nagyon fontos. Túl a lehetséges okokon, amelyeket korábban hozzászólásként leírtam, fel kell ismerni, hogy miért épített valaki maga köré olyan ütközőket, amelyek a külvilággal történt konfliktusaiban védelmi funkciót szimbolizál, vagy egy falat, ami mögé el lehet bújni. Annak is érdemes utána járni, egy étkezési zavar esetén, milyen belső tartalmak pótlására tesz kísérletet azzal, hogy folyamatosan bevisz valami tartalmat, illetve, hogy egészséges örömforrásokból tud e táplálkozni a személyiség. A duciság állapotában lévő emberek között kevés olyan akad, aki egészséges, megelégedettséggel jellemezhető önértékeléssel rendelkezik. Persze nem azt mondom, hogy védve a kudarcoktól ne állítsuk őket kihívások elé, de azt fontosnak tartom, hogy ez ne egy olyan extrém kihívás legyen, ami ha nem lelkileg, de fizikailag törheti meg a nem csak a jógával ismerkedő, de a mozgással is épp hogy csak barátkozó ducinkat.

Természetesen az étkezés nagyon fontos, nem csak a ducik, mindenki esetében az egészség alappillére. De nem csak a bevitt ételek minősége, tápértéke a fontos, hanem az is, hogy milyen lelkiállapot kötődik az étkezéshez, mennyire torzult el a hozzá fűződő viszony. Gyakran egyfajta örömforrást, vagy kényszercselekvést jelent, amire nem elég azt mondani, hogy “hát ne egyél annyit”, meg kell érteni, hogy mi az ami nem tud ellenállni és miért, és meg kell tanulni használni a jóga eszközeit arra, hogy az elme fegyelmezhetővé váljon, ahogy mondani szokták szolgaként és nem zsarnokként nyilvánuljon meg. És ezért nagyszerű a jóga, mert az ászana csak a jéghegy csúcsa.

Summam-summárum, azt gondolom, hogy a ducik esetében az alábbiak szükségesek:

- meghatározni és kivizsgálni az okot

- az ászanák precíz módosítása, amely megelőzi a sérüléseket és fokozatosságot biztosít, nem veszélyezteti még jobban az egészséget, valamint nem kezdeti kudarcokat, hanem sikerélményt ad és egyfajta bizonyosságot, hogy: igen, a ducik is tudnak jólesően jógázni.

- relaxáció és meditáció, mely segít feltárni a lelki okokat, folyamatokat

- táplálkozási szokások megváltoztatása és ennek a folyamatnak a segítése

- felelőséggel teli jógatanár, aki egyrészt empátiával, másrészt megfelelő tudással és terápiás ismeretekkel rendelkezik ahhoz, hogy meglássa mikor milyen viselkedésre, instrukcióra, ösztönzésre, módosításra, útmutatásra van szükség ahhoz, hogy ducink erőfeszítéseit megérdemelt siker koronázza.

- olyan közeg, vagy csoport, ahol a kellemetlen összehasonlítással, vagy kényelmetlenség érzéssel nem kell külön megküzdeni, hanem a résztvevők megoszthatják érzéseiket, tapasztalataikat, hiszen egyazon folyamaton mennek át. Ilyen egy “Duci Jóga” csoport.

A jógában pont az a finomság és összetettség a lényeg, ami a testgyakorlatokon túl is biztosít eszközöket ahhoz, hogy a duci gyakorló hatékony és eredményes gyakorlást végezzen. Durva és felszínes a jóga tekintetében a lesarkítása a problémának, hiszen többről van szó, mint lustaság, vagy táplálkozási probléma, s ezért nem a mélyvízbe dobás, hanem a kézen fogás és szeretetteli vezetés az, ami segíti őket, kilépni börtönükből.

Ehhez tesszük meg az első lépést, most szombaton 10.00 órától a PURNAM yoga & selfness Központ Duci Jóga workshopján!

Belépés csak duciknak!

Gyakorlás és tanítás

A jóga alapvetően öncélúnak látszik, azonban ha mélyen belenézünk a tanokba észrevehetjük, hogy az úton való előre haladás során egyre nagyobb jelentőséget kap a tettek gyümölcséről való lemondás, vagy az erőfeszítések következtében kialakult képességek elengedése. A jóga célja nem maga a fejlődés, csupán a megismerés és a végső felismerés elérése. Ha mindig azért fogunk bele a gyakorlásba, mert valami előnyt várunk tőle, akár fizikai, akár lelki, vagy mentális értelemben, vagy valamilyen érdekünk fűződik hozzá, úgy csak az ego akarása az, ami újra és újra a jógaszőnyegre állít. Mindez azonban nem a jóga tiszta útja. Persze motivációk mindig jelen vannak, de a szándék ezekben nem csúcsosodhat ki, hiszen a testi lelki problémák megszűnése természetes következménye a gyakorlásnak, de a jóga nem ebből a célból alakult és nőtte ki magát az évezredek során.

Persze, kérdezhetnénk, hogy akkor hogyan lehetséges tiszta gyakorlatot végezni? Hogyan lehet elménket szándék nélkülivé tenni? Hogyan lehet benne kibontakoztatni azt a minőséget, amely mentes a számítástól, elvárástól, vagy valamiféle érdektől?

Úgy érzem az alázat a válasz. Alázat kell ahhoz, hogy valaki túljusson a nehézségeken, vagy ismét ráálljon a szőnyegre és minden üzenettel szembenézzen, ami érkezik rajta. Csak hálásak lehetünk azért, ha a jóga gyógyító ereje kiteljesedik bennünk. Ha ez nem történik meg a hiba nem a jóga gyakorlataiban, hanem a gyakorlás minőségében, és a mentális hozzáállásban húzódik meg.

Ha odaállok a jógaszőnyegre, mindig hálát adok az előttem járóknak, akik lámpásként vezetnek az úton. Az Ő kegyelmük az, ami segít, útbaigazít és nem enged visszafordulni. Eredményem az ő tapasztalataik és eredményeik következménye és nem az én érdemem.

Amikor elkezdek vagy befejezek egy jóga órát, újra és újra tudatosítom magamban, hogy a tudás, nem az enyém. Az eredmények, amelyeket nekem tulajdonítanak a tanítványok, nem az enyémek. Egyszerű szócső vagyok csak, aki tovább adja azt a tudást, amelyet a guru vonalon keresztül áramlik évezredek óta. Hogy is mondhatnám magaménak, amit néha én magam is akkor tanulok meg, mikor egy kérdés kapcsán megfogalmazódik bennem. Semmit nem lehet hozzátenni a jógához, de  minden amit nem tudunk még kevesebbé teszi. Ezért is gyakorlunk minden nap, új és új tapasztalatokat szerezve.

Mikor egy-egy óra után shavászanában időzöm elönt a hála és a szeretet érzése. És nem csak a gyakorlásban tett erőfeszítést, de teljes lényem és önvalóm felajánlom, mert annak az érzésnek a kiteljesedése, ami egy-egy óra után marad, csak a feltétel nélküli önátadásban való felszentelődésben lehetséges.

A nyolc anga (nyolc lépcsőfoka a jógának) közül az ötödik nijama (erkölcsi elfogadás elvei) az Ishvarapranidhana. Ezt a szót többféleképpen is fordíthatjuk, de az egyik vonatkozása ez az önátadás. Akár tanítványként a gyakorlásnak, akár tanárként a tanítványoknak és a gyakorlásnak, vagy bármilyen tevékenységnek adjuk át magunkat, fontos, hogy teljes szívvel, őszintén és tiszta elmével tegyük meg. Így haladhatunk csak a megvalósítás útján, és mutathatjuk az általunk már bejárt utat másoknak.

Nem rég olvastam egy cikket, amit egy ismertebb jógatanárral készítettek, aki tulajdonképpen azt fejtette ki, hogy miért is nem szükséges már számára a gyakorlás, hogyan emelkedett a tanítások fölé. Megdöbbentem. Ezek szerint vannak olyanok, akik képesek úgy tanítani másokat, hogy igazából nem is gyakorolják azt amit tanítanak, és egy másik érdekes vonatkozása, hogy burkoltan fölé helyezi magát ezzel azoknak, akik hozzá fordulnak, hiszen ő olyan szinten van, hogy nincs is szüksége a jógára, nekik, akik viszont hozzá járnak, még bizony gyakorolni kell.

Azt hiszem ez az alázat hiánya és ez az ami valakit méltatlanná tesz arra, hogy tanítson. Bár sajnos a világban helyük van a hiteltelen tanítóknak, hiszen mindig kényelmes és könnyű utat mutatnak. De ez helyes? Te, aki néhány éve gyakoroltad utoljára  az iskolapadban a logaritmikus egyenleteket, lehet, hogy akkor jól csináltad és értetted, de ma át tudnád adni másnak a megértést?

Kontrasztként érdekes volt hallgatni Swami Védát, mikor pár hete itt volt, hogy tovább tanítson bennünket a jóga szútrákból… Ő a világ legelismertebb szútra szakértője és a Himalájai Tradíció vezetője. 9 éves kora óta tanítja a szútrákat, kis kora óta guru-ja nevelte. Kevesen vannak olyan szerencsések, hogy annyi vezetésben és iránymutatásban részesüljenek, mint Ő. Ennek ellenére folyamatosan a gyakorlásról beszél, amit még ő maga sem hagyott abba, pedig majdnem 80 éves. Gyakorlás nélkül nem lehetséges a tanítás, hogyan is lehetne… a gyakorlás és az önálló tapasztalat adja a tanítás hitelét. Erről beszélt nekünk… és ezt hangoztatja Patthabi Jois, vagy Iyengar, sőt ha utána gondolok, minden hiteles tanító akár a jóga, akár a védanta világában járunk is, az annak megfelelő gyakorlásról beszél… hiszek benne, hogy nem tévednek.

Kétségkívül nehezebb minden nap újra és újra ráállni a jógaszőnyegre, vagy leülni meditációt gyakorolni, mint meggyőzni másokat arról, mi olyan magas szinten vagyunk, hogy már nincs szükségünk a gyakorlásra. Biztos lesznek, akik elhiszik és vakon követnek. Bátran vállalt karma, halkan jegyzem meg. Én azonban mégis arra sarkallak benneteket, hogy tegyetek erőfeszítéseket, gyakoroljatok, győzzétek le a lustaságot és az ego eltérítő hadműveletein is emelkedjetek felül, mert csak a kitartó gyakorlás vezet el azokhoz a tapasztalatokhoz, amely végül, egyszer, sok-sok gyakorlás után fellebbenti majd az illúzió fátylát a boldog és teljes élet elől. Ez a tapasztalat már nem az ego által vetített képzelgésekben, hanem a Valóságban, valóban  valóságosan teljesedik ki. Csak ekkor engedhetjük el az eszközt, a jógát, ami eddig vezetett bennünket. Ekkor hagyhatjuk abba a gyakorlást, az elme fegyelmezésének eszközét. Ám a beteljesülést sosem a megvalósított személy állítja magáról, hogy “bizony ő már beérkezett”, miért is tenné, mi szüksége a bizonyításra? Egyszerűen a jelenlétükben átélt tapasztalat, a belső csend, a belső konfliktusok feloldódása, a mély nyugalom, amit még talán nem is tapasztaltunk a bizonyíték arra, hogy olyan ember mellett idézünk, aki megvalósította a jógát.

Hogyan lesz valaki jóga tanár?

Egy Facebook-on olvasott kérdés kapcsán éreztem inspirációt arra, hogy összefoglaljam magam számára is arra vonatkozó gondolataimat, hogy kiből és hogyan lesz a jógatanár…

Elég összetett kérdés, amit nagyon sok szemszögből lehet és kell is, úgy gondolom megvizsgálni. Elemezhetjük a kérdést spirituális, vagy reális szempontok alapján, de kezdhetjük azzal is, hogy végig vesszük a szó szinonimáit és azok szerint gondoljuk végig hogy is van ez.

Első körben szerintem érdemes különbséget tenni jóga instruktor, jóga tanár, tanító, mester és guru között. Maga a tanítás is egy út, ami bizonyos tekintetben fejlődési folyamatnak tekinthető, bizonyos szükségszerű állomásokkal.

Egyik oldalról azt gondolom, hogy jógát oktatni nagy felelősség. Csak azon az úton tudok vezetni másokat biztonsággal, amit már magam is bejártam, megéltem és hiteles tapasztalatot tudok átadni róla. Emellett, kell hozzá nagy rálátás az emberi test működésére, a lehetéses mozgásszervi problémák kiküszöbölésére, illetve annak tudására, hogy az ilyen problémák milyen változtatásokat igényelnek a gyakorlatokban. Egy jógaoktató mozgásterapeuta is egyben, hiszen az órákra sok esetben azok jönnek el, akik valamilyen mozgásszervi problémával küzdenek. Egy oktató diploma, ha másért nem azért mindenképpen szükséges, hogy az oktató bizonyítékát adhassa annak: igen, elmondták, hallottam, megtanultam, mire és hogyan figyeljek, hogy biztonsággal vezessek jógaórát. Csak, hogy egy papír nem bizonyítja, hogy képes is rá, vagy valóban megtanulta.

Más részről pedig a tanításnak van egy olyan vonatkozása is, hogy a megszerzett tudást azzal lehet a leginkább elmélyíteni, ha az ember tanítani kezdi. Illetve sokszor hallottam már a keleti utak tanítóitól, hogy amit ma megkaptál, már holnap add tovább, oszd meg mindenkivel akivel csak lehet.

Kérdés, hogy pontosan mire is gondolnak ilyenkor… az ászanák instruálására, amit kétlek, vagy a megértett filozófia szavak általi továbbadásra, esetleg a hallottak megvalósítása által tovább adott példamutatásra sarkallnak…

Egy jóga instruktornak rendkívül magas szinten kell ismerni az ászanák felépítését, működését, hatásait, energetikai és mentális vonatkozásait. Ez nem egy bármilyen tanfolyam anyaga, hiszen a jóga nem intellektuális, hanem tapasztalati tudomány, a legfontosabb benne, hogy saját megélések által igazoljuk magunknak a tanítások, leírások hitelességét, és ne vak hittel mechanikusan végezzük és adjuk át a jógát. Bizonyos fokig ez tanulható, de már itt is inkább a gyakorlás és a saját tapasztalás, ami meghatározza az átadott tanítás minőségét. 

Egy tanítónak nagy tapasztalattal kell rendelkeznie az életben megtapasztalható helyzetekről, jól át kell látnia az embereket mozgató és a társas kapcsolatokban működő dinamikákat, járatosnak kell lennie az emberismeretben, testbeszédben… szerintem ezek fontos képességei egy tanítónak, akihez már nem csak jóga ászanák gyakorlásáért mennek az emberek, hanem sokszor legbizalmasabb, legintimebb, legféltettebb érzéseiket, félelmeiket, kérdéseiket osztják meg vele. Lehet erről papírt kapni? Úgy gondolom mindez adottság, tapasztalat kérdése inkább és kisebb részben képzettségé.

Egy mester vagy guru kérdését már nem is feszegetném. Eddig nekem állították már páran, hogy itt, meg ott, a leves felett, meg esés közben, meg álmukban világosodtak meg… a tapasztalatom az, hogy ha valaki megvilágosodott mesterrel, vagy guruval találkozik, az kimondatlanul is egyértelmű. Nem kell a gurunak bizonygatni, hogy guru, és nem kérkedik vele egy sem, miért is tenné…

Én mindenképpen gyanakodva figyelem azokat, akik eltökélten kijelentik már az elején, hogy jógaoktatók szeretnének lenni. Persze nagyon jó érzés másoknak segíteni, de előbb a munkát önmagunkkal kell elkezdeni. Ha megvannak a saját tapasztalatok, megélések, megértések, akkor van mit tovább adni… addig viszont csak az egó játéka, aki a mások fölé emelkedésből akarja önmagát többnek látni.

A tudás senkit nem emel mások fölé. Minél inkább többet tud valaki, annál jobban érzi, hogy a tudás nem uralkodni emeli mások fölé, csupán a mások iránti felelősséget növeli. A tanítás útját járni, kétségtelenül hivatás, nem döntés, vagy választás kérdése. Vagy megjelennek azok, akik tanulni szeretnének és azt kell tanulniuk, amit az érintett tanár tud adni, vagy ideig óráig páváskodhat valaki, mint jógatanár, hosszú távon fényét veszíti, hiszen ha ő maga közben nem fejlődik, tanítványai gyorsa meghaladják.

Persze az más, ha valakinek a tanára, mester mondja, hogy: “most már taníts, add tovább a tudást”, akkor teljesen mindegy mit gondolunk magunkról, érdemesnek, vagy képesnek találjuk e magunkat arra… ez csak egy újabb állomás a saját fejlődésünk útján. 

Végeredményben az, hogy ki lehet jógatanár, maguknak a jógatanároknak a felelőssége. Túlságosan biznisz szagú sokszor az oktatóképzések temérdek kínálata. Sokszor sem a képzések, sem az elvárások nem elég magas színvonalúak, így a diploma megszerzésének feltétele talán csak a tandíj befizetése… Nem érzem mindben a felelőséget arra, hogy a kiadott diplomákkal arra jogosítanak fel embereket, hogy másokkal foglalkozzanak, fizikai, mentális és lelki szinten… de az is igaz, hogy valahogy, valahol minden tanár elkezdi, a legszükségesebb talán az önmagunk, képességeink és határaink józan megítélésének képessége, és hogy legyünk elég bölcsek azt mondani esetleg: “ez már nem az én kompetenciám, de tudok olyan, aki segíthet”.

Áldás csak a szeretettel és alázattal végzett tanítást kíséri. Ha valaki szívből és szeretetből, a jóga iránti elkötelezettségből segít, tanít másokat, akkor úgy is csatornává válik. Szavai és tettei nem ártanak. Amit tesz másokért, az önzetlen szolgálat. Még ha nem is magasan képzett papírforma szerint, a tanítás által maga is fejlődik és hiteles, jó tanár válhat belőle, ha megőrzi tisztaságát, alázatát, tudásvágyát és szorgalmát. Bár sajnos, e-mögé az állítás mögé sokan elbújnak manapság. Hiszem, hogy ha szeretettel tanítunk másokat, akkor a szeretetben ott a felelősség is. Annak felelősége, hogy csak addig vezessünk akár testileg, akár lelkileg másokat, amíg már mi magunk jól kitaposott ösvényt járunk.