A jógaóra, mint eszköz

Az órák végén nem szeretek kirohanni a teremből. Jó ülni a csendben, amely a gyakorlókban és bennem alakult ki. Pár perc ilyen csendes ücsörgés után mindig szánok időt a kérdésekre, a felmerülő érzelmek és gondolatok kifejezésére. Úgy veszem észre a gyakorlók szeretik megosztani a tapasztalataikat, anélkül is hogy én egy szót is szólnék, és talán ez kovácsolja össze őket hétről hétre egyre összetartóbb csoporttá, akik már sokszor a jógaórán kívül is barátokként jönnek össze, vagy épp segítik egymást. De jó érzés… Nagyon gyakran megjelennek azonban a legkülönbözőbb kérdések, gyakorlatokról, légzésről, filozófiáról, életről vagy életmódról. Kezdetben minden kérdés új volt… de mostanában már vannak “rutin” kérdések, amelyek engem is mélyebb és mélyebb vizsgálatára sarkalnak a témának. Ilyen például a kezdők részéről gyakran elhangzó kérdés: “hányszor kellene jönni a héten, hogy érezzem a hatását”? Korábban egyszerűnek tűnt a válasz. Ma már összetettebbnek érzem.

Lássuk csak, mire is való egy jógaóra?

Aki még sosem gyakorolt jógát, annak nyilván arra való, hogy megismerje a testgyakorlatokat, s azok által el kezdje finomítani testtudatosságát és érzékeit. Azonban akik mindenféle előképzettség nélkül kezdenek el órára járni, azoknak a testük még nincs felkészülve a mozgásra, tehát nem szabad rögtön leterhelni a mindennapos gyakorlással, az csak sérüléshez vezet, vagy eltántorítja őket a jóga gyakorlásától, mivel az csak egy újabb kötelesség igájává válik, amitől menekülni szokott az, aki még nem vált teljesen fanatikus jóga fun-ná. Mégis azt gondolom, hogy egy kezdő gyakorlónak 2-3 alkalom szükséges a héten ahhoz, hogy kialakítson egy új szokást, hogy elég intenzív impulzust kapjon a jógából, ami intenzíven indítja el a folyamatokat, így határozottabbá válnak a jógagyakorlatok jótékony hatásai és persze azért is, hogy minél előbb elsajátíthassa az otthoni, önálló gyakorlás képességét.

Amikor valaki már gyakorlottabb a jógában, akkor már egész más szerepe van a jógaórának. Heti 1-2 alkalom elég arra, hogy a haladó konzultáljon a tanárával és a tanára korrigálja a gyakorlatait, és amikor itt az idő, új kihívásokat elé állítsa a tanítványt. Ez persze egyáltalán nem azt jelenti, hogy egy haladó csak egyszer gyakorol a héten… sőt. Minden nap, minden percben gyakorolnia kell, míg egész életét át nem itatja a jóga.

Egy jógaórának az a szerepe, hogy elsajátítsuk a gyakorlatok pontos kivitelezésének módját. A fejlődés azonban nem a vezetett gyakorlás közben, hanem az önálló gyakorlás idején történik hangsúlyosabban. Ekkor van idő arra, hogy kísérletezzünk a pozíciókkal, hogy lassú légzéssel kipuhatoljuk valódi határainkat, hiszen azt az órát vezető tanár vezényszavára nem lehet megtenni. Az otthoni gyakorlás alkalmat ad arra, hogy megismerjünk és felfedezzünk egy ászanát és megértsük, hogyan áll össze a testben és hogyan működik benne a test. Ehhez idő kell. Elmélyülés kell. A hangtalan, külső instrukció nélkül, csendes önálló gyakorlásban jönnek a megértések és a tanítások a lélek mélyéből.

A minden napos gyakorlás kétségtelen, hogy nagyszerű. Hasznos azonban szüneteket beiktatni a gyakorlásba. Egy héten egy nap legalább kell, ha minden nap lelkiismeretesen másfél-két órát gyakorlunk. Az intenzív, komoly gyakorlóknak azonban szokták javasolni, hogy ciklikusan gyakoroljanak. Mit jelent ez?

Megfigyeltem magamon, hogy egy intenzív időszak után, néhány napra abba hagyom a gyakorlást a fejlődés nem áll meg, izmaim nem merevednek el. Sőt, az újrakezdés első alkalmával még rugalmasabbnak, hajlékonyabbnak és erősebbnek érzem magam, mint mikor abbahagytam a a gyakorlást. Azért lehetséges ez, mert a mindennapos terhelés fárasztja, egy idő után túlterheli az izmokat, viszont a pihenés hatására új erőre kapva szélesebb határokon dolgoznak majd, s jobban ki tudják használni az intenzív gyakorlás által elért eredményeket.

Egy óra felépítése is akkor adja a legharmonikusabb állapotot a gyakorlás után, ha az nem egy monoton vonalon halad végig, hanem meg van a maga ritmusa, üteme… ti-ti-tá-ti-ti-tá… mint egy dallam. (Persze a monoton óramenetnek is vannak érdekességei és vonzatai… talán meg is ér egy újabb blog bejegyzést később.) Ugyanígy van a gyakorlás egész folyamát tekintve is. Aktivitást pihenés követ, kiterjedést összehúzódást. A jóga a természetes állapotok visszaállításra törekszik. Hát… csak figyeljük meg a természet ritmusát… bizony, az is változik.

Sosem szabad elfelejteni sem a jógatanároknak, sem a gyakorlóknak, hogy a tanár csak egy kicsit fontosabb eszköz, mint a jógaszőnyeg. Ettől az eszköztől nem szabad függővé válni, hiszen a jóga a szabadsághoz vezet, ne induljunk nevében rabság felé. Azért szükséges a gyakorlás, hogy tanuljunk, fejlődjünk, felszabadítsuk önmagunkat, és nem azért tesszük, hogy megfeleljünk tanárunk elvárásainak, bár kétségtelen, mindannyian szeretünk mestereink kedvében járni, mégis tiszta értelemmel és mértékkel tegyük.

Szóval úgy gondolom, hogy a jógaóra nem a tanár elvárásairól, vagy a létszám teljességéről szól. A jóga nem támaszt elvárásokat a gyakorló felé. Csupán meghatározza a lelkesedés és a lustaság következményeit. Arra való, hogy útmutatást és irányt kapjunk, hogy miben kell fejlődni, hol szükséges változtatni, mely területek igényelnek nagyobb testtudatosságot, s milyen helyzetekben tudjuk még kipróbálni magunkat. Általában, ha valaki komolyan gyakorol nem a vezetett órát, hanem magánórát szoktam javasolni neki. Ez az önálló gyakorlás leghatékonyabb kiegészítője. Itt mindenki személyre szabott gyakorlatsorokat kap, ami aktuális problémájának, testi-lelki állapotának és szükségleteinek figyelembevételével kerül összeállításra.

A csoportos óra persze jó közösségi élmény. Jó másokkal együtt gyakorolni. A fejlődés tekintetében is jól működő csoport dinamika által is nagy lépéseket tehetünk. Sokszor megfigyelem, hogy a haladóbb gyakorlók szinte húzzák magukhoz a kezdőbbeket, akik általuk inspiráltabbá válnak arra, hogy maguk számára is ismeretlen erőtartalékaikat felhasználják a gyakorlás során. 

Azért, ne felejtsük el… a jógaóra és a tanár csak eszköz. Olyan mértékben használjuk fel őket tisztelettel, amilyen mértékben készek vagyunk rá.

Namaha–a dicsőség az előttünk járóké

Szerencsés vagyok. Azt csinálom, amit szeretek. Jógázom és jógázni tanítok másokat. A hobbim a munkám, de nem ebben van csupán a szerencsém. Azt gondolom esténként leülni az emberek elé és átadni azt a tudást, amit már megtapasztaltam az nem egy nagy kihívás. Az ember csupán az élményeiről és megéléseiről beszél és azok alapján instruál, vezet másokat. Önként és örömmel vállalt kötelességem a gyakorlás, hiszen fejlődésem másokat szolgál, vagy azért, hogy segítsek megérteni és megvalósítani egy ászanát, azon keresztül, ahogy már megvalósítottam, vagy azért, mert ha hibázom, vagy sérülést okozok magamnak, de elég tudatos vagyok és fel tudom hívni a figyelmet a veszélyre vagy annak lehetőségére, azoknak akik nálam gyakorolnak, már nem kell ezekbe a hibákba beleesniük… (ha csak nem szükséges valami magasabb erő akaratából eredően.) Mindennek persze meg van a művészete… mert szerintem egy szekvencia összeállítása, leinstruálása, vagyis szóbeli átadása, olyan mint szavakkal festeni le valamit, ami mások testében kirajzolódik a szavaim szerint. Ez szép. Szeretem ezt a részt a tanításban. Változatosság, kreativitás, intellektuális tudás és az ászanák érzelmi érzeteinek ismerete kell hozzá… mint a festő játéka a színekkel. Az órákban mindig ezt a részt szeretem a legjobban. A sorozatok kigondolása és megalkotása. Örülök, hogy sem a hatha-, sem a vinyasa nem köti meg ezeket a kreatív erőket bennem és újra és újra lehet változtatni a sorokon és nem csak egy adott gyakorlatsort kell állandóan gépiesen ledarálnom… persze biztos abban is meg lehet találni a jót, de engem a szabadság gyönyörködtet az élet minden területén, így a tanításban is.

Mindez a tanítás tudatos, élvezeti része, ami olykor kemény gyakorlásokhoz, olykor öröm jógához vezet. De más az, ami élménnyé teszi számomra a tanítást. Igazából az, hogy tanulok, tanítva vagyok közben. Igen, igen… egyrészt a tanítványok által, de történik itt más is…

Arra tanított a mesterem, hogy ne egóból tanítsak. Arra nevelt, hogy az óra eleji lecsendesedés idejét szánjam arra, hogy elengedjem a személyiségem, az önazonosságom. Szűnjek meg, mert nem az az óra a jó, amikor a tanár, mint személyiség van jelen az órán, hiszen az teljesen más ízt, tartalmat, mélységet, megéléseket ad a résztvevőknek, mint mikor csatornaként van jelen a tanár és csupán csak a tudás közvetítőjeként éli meg az órát, mint egy adóvevő… leadja a szükséges jeleket. Ez persze nagyon is nagy jelenlétet és tudatosságot kíván, és egyáltalán nem valami szédült, nem valami ködös állapot… csak épp nem a hétköznapi értelemben. Tudatosan nem lehet ebbe az állapotba kerülni. Nekem az volt a tapasztalatom, hogy amíg kezdő tanár voltam és lekötötte a figyelmem, hogy izgulok, hogy kik jönnek, kinek lesz olyan problémája, amivel nem tudok mit kezdeni, vagy épp attól féltem, hogy nem tetszik majd az óra, vagy egyáltalán ki tudom e tölteni a 90 percet, vagy eszembe jut e majd, hogy mi jön a harmadik gyakorlat után és mi lesz ha nem… ezeken mindenki átmegy… addig mindez a “tanár, mint csatorna” téma elég távolinak, misztikusnak, már-már nem is eviláginak tűnik.

Aztán megjön a rutin. Az ember felismeri a képességeit, lehetőségeit, magabiztossá válik a tudása, rátalál a saját hangjára az órán és elkezdi élvezni. Az órák összetettebbek, színesebbek. Cizellálhatóvá válik a tanítási technika, akár egy ászana, amikor már nem csak arra figyelünk, hogy kapjunk levegőt… Egy másik példával élve: olyan, mint a vezetés. A kezdő vezető, csak szorongatja a kormányt, és még a váltás beszervezése is nehézkes, nem hogy jobbra balra nézni, pedálokat nyomkodni váltani, rádiót csavargatni, inni, telefonálni (persze csak head set segítségével) közben. Aztán egyszer csak minden összhangba kerül és egyre cizelláltabb bravúrokba bocsátkozik a sofőr… na persze a KRESZ szabályain belül… Itt válik a már említett művészetté az óra összeállítás, tanítás vagy épp a javítás, korrigálás. Ekkor már a figyelem önmagamról, a másikra irányul. De még mindig nem tűnik el a személyiség, még mindig az óra egy tudatos íven át halad, épül fel, előre eldöntött és megtervezett lépések szerint.

Kis idő elteltével megint változik a tanítás megélése. Észrevettem magamon, hogy már nem az határozza meg, hogy mi legyen az órán, hogy én mit találtam ki, milyen sorozatot, vagy folyamatot építettem fel, hanem az, hogy milyen típusú emberek, milyen hangulatok, milyen problémák, vagy milyen hiányok lettek megjelenítve a csoport által. Hiszen hiába akarnék erősítő órát tartani, ha a résztvevőknek lazításra van éppen szükségük. Úgy gondolom ezt fontos felismerni. Ki az akinek mindig, minden hangulatban, életszakaszban, napszakban, évszakban stb. ugyanarra van szüksége?

De amit igazán szeretek a tanításban az, hogy vannak olyan órák, amelyek különlegesek. Nem, nem miattam. Ezek azok az órák, amelyekben csak marionettként vagyok jelen és valami számomra is ismeretlen tudás áramlik át rajtam. Instrukciók sugalmazódnak, amelyeket még nem adtam soha… érzetek… érzelmek ébrednek… tiszta tanítások érkeznek, valahonnan a Buddhi végtelen bölcsességének megnyilvánulásaképpen. Nem is tudom hogyan lehetne leírni anélkül, hogy egy spirituális maszlagnak tűnne…

Tanítás közben valóban eltűnik az, amit egyébként “én”-nek, Regősvölgyi Reginek élek meg. Nem marad belőle semmi, csak egy üres test, ami eszközévé válik magának a tanításnak.

Azt gondolom és élem meg, hogy a tanár minőségében, vagy szerepében lenni, nem a másokhoz való viszonyulás, vagy a másoktól való megkülönböztetés, meghatározó szerepe. Számomra a tanítás szolgálat és a tanulás egy újabb szintje. Tanítás közben áradnak felém azok a tanítások, amiket nem lehet szavakkal átadni, amelyek intuitívak, amelyek csak érzetként, vagy megértésként jelennek meg a tudatosságomban. Itt az órán rögtön tovább adom, hiszen rajtam keresztül másoknak szól. Ezek nem mindig mondhatóak sajátomnak, én is épp akkor, ott az órán tanulom meg. Persze az intellektuális tudás jelen van, az ami elsajátított a képzések, gyakorlások közben, de jelen van valami más is… A jóga tradíció szellemisége, guru vonal, az előttem járók bölcsessége és tapasztalata, mesterem szelleme… mindez emlékeztet azzal a megéléssel, ami létrejön az órák közben, hogy a tudás, amit közvetítek nem az enyém… minden, ami jó benne, az ősi bölcsektől, a Guru kegyelmétől és mestereimtől való… minden dicsőség őket illeti, eredményeim az Ő fényüket emeli. Csak tévedéseim nevezhetem sajátomnak.

Minősíthetetlen ?!

Véleményünk kinyilvánítása nem lehetséges anélkül, hogy minőségeket, vagy minősítéseket ne határoznák-, vagy fogalmaznánk meg. Egy vélemény mindig csak valami viszonylatában tud létre jönni. Egy tapasztalat megélése, egy helyezet minősítését vonja maga után, az eddig megélt tapasztalatok tekintetében. Véleményt mondunk egy ászanáról, vagy egy gyakorlásról, vagy egy tapasztalatról, az eddigi élményeinkhez viszonyítva. Beszélgetünk róla, de hogyan is tehetnénk ezt melléknevek nélkül…

A jógás közéletben a “minősítés” eretnekséggé vált. Általában azok, akik érintettek, mindenféle álsprituális magyarázatot adnak arra, hogy miért is anti-jógi az, aki minősít, vagyis véleményt formál. De gondoljuk csak végig: valóban így van-e?

Szerintem ideje lenne megvizsgálni alaposabban ezt a kérdést. Annál kezdeném, hogy megkülönböztetném a “minősítés” és “ítélet”, “ítélkezés” szavakat egymástól.

Nem akarok provokatív lenni, de arra felhívnám a figyelmet, hogy a darsanák tekintetében, aki a logika útját a nyájá-t nem sajátította el, az nem sajátította el azt a technikát, hogy tovább tudjon lépni a vaisésika  a megkülönböztetés útjára. Ez a képesség azonban többek között ahhoz is jól jön, hogy értelmezni tudjunk egyszerű szavakat és azok jelentéstartalmát meg tudjuk különböztetni egy másik szótól. Illetve el tudjuk választani a helyeset a helytelentől és el tudjuk döntetni merre tartunk? Jó vagy rossz irányba? Ezt mind a minőségek meghatározása és a minősítések eszközeivel tehetjük meg.

Nézzük csak meg a jóga szentiratait! Patanjali a jóga szútrákban minősíti a különböző képességű és szintű tanítványokat. A Hatha Jóga pradipika minősíti a különböző gyakorlatokat. A Bhagavad-Gítában maga Krisna minősít… amikor egy tanár kiállít egy diplomát, minősít… amikor meghatározza, hogy “én vagyok a tanár, te a tanítvány”, minősít… Amikor egy tanítvány nem fejlődik, akkor Indiában nem megveregetik a vállát, hogy: “nem baj fiam, lassú víz partot mos…”, hanem a mester nagyon is szigorúan bánik tanítványával, akit el is küld, ha az nem rendelkezik megfelelő képességekkel és nem fejlődik a mester elvárásai szerint, legalábbis klasszikus mértékben.

Most akkor hogy is van ez? Minősítés nélkül, hogyan tudnánk kifejezni magunkat, vagy a világot körülöttünk?

A probléma nem a minősítéssel van, hanem az ítélkezéssel. Akik félnek attól, hogy minősítik őket, azok valójában attól tartanak, hogy elítélik őket. A minősítés ellen nem sokat tehetünk. Mások ilyennek vagy olyannak látnak, így vagy úgy határoznak meg bennünket maguk számára, de a kiragadott momentumok sosem mutathatják az egészet egy emberről. Nézzünk szembe azzal a ténnyel, hogy az ember alaptermészetéből fakadóan nem tudja abszolútnak látni a világot. Nagyon magas szintre kell ahhoz fejlődnünk, hogy mentessé váljunk a minősítések meghatározásaitól. Azok a jóga tanárok, vagy tanítványok, gyakorlók, akik ágálnak a minősítés ellen, tényleg sosem minősítenek? Ne legyünk álszentek. De ne is ítéljük el magunkat, vagy másokat eme természetes tulajdonságunk miatt. Lao-Ce a Tao Te King-ben ezt mondja (“Az út” című verset e téma iránt érdeklődőknek kimondottan ajánlom!): “mikor a szépet megismerik, felbukkan a rút is…”

Mások meglátásai, minősítései előre vihetnek, vagy megerősíthetnek, ha ahhoz megfelelően viszonyulunk. Erről nemrég a “Jógik harca” című cikkemben írtam. Nem ismételve magam - aki szeretné elolvashatja erről a gondolataimat.

Az ítélkezés egy körüljáratlan téma. Amikor valaki felett ítélkezünk, vagy ítéletet mondunk, az a minősítésnél problémásabb helyzet. Persze az is igaz, hogy a minősítés és az ítélkezés is az elme egy alacsonyabb szintű működése, és az erre való fogékonyság is… Mégis az ítélkezés könnyebben elkerülhető és kerülendő is. Minősíthetünk, vagy meghatározhatunk dolgokat, eseményeket, történéseket saját szájízünk szerint, de itt mindenképpen meg kell állni. Nem törhetünk senki és semmi felett pálcát amiatt, mert a bennünk kialakult értékrenddel nem összeegyeztethető. Nem tudhatjuk kit, milyen sors alakított, mi vezette egy adott felismeréshez, milyen dolgok késztették bizonyos tettek megcselekvésére. Az ítélkezés egyértelműen negatív megnyilvánulás, amely által valamit véglegesen vagy végletesen kategorizálunk akár pozitív, akár negatív értelemben. Ezzel magunkat is és az adott eseményt, dolgot vagy embert is egyaránt beskatulyázva, mintegy menthetetlenül és megváltoztathatatlanul olyanná bélyegezve, amilyenné az ítélkezésünk teszi. Míg a minősítés egyfajta vélemény nyilvánítás, kifejezése annak, hogy valamiről mi magunk valahogyan gondolkodunk, azzal kapcsolatban valahogyan érzünk, vagy valahogyan viszonyulunk hozzá, addig az ítélkezéssel elzárkózunk  és minden rugalmasságunkat, nyitottságunkat elveszítjük egy a miénktől eltérő nézőpont iránt. A minősítés vitaképes, képes arra, hogy áramoljon, változzon és megismerve mások nézőpontját, vagy újabb információkkal gyarapodva átalakuljon. Az ítélkezés elzárkózó, bebetonozó mozdulatlanság, ami rideg és valóban távol áll egy hajlékony elméjű jógitól.

Ha például állunk a sorban a sorompó előtt, és végig előzi az összes autót egy másik: azt mondjuk: “Ó, ez egy őrült, nem normális”. Ezzel ítélkeztünk felette. De nem tudhatjuk, nem-e a gyermeke fekszik félholtan a hátsó ülésen, akivel a kórház felé siet. Ha azt mondtuk volna: “őrültséget csinál”, minősítünk ugyan, de nem tévedünk, vagy ítéljük el a kellő információ hiányában…

A minősítés alaptermészetünk, de az ítélkezés elkerülhető, mivel az csupán egy rossz szokás, egy tanult, kondicionált viselkedés. Utóbbinak vannak komolyabb vonatkozásai. Az ítélkezők, mondjuk akik a minősítőket, vagy vélemény nyilvánítókat elítélik, félelemmel vannak tele, és ez a félelem majd gyűlöletet szül. Ezzel lesz a nagyobb baj… de erről majd legközelebb.

Tudnunk kell, hogy minden valamirevaló vélemény nyilvánítás felkorbácsolja az érintettek dühét. Akik csak nagyravágyásra, kitűnésre törekednek, nem tűrik mások véleményét és meg is magyarázzák miért. Megpróbálják kivágni a fát, amire nem tudnak felmászni… Az ego tiltakozik, mert a vélemény nyilvánításban felismeri magát, hibáit, gyengeségeit, de érdekei azzal ellentétesek, hogy azt nyilvánosan, vagy akárcsak otthon, titokban beismerje, ezért elkezdi gyártani azokat a gondolatokat, amivel a minősítőt vagy magát a minősítést lehúzza. Az ego kiváló zsonglőr. De ha a magunk fejlődésében gondolkodunk, az ilyen cirkuszi mutatványait nem engedhetjük meg, mivel ezzel tovább hagyjuk erősödni, ami önmagában nem lenne baj, de ha túl nőnek ágai egy bizonyos határon, már nem leszünk képesek megfelelően kontrollálni, s az erős egónk önmagunk fejlesztésének akadályává válhat. Ilyenkor már saját magunk nem fogjuk tudni letörni túlburjánzó egónkat, s kénytelen lesz minket letörni az élet valahogy. Jobb, ha ezt nem várjuk meg…

Az ítélkezéstől való megszabadulás pedig végtelenül egyszerű. Csak szoktassuk át magunkat. Mivel az ítélkezés nem evolúciós szükséglet, csupán a gyenge elme jellemzője, ezért nincs más dolgunk, mint felismerni ítélkezésünket, és gyakorolni azt, hogy helyette visszatérünk a tényekhez, azaz mindazon dolgok egyszerű minősítéséhez, amit épp tapasztalunk. Hihetetlenül megnyugtató… 

Jógik harca

A jóga belső út. Ezért mondjuk gyakran, hogy nem könnyű járni rajta. A gyakorlások által felszínre került belső tartalmakkal, feldolgozatlan sérülésekkel, konfliktusokkal, helytelen viselkedés mintákkal, személyiségünket negatívan befolyásoló felvett, belénk nevelt programokkal és lenyomatokkal gyakran találkozhatunk az útján. Az ezekkel való szembenézés, nem hogy nem kellemes, de néha fájdalmasan nehéz, hiszen találhatunk magunkban olyan jellemzőket, tulajdonságokat, amelyeket még önmagunk számára sem kellemes beismerni, s jelenlétének felismerése még komplikáltabb összefüggéseket von maga után, ha rájuk bukkanunk., mint mikor csak a mélyben, észrevétlenül munkáltak. Néha az ember a fejére csap, hogy „már értem, hát ezért...”, de a felismerés önmagában még nem hozza meg a változás hullámait, épp csak elindítja azokat. Ilyenkor jön a belső munka, a jelenlét, az éberség, hogy és észrevegyük, ha megint valamely, talán másokból fakadó program elindul bennünk, ami újra nehézséget okoz majd azt életünkben. Észrevenni, megfékezni, átírni az ilyen programokat magunkban nem kis munka, de nem lehetetlen.

 

Az évek során észrevettem, hogy a személyiség fejlődése, akár spirituális értelemben is, mintha egy spirális görbén haladna. Többször megtapasztaltam már annak a furcsa érzését, mikor egy-egy dolog felfedezésre került és kioldódott, de a helyén maradt még új tartalmakkal meg nem töltött űr önmagában is képes nehézséget okozni. Akit „én”-ként ismerünk, néha meghatározható, de a fejlődés útján meghatározhatatlanná válik, aztán újra definiáljuk magunkat valahogy. Leomlunk és újra épülünk folyton, bár ha helyesen gyakorlunk mindig jobban, mindig teljesebben. Személyiségünk jegyei, tulajdonságai, viselkedésmintáink nem csak bennünket körvonalaznak, határoznak meg, hanem olyan szemléletmódot, tájékozódási pontokat, a környezet, a világ, az emberek megélésének módját is segítik, függetlenül attól helyesek, vagy helytelenek e azok. Így, mikor a változás folyamatában élünk éppen van, hogy úgy érezzük, legalábbis én ezt tapasztaltam, hogy elveszítjük önmagunk képét, átmenetileg egy zavar keletkezhet, mert új támpontokat, tájékozódási pontokat, új reakciókat kell kidolgoznunk, vagy megírni saját driver-ünk önálló programját. Miért is lenne ez egyszerű? A spirális fejlődési folyamat pedig abból fakad, hogy gyakran olyan helyzettel vagy feladattal találjuk szembe magunkat, amelyről esetleg már azt gondoltuk megoldottuk és egy szituáció rámutat, mégsem. Igazából azonban nem ez történik. Nem arról van szó, hogy nem oldottuk meg. Úgy gondolom, hogy egy egy tulajdonság, szituáció, ösztönös reakció vagy problémás terület gyomlálása olyan, mint egy több dimenziós objektum. Megértésüknek különböző szintjei, mélységei lehetnek. Az, hogy a fejlettségi szintünknek megfelelően megoldottunk egy adott problémát, még nem jelenti azt, hogy egy következő szinten nem kerülünk vele újra szembe, csak akkor már a tudatosság, megértés, átírás más fokán dolgozunk vele.

 

Sokszor azt hallom, hogy „csak meg kell érteni ezt és azt... és ettől majd minden megváltozik”. Kétlem. A megértés az intellektusban létrejött felismerés, ami még nem hat önmagában a tudattalan tartalmakból táplálkozó, vagy a tudattalan által mozgatott szálak megzabolázására. Ha a jóga terminológiájával szeretnénk megérteni működésünket, akkor át kell látni, hogy a jóga, hogyan építi fel a személyiséget. Négy részre bontja, melyet az „én”-képző ahamkára, a chitta, mint ész, értelem, a manasz az elme, és a buddhi a magasabb szintű tudatosság alkot. Hogy működik ez a négyes fogat? Átlagos szinten az emberek az „én” és az „ész” paktumával azonosulnak. Az „én”- folyton meghatározza magát, mindig az „akar”, a „kell”, a „nekem” az „enyém” bűvöletében és a kitűnni akarás, különbözőség mámorában él. Az ész kimondja mi kell neki, az ész pedig megmondja, hogyan érheti azt el. E két szubsztancia összefogása mögött azonban mindig jelen van a manasz, ami rendelkezik a megkülönböztetés képességével, s ez szelektál a rossz, jó, vagy jobbnak tűnő lehetőségek, utak közül, valamint a buddhi, amely lényünk intuitív bölcsességét hordozza, a nyugati pszichológia a belső hanggal, vagy lelkiismerettel is azonosítja. A chitta tárolja mindazokat a tudati hullámokat, lenyomatokat, amelyek a nem tudatos viselkedéseink mintáit, irányultságait, minőségeit határozzák meg. A jóga célja az, hogy ezeket a gondolati hullámokat kioltsuk. Kvázi ez a tudatalatti feltérképezésének folyamata, bár a jógában nem annyira direkt és határozott módon történik meg, mint például egy pszichoterápiában. Mikor az „én” működésének, szerveződésének feltérképezése megtörténik, akkor az irányítás kikerül az „én” és az „ész” kezéből, s a tudatosság azonosságát a mély bölcsességgel rendelkező buddhi veszi át. Ez a folyamat azonban nem egyenlő az „én” halálával. Téves az a szemlélet, amely azt hirdeti, hogy: „az egónak meg kell halni”. Az „ego” egy szükséges védőbástya, ami nélkül nem lehetséges a külvilágban való létezés. Az „én” tudatalatti, ösztönszintjén működnek az életben maradás érdekében megélt érzelmek, irányítók. Helyesebb inkább arra törekedni, hogy igába fogjuk, és irányíthatóvá kell tenni ahelyett, hogy irányító szerepben hagynánk burjánzani.

 

Egy jógi, (nevezzük most azokat így, akik a jóga útján járnak, és ilyen vagy olyan mértékben erőfeszítéseket tesznek önmaguk megismerésére és megértésére), még az első hallásra talán az összefüggés paradox jellege ellenére is harcosok. Ez azonban nem a nyers erő fitogtatása, nem egy agresszív megnyilvánulás, hiszen egészen más fegyvereket használ. Nem véletlen, hogy a jógik közül sokan harcművészek is voltak. Itt a harcművész szót kiemelném, ami szintén belső utat takar és nem hoznám egy lapra a bunyózással. Egymásnak szöges ellentétei.

 

...szóval belső harc. Igen, de ez nem jelenti azt, hogy a jógi nem harcol a külvilágban, vagy nem emeli fel szavát az igazság, vagy a nem-ártás jegyében, érdekében. Ezzel nem sérti meg azokat. Ne felejtsük el, hogy a jóga nem a jóhoz vagy a rosszhoz való kötődésre és viszonyulásra, hanem a megkülönböztetés képességére tanít. Ami helyes, az nem mindig jó, és ami jó, nem mindig helyes. A helytelen nem mindig árt és még olyan is van, hogy az ártás nem helytelen. Csupán annyi a kérdés, hogy ezeket a tapasztalatokat hogyan éljük meg, ezeknek azoknak a kritikáknak, véleményeknek a tükrében, amelyeket a külvilágtól kapunk.

 

Mindig csodálkozom, amikor más jógatanárok kijelentéseik, tanításaik kritikája láttán újra egójuk uralma alá kerülnek, és megtorlást, büntetést, vagy épp visszavágást eszközölnek a vélt támadó felé, személyeskedésként élve meg a kritikát. Sajnos manapság ebben áll a jógik harca. Egyre inkább még a jógatanárok is elkezdenek kifelé élni, image-et építeni, bizonygatni, egymás fölé kerekedni, és bebizonyítani „én jobban tudom”. Nem viselnek el kritikát, más véleményt vagy szempontot. Elneveztem ezeket „bezzeg én jógiknak”, akik egyre latinabb, egyre érthetetlenebb, egyre „advatiásabb” fejtegetésekbe fognak egymás legyőzése, lenyűgözése, vagy magamutogatásuk érdekében... mert, hogy az aki a stressz oldás, vagy az általános jóérzés érdekében gyakorol, s nem bújja állandóan a jóga filozófia és anatómia nagykönyveit, ezekből a bravúrokból, lássuk be nem sokat ért, az biztos, és nem is szükséges nekik... ráadásul gyakran kiderül, hogy a tudás téves, még maguk sem értik igazán... persze ezek a fejlődés lépései, nem is ezzel van a baj, hanem azzal, hogy azt látom, hogy a jógik efféle harcában épp csak azok a nem fanatikus, nem oktatónak készülő jógagyakorlók tűnnek el, akik figyelmet, érthető útmutatást, támogatást, biztatást szeretnének kapni. Mikor egy nem rég történt nyilvános vitám kapcsán ebbe belegondoltam, arra jöttem rá, hogy nem feladatom a „bezzeg én” jógik egójával küzdeni... küzdjenek velük maguk... ahogy én is az enyémmel... hiszen még nem értek el oda, hogy képesek legyenek egyszerű megkülönböztetésekre és felülemelkedésre. A feladatom az, hogy azon az úton, amit már megtettem, odáig, ameddig elértem, elvezessek másokat. Mindenki tud valakitől tanulni, és mindenki tud tanítani valakit, és az mindenki személyes ügye, hogy tanítóként tanításával milyen karmát, tanítványként milyen következményeket vesz magára.

 

A magam részéről hálás vagyok kritikusaimnak, ellenségeimnek, vagy rosszakaróimnak, irigyeimnek. Általában ők azok, akik nagy tanítóim és segítőim. Ha tudnák mennyit fejlődöm általuk... Gondolkodásra és újra gondolásra, felülbírálásra, vagy véleményem melletti kitartásra sarkallnak.  Sokkal többet segítenek és tanítanak, mint azok, akik dicsérnek, vagy hízelkednek. Ők csak az ego folytonos kísértésének tesznek ki, azzal, hogy erőfeszítéseim gyümölcsivel díszelegjek…  Hálás vagyok a kritikáért és nem bánt, ha valaki nem-ért egyet velem, vagy másképp lát valamit. Ennek ellenkezője lehetetlen, irreális és unalmas lenne… Ők azok, akik megmutatják gyengeségeimet, amiket megerősíthetek, vagy hibáimat, amelyeken javíthatok, de általuk látom meg erényeimet és ők világítanak rá arra, hogy esetenként indokolt a magabiztosságom. Nekem ez belső békét ad. Nincs miért haragudnom senkire és ez nyugalommal tölt el. Meg tudom engedni magamnak és a világnak is anélkül, hogy felháborodnék rajta, hogy másképp élünk meg, vagy tapasztalunk dolgokat.

 

Talán jó lenne, ha a jógik, vagy jógatanárok egymás közötti harca is barátságosabb lenne. A vita és összeütközés önmagában nem kóros jelenség, és számomra furcsa, hogy manapság senki nem mondhat senkinek semmit, mert a másik megsértődik. A védikus korban, a különböző darsanák képviseletében élt bölcsek gyakran ütköztették nézeteiket, s ezzel kölcsönösen segítették és tanították egymást is. A vitát mindig tisztelet övezte. Mivel tudásuk biztos volt sosem kellett átmenni személyeskedésbe, vagy a tudatlanságukat a másik vélt, vagy valós személyeskedésének hangsúlyozásával leplezni. Ezekre a vitákra messzi földekről is érkeztek, nemesek és királyok, magas tisztviselők, bár senki nem szólhatott bele a két jógi, vagy iskola közötti vitában. Egy volt a céljuk, ahogy egy célunk van nekünk is gyakorlóknak és jóga tanároknak is, jó esetben... Bár, ahogy maga az ember, úgy a jógatanárok, iskolák és egyéb spirituális részei és vonatkozásai ezeknek sajnos nyögik a Káli júgát... Talán tényleg él Káli átka, aki arra kárhoztatta a spirituális keresőket és vezetőket ebben a korban, hogy egymással állandó összekülönbözésben és egyet nem értésben tévelyegjenek…  

 

Tulajdonképpen  a jógik ilyen irányú harca úgy látom, presztízs kérdés. A tanítványok felé felépített image, nem engedi, hogy az alázat gyakorlásában kevésbé járatos tanár elismerje tévedését, vagy felfedje esetleges hiányosságait, tévedéseit, mivel azokat kudarcnak éli meg. Pedig nem az. Talán attól tart elfordulnak tőle tanítványai, pedig szerintem egy belátó tanárt csak hitelesebbé tesznek nyíltan vállalt felismerései. Azonban sokan magukhoz akarják kötni tanítványaikat, s maguk akarnak minden tudónak, vagy tévedhetetlennek tűnni. De ez helytelen, mivel a jóga tanárnak a szabadsághoz kellene segíteni a tanítványait, nem megfosztani tőle, azzal a tanítványok felé mutatott képpel, hogy tökéletes, mindent jól lát és jól tud, sőt a legjobban. Itt persze szociológiai, társadalmi, gazdasági vonatkozások tekintetében elég messzemenően fejtegethetnénk ennek egyéb okait, de ettől most eltekintenék.

 

Végső konklúzió a jógik harcának tekintetében legyen az, hogy belső csatáink részeként érdemes megélni a külvilágban vívott ütközeteket is. Hiszen kívül csak az történik meg, amit az elme folyamatai megteremtenek, úgy éljük meg őket, ahogy irányultságaink, lenyomataink, vagy egónk megzabolázásának elért mértéke engedi. Nem az a lényeg, hogy engem bántottak e vagy nem? Hanem, hogy miként élem meg, hogyan reagálók rá, milyen reakciók indulnak el bennem. Éled e harag, vagy sértettség és az miből, vagy honnan fakad. Szerintem így gondolkodik egy valódi jógi, a harcban. Ha a kritikát bárki személyeskedésnek, vagy a véleménykülönbséget hadüzenetnek, vagy a bizonyított tévedést kudarcnak éli meg, vizsgálja meg, mi az, ami kiváltotta ezeket az érzéseket, milyen programok, emlékek indították el a belső folyamatokat éppen, amitől a külső vélemény nyilvánító támadóvá válik, s kibillenünk vélt egyensúlyunkból… Ezeket felismerve csak a belső harcban használt eszközeink tárházát gyarapítjuk, melyeket alkalmazhatunk majd az önmagunkkal vívott végső küzdelemben...

Virabhadrasana - A harcos pózok filozófiája

Szétnézve magunk körül a világban láthatjuk, hogy minden területen kemény harc folyik a sikerért, az előrejutásért és az érvényesülésért. Rengeteg kihívással kell szembenéznünk nap mint nap, ami nem engedi meg a bizonytalanságot, a gyengeséget és elcsüggedést, sokszor még a hibákat sem, mert akkor máris van valaki, aki gyorsabb, ügyesebb, jobb, s magabiztosságával, határozottságával fölénk kerekedik. Ez az állandó vetélkedés sokszor nem inspirálja az embereket, hogy jobbak legyenek, találékonyabbak, kreatívabbak abban, amit csinálnak, hanem a félelmeik felerősödése miatt a szívük haraggal, gyűlölettel és mindenféle sötét érzéssel telik meg, ami aztán kisebbségi érzésekbe, irigységbe és rosszindulatba, majd a depresszió mocsarába húzza őket. Pedig ez lehetne másképp!

Észrevehetjük, hogy más fajta érdekek és értékek kerülnek előtérbe, mint amelyeket szívünk diktálna. Ezt vagy elfogadjuk, vagy ha nem szeretnénk, akkor magunkban kell olyan változást elindítani, ami majd a világot is képes lesz körülöttünk változásra bírni. A cél nem a fejet hajtás és belekeseredés a nehézségekbe, hanem mindenképpen a felemelkedés, vagy a felülemelkedés a megváltoztathatatlanon, hogy az ne gyűrjön maga alá, és ne vegye el a lehetőségét a boldog, kiegyensúlyozott és harmonikus életnek. Csak kevesen tehetik meg, hogy kilépnek ebből a mókuskerékből és hátat fordítanak a társadalmi elvárásoknak, a piac diktálta tempónak és a magas munkahelyi követelményeknek. A többieknek nincs más választásuk, mint felvértezni testüket, szívüket és elméjüket, hogy még a sokszor extrém körülmények között is megállva helyüket, könnyedén és stressz mentesen legyenek képesek erőszak nélkül érvényesülni, megőrizve elméjük és lelkük tisztaságát, s a nem-ártás elvét.

A jóga testgyakorlatai nem csak fizikai szinten hatnak. A pontos kivitelezés által tulajdonképpen különböző mentális kódokat hozunk létre, s ezekkel képesek vagyunk hangolni az idegrendszert és mentálisan az éppen szükséges tudatállapot kialakulását támogatni. Minden, amire szükségünk van az életben, megjelenik a jógaszőnyegen is. Erős lábakon kell, hogy álljunk, stabilan és magabiztosan, hogy akármilyen váratlan helyzet, ne billentsen ki bennünket az egyensúlyunkból. Fontos, hogy az ilyen történésekkel szemben mindig nyitottak maradjunk, ne zárkózzunk be, ne húzzuk be a nyakunkat félelmünkben, védve magunkat a lehetséges külső támadásoktól. Határozottan kell nyúlnunk azok után a dolgok után, amelyeket el akarunk érni, és egy pillanatra sem szabad célunkat szem elől téveszteni. A nehézségeket próbáljuk más szemszögből megvizsgálni, mint ahogy az önsajnálat és az elkeseredés láttatja. Az élet szép, különleges csoda. Lehet a nehézségeket kihívásnak, az állandó versenyt játéknak, a csalódásokat tanításnak, a bukást pedig új lehetőségként felfogni. Csak döntés kérdése. Ez a helyes hozzáállás az életben, de lássuk, hogy nyilvánul meg ez a jógaszőnyegen.

A harcos pózok, ezeket Virabhadrasana I. II. III. IV. V. néven említjük gyakran, fizikai szinten arra hivatottak, hogy megerősítsék a láb izmait, nyitottá tegyék a csípő területét, megnyissák a mellkast, hogy az teljes kapacitásában álljon a légzés rendelkezésére, és erősítsék a karokat is. De képviselik a az elhatározás, tettrekészség, harc különböző fázisait is.

Virabhadra egy hős volt, akit Shíva egyetlen hajtincsből teremtett, hogy bosszút álljon, mikor szerelme olyan megaláztatásban részesült, hogy szégyenében elégette magát a jóga tüzében. Virabhadra megjelenési formája az I. testtartás. Félelmet keltő magabiztossággal, ereje tudatában megjelent, hogy elpusztítsa ellenségeit. A sorozat második fázisában a hős meghatározza a célt, amire a III. fázisban lecsap. Bár tradicionálisan a IV.-V. pozíció nem része a sorozatnak, mégis kifejező a Virabhadrasana IV. a győztes harcost formázó testtartás, ami aztán az alázatosan meghajló harcos követ a Virabhadrasana V. testtartásban. Ez a mindennapi küzdelmek útja is. Elszántság, céltudatosság, határozottság, mely a sikerhez vezet, ám sosem feledkezhetünk meg arról, hogy hálát adjunk eredményeinkért és lemondjunk azok gyümölcsérről.

Mikor ránézünk a Virabhadrasanára, láthatjuk, hogy határozottságot, magabiztosságot, tettrekészséget, éberséget és teljes stabilitást testesít meg. Elemi erő van benne, amely a föld energiájából táplálkozik. Mi másra lenne szükségünk a mindennapokban?

Szilárdan és erős lábakon állva a talajon biztosak lehetünk benne, hogy egész megjelenésük, és kiállásunk önbizalmunkat fogja hirdetni. Megingathatatlan stabilitásunk a föld energiájának megtartó erejét birtokolja.

A teljes tüdőkapacitás kihasználása és a mély, kiegyensúlyozott légzés az élet befogadásnak, a megengedésnek és az elengedésnek a szimbóluma. Teret kap a folyamatos változás és a ciklikusság, amely semmi másra nem tanít, mint, hogy semmi sem állandó, semmi sem maradandó az életünkben. Az életenergia, a prána, a légzés által is áramlik a testben, nem csak bejuttatja, de meg is mozdítja azt belül.

A csípő területe nem csak a nyitottságot és a befogadást szimbolizálja, hanem az életben való előrejutás képességét is. Megmutatja, könnyedén tudjuk e átlépni az akadályokat, ki tudunk e lépni felvett szerepeinkből, és tudunk e nehézség nélkül haladni egyik helyzetből a másikba, magunk mögött hagyva múltunkat anélkül, hogy kicsúszna lábunk alól a talaj.

A karok erejében ott van az elérés képessége. Valóban képes vagy kinyújtani a kezed azokért a dolgokért, amiket el szeretnél érni? Az erős karok képesek a megragadásra és a megtartásra is, hiszen a dolgokat nem csak elérni kell, sokkal több energiát és tudatosságot igényel, hogy meg is tartsuk őket.

Az elme fókusz, az összeszedettség és figyelem egyhegyű állapota az egyik legfontosabb képesség a tudatos életvezetésben. Pontos célmeghatározás, jól megtervezett lépések, eltökélt szándék és lankadatlan éberség biztos kulcsot adnak a sikerhez.

Persze az ászana nem egy álarc. Nem azt jelenti, hogy megtanuljuk szépen kivitelezni a gyakorlatokat és helyes testtartást kialakítva elhazudhatjuk az embereknek, hogy micsoda változáson mentünk keresztül. A figyelem fókuszáltsága, és a mentális jelenlét a gyakorlatokban azért is hangsúlyos, hogy a gyakorlat kifejthesse a tudatra gyakorolt hatását. Ahogy az elején említettem, a gyakorlatok bizonyos energetikai kódokat jelentenek, amelyek képesek hangolni az idegrendszert. Megfigyelheted magadon és másokon is, hogy a különböző testhelyzetek mindig valamilyen lelki állapotot fejeznek ki. Ha kérném, be tudnád mutatni a szomorú, a félős, az elcsüggedt emberek testtartását. Ez a folyamat oda-vissza működik. Nem csak a hangulat határozhatja meg a testtartást, hanem a testtartás is a hangulatot.

A Virabhadrasana felépítése:

Ezt a pozíciót is többféleképpen lehet felvenni, az általam bemutatott is csak egy opció ezek közül, ha jobban megismered a gyakorlatot különböző utakat találsz majd ebbe a helyzetbe.

Tedd próbára a pozíciót és a fenti irányelvek segítségével figyeld meg miként viselkedsz benne, milyen érzeteket és érzéseket ébreszt. Alább a Virabhadra I. pozíció leírását találod, amely a „harcos” többi mozdulatának alapja.

Sarokülésben helyezkedj el a talajon. Belégzéssel lépje előre a bal lábaddal. A lábujjakat terítsd szét a talajon, a talp belső talp élét húzd felfelé. A tenyereken támaszkodj meg a bal lábfej mellett. A tenyerek vállszélességben és a vállak alatt helyezkednek el. Hátul támaszd fel a jobb láb ujjait. Nyújtózz bele a sarkadba és ezzel emeld el a jobb sarkat a talajról. A csípő jobb oldalát úgy pozícionáld, hogy az ne nyíljon ki oldalra azzal, hogy a jobb láb húzza maga után. Folyamatosan dolgozz előre a csípő jobb oldalával és tartsd meg a medence két oldalát egy vonalon. Legyen aktív mindkét lábad. Az elől lévő lábbal a lábujjakból dolgozz hátra, a hátul lévő láb sarkából pedig előre. Figyeld meg, milyen erővonalak jönnek létre a lábakban, hol találkoznak és hol válnak el egymástól?

Majd megtartva lábaid aktivitását billentsd a medencét, előre hozva a szeméremcsontot és lefelé húzva a farkcsontot, nyújtsd meg a törzset a combodon, tárd ki a mellkast és távolítsd a vállakat a fültől, nyújtsd meg a tarkót. A belégzéssel innen emeld fel a törzsed. Hozd a kezeket a térdedre elől addig, amíg a mellkas helyes helyzetét kialakítod. Tartsd aktívan a hasizmokat. A köldöktől emeld felfelé a szegycsont közepét, de az alsó bordákat húzd vissza a gerinc irányába. Nyújtózz felfelé a fejtetővel, ezzel megnyújtva a gerincet. Finom vállkörön át vidd hátra a vállakat és engedd lefelé a lapockákat hátul. Egy következő belégzéssel emeld a karjaidat a fej fölé, használhatsz különböző mudrákat, kéztartásokat, de tradicionálisan ilyenkor a két kar a fül mellett nyújtózik. Engedd vissza a vállakat a fültől, tarts teret közöttük. A karjaidat csavard befelé, közelítsd a két kisujjat egymás irányába. Lélegezz mélyen, kiegyensúlyozottan.

Légy aktív a gyakorlatban, de ne váljon erőlködéssé, vagy megerőltetővé. Belső erővel dolgozz és ne a túlzott akarás vezessen. Az erőszakosan végzett gyakorlás nem könnyedséget és harmóniát, hanem belső feszültséget és erőszakos elmét teremt. Tartózkodj tőle!

Jó gyakorlást!

Adho-mukha-svana-asana–A lefelé néző kutya

A lefelé néző kutya pozíció gyakori állomás a Vinyasa Flow órákon. Sokaknak kihívást jelent és nem értik, hogyan lehetséges az, hogy tulajdonképpen a foglalkozások alkalmával, mint pihenő testhelyzetet végezzük. Ennek a pozíciónak a titka, mint a legtöbb ászanának, a kivitelezés technikájában rejlik. Csak egyszer kell ráérezned, hogyan is kell helyesen felépíteni és aztán számodra is kellemes pihenővé válik a Vinyasa Flow hullámai között. Azon kívül, hogy nagyszerű pihenő számos jótékony hatása van ennek a gyakorlatnak, ami miatt javasolt minél gyakrabban és minél pontosabban végezni.

Áldásos hatásai közé tartozik, hogy a karok nyújtózása által megnyúlnak a hát izmai és oldódik a lapockák területeinek feszültsége. A pozícióban teljesen nyitottá válik a mellkas, ami segíti a légzés folyamatát és mentesíti a szívet a terheléstől. A hasüregben a szervek visszahúzódnak az eredeti gravitációs hatással szemben és ezáltal megpihennek a szerveket tartó szalagok, szövetek. A combok befelé csavarása által az ülőcsontok távolodnak egymástól és ezáltal mentesül a terhelés alól a gát tájék is, mivel a kismedence szervei is felfelé húzódnak. Így a gyakorlat jótékonyan hat a kismedencei szervekre, megszünteti az ott kialakult problémákat, mint az aranyér, méhsüllyedést és megerősíti a hüvelyt. Nagyszerűen javítja az emésztést, s nem mellékesen a keresztcsontban és a medence területén zajló aktivitások által harmonizálja annak teljes szerkezetét. A láb izmai erősödnek a gyakorlatban, a lábfej izmainak aktivitása megszünteti a lúdtalpat, vagy megelőzi annak kialakulását. Az előrehajlás miatt megtelnek vérrel az agyi erek, de hosszabb ideig kitartva a gyakorlatot össze is húzódnak, ezért edződnek és rugalmassá válnak. Persze a bő vérellátásnak köszönhetően fiatalodik az arcbőr. Általa megnyugszik az idegrendszer. Hatása épp olyan, mint egy jóleső ásítás közbeni óriási nyújtózkodásé...

Kell ennél több indok, hogy minden nap gyakoroljuk? És ez mind még csak töredéke a testhelyzet áldásainak.

A gyakorlat lelke a benne létrejövő aktív nyújtózásban rejlik a csípővel felfelé. Első körben irányítsd a figyelmet a karok és a lábak munkájára. Törekedj rá, hogy a mellkas nyitott maradjon. Lélegezz mélyen, folyamatosan és mielőtt kiesnél a légzés nyugodt ritmusából és erőltetéssé agy erőlködéssé válna a gyakorlat, pihenj meg és aztán próbáld újra. Minden csak a gyakorláson múlik.

Sokaknak segítséget jelentenek vizualizációs technikák a gyakorlatokban. Belégzéssel lélegezz úgy, mintha a tenyereken át a talajból vennéd magadhoz az energiát. Vezesd a figyelmet a tenyértől az ülőcsontig, majd a kilégzéssel az ülőcsonttól a sarkadig. A belégzés ereje támogatni fogja a karok és a hátizmok munkáját, a kilégzés pedig a lábak lefelé nyújtózását.

A legtöbb problémát a gyakorlatban az okozza, hogy a gyakorló nem nyújtózik ki tényleg a tenyerekből, hanem csak támaszkodik rajtuk. Ezt a tenyerek és karok helytelen használata tovább fokozza. Megtörik a pozíció a vállakban, amiben a túlfeszülés miatt fájdalom alakul ki. Ez aztán a gyakorlás után is megmarad a túlerőltetés miatt. Ha nem dolgozunk benne megfelelően felfelé a csípővel a gyakorlat energiátlanná válik és egyre csak nehezedik. A másik probléma a lábak helyezte szokott lenni. Ha nem csavarjuk rendesen befelé a combokat, akkor erőltetés keletkezik a térdekben és tulajdonképpen csak lógunk a szalagokon az ászanában.

Energetikailag is fontos ez a gyakorlat, hiszen minden energia központra egyszerre hat. Az első csakrából elindult energia a második csakrából az uddijana bandha felfelé húzó erejében transzformálódik. A szív területe nyitottá válik. Az energia a torok központig áramlik, ahol a jalandhara banda, a torkzár, attól függően, hogy áll a fej vagy visszaforgatja az energiát a szívközpontba, vagy közvetíti a homlok központba. Ebben a pozícióban maha bandha, vagyis mind 3 zár aktívvá válik, tehát a gát, gyomor és torok területén is. Ez önmagában a szexuális energia szellemi energiává minősülő transzformációját jelenti.

Az energetikai hatások mindig vitatottak, érdemes a saját megfigyelésekre, belső tapasztalatokra hagyatkozni ezen a téren.

Vállalkozó szelleműek kedvéért lássuk a gyakorlat durva, fizikai felépítését:

Adhomukhavírasana-ból, az előre hajló hős pózból indul a gyakorlat felépítése, mert ez jó lehetőséget ad arra, hogy megnyújtsuk a gerinc vonalát, pozícionáljuk a karokat és a lapockákat, kitárjuk a mellkast és megalapozzuk a tenyerek szétterpesztésével az egész pozíciót. Tehát ehhez először is sarokülésben helyezkedj el, úgy hogy a lábujjak fel vannak támasztva. Belégzéssel nyújtózz felfelé a fejtetővel, ezzel nyújtsd meg a gerincet, és figyeld meg, hogyan dolgoznak a törzs oldalsó izmai a csípőtől a hónaljig. Tárd ki a mellkast, úgy, hogy vállaidat hátra húzod, a lapockákat lefelé mozdítod és a mellkas közepét, vagyis a szegycsontot megemeled. Figyel arra, hogy miközben a törzseddel dolgozol, a derekad ne váljon homorúvá, az ülőcsontokat húzd vissza a sarkaidra. Megtartva a törzs egyenességét és a mellkas nyitottságát a kilégzéssel engedd ráfeküdni a megnyújtott törzset a combokra. Közben teljesen ürítsd ki a has területét és mozdítsd a köldököt befelé és felfelé. Ha ráfektetted a törzset a combra, a homlok a talajra kerül, s a karjaiddal nyújtózz előre. Befelé csavard a karokat, hogy hátul a lapockák távolodjanak egymástól, a két könyökhajlat egymás felé néz. Figyelj rá, hogy ne húzd be a nyakad, tartsd meg a teret a fülek és a vállak között. Teljesen terítsd szét a tenyereket a talajon, hogy biztos alapot adjanak. A hüvelykujjak egymás felé néznek a mutatóujjak pedig előre. Erősen nyomd lefelé a kisujj-, mutatóujj tövét, valamint a hüvelykujj alatti párnát és nyomd lefelé a tenyértőt. Eközben a csukló területét folyamatosan emeld felfelé.

Végy egy mély lélegzetet és egy hosszú kilégzés közben az erősen lenyomott tenyerekből told magad hátrafelé, megtartva a mellkas nyitottságát és a törzs helyzetét is. Engedd, hogy miközben tolod magad hátra a tenyérbe a térdek maguktól elemelkedjenek a talajról. Nyújtózz hátra az ülőcsontokkal, és mielőtt kinyújtanád a lábaid, nyújtózz végig még egyszer a törzzsel a combokon és ne engedd előre a vállakat a felemelkedés közben. Emeld egyre magasabbra a csípőt és az ágyéki területet, élesítsd a csípő horpasz területét. Billentsd a medencét és a szeméremcsontot húzd az állad irányába. Az ülőcsontok továbbra is hátrafelé tartanak. A combjaidat csavard befelé, legyenek elől és hátul is aktívak az izmok. Teljesen nyisd ki a térdhajlat területét, majd told bele a sarkaidat a talajba, miközben a combcsonttal a hátsó combizmokba, a lábszárcsonttal a vádli felé dolgozol. Az egész talpadon támaszkodj, és a belső talpélt emeld meg, legyenek aktívak a lábfej izmai is. Nyújtsd ki a lábujjakat is és terítsd szét őket a talajon.

Remélem ösztönöz ez a rövid ízelítő benneteket a kísérletezésre, gyakorlásra, hogy kíváncsi izgalommal várjátok a következő alkalmat, mikor az órán elhangzik újra a bűvös név... adhomukhasvanasana...

Botrányhős lettem, kérem…

Sikerült elég nagy port kavarnia az utolsó cikkeimnek és ennek margójára szeretnék jegyezni néhány gondolatot, mintegy magam számára is összefoglalva, majd elengedve a tapasztaltakat. 

Legelőször… még egyszer… ezúton is a magam hibáját szeretném elismerni, hogy a megfogalmazásom talán nem a legmegfelelőbb volt és nagyon tisztelem azokat, akik jógatanárként, terapeutaként nem váltak hozzám hasonlóan indulatossá a kijelentések hallatán, amelyek elindították a folyamatot, és nem jött fel bennük minden, ami manapság a (maradjunk a kifejezésnél) a jóga gyorséttermeiben zajlik… Sajnos ez nem egy hely és nem egy tanár… Általam is személyesen ismert terapeuták számolnak be arról, hogy pácienseik honnan, kiktől érkeznek leggyakrabban. Csak hát… locsog a felszín, hallgat a mély.

Azonban általánosan észlelhető jelenségről beszéltünk (volna), de a kilőtt nyíl célt tévesztett és ezzel jó fedezéket adva mindazoknak, akik magát a problémát végig nem akarták meglátni, s csak a személyeskedés mocsarában dagonyáztak, láthatóan élvezve ezt. Elvakultság. A vita meddő és értelmetlen volt. 

Nagyon sokan, váratlanul azonban megtiszteltek azzal, hogy e-mailben, chat falon, telefonon, nyilvánosan, személyesen kifejezték egyetértésüket és támogatásukról biztosítottak. Ezeknek a kiváló jógatanároknak, terapeutáknak, gyakorlóknak ezúton is köszönöm a háttérből nyújtott támogatást és biztatást. Megtiszteltetek. Jól esett. Bevallom irigyeltem őket azért, hogy elég csak olvasniuk és a humorral rendelkezőknek szórakozniuk a sokszor méltatlan és érdemtelen hozzászólásokon, bár megtehettem volna én is ezt, de ha kardot rántok, nem fordulok vissza.

Persze, hogy szélmalomharc.

De a továbbiakban is ki fogok állni amellett, amiben hiszek: (ezúttal a teljesség igénye nélkül)

- a jógaoktatás felelősséggel járó, felnőtt személyiséget igénylő tevékenység, amelynek vannak határai.

- van különbség orvos, terapeuta, jógaoktató között, ezt bölcsebb belátni, mint a mindenható fényében tetszelegni, hiszen ennek felismerése és az azzal járó korlátok belátása mások érdekeit szolgálja, nem mellékesen érettségről, bölcsességről és felelősség tudatról tanúskodik.

- van különbség, terápia, prevenció, közérzeti jóga, harcművészet és akrobatika között. Bár a jóga nagyon elfogadó, van ami fogalmát mégsem meríti ki, hiszen legfontosabb elveit nélkülözi.

- nem megfelelő mindenkinek ugyanaz. Egy jógatanárnak abban is felelőssége van, hogy az ő általa képviselt irányzatból egy másikhoz vezesse akár a kezdő tanítványt, ha annak az ő órája nem megfelelő. 

- a jóga nem attól unalmas, hogy lassú, akár a hatha... akkor unalmas, ha a gyakorló elméje még nem felkészült egy statikus testhelyzetben, a statikus, egyhegyű elme állapot fenntartására, (ami egyébként a jóga végső célja). Mégis ez adja meg a megfelelő testtudatosságot és biztonságot, mert megadva a megfelelő ászana ismeretet, a dinamikus, erőteljesebb irányzatok biztonságosabban gyakorolhatók általa. A hatha minden jóga irányzat alapja. 

- a meleg jóga típusokat képviselő tanárok sokszor nem megfelelően képzettek ahhoz, hogy tisztában legyen a melegben végzett jóga esetleges rövid és hosszú távú élettani  hatásaival, vagy a nem teljesen egészséges, átlagos szervezet számára, nem ismeri azoknak igényeit, szükségeit, s ezért több ízben veszélyeztetik azokat, akiket az óra elején meg sem kérdeznek arról, van e bármilyen szív és érrendszeri vagy mozgásszervi problémájuk, pedig lehet… 

- egy jógatanárnak kellene a legjobban tudni, hogy mindenki egyedi és a sablonok alkalmazása és az esetlegesen megjelenő problémák általánosítás alapján történő kezelése nem megengedhető.

Eredetileg mindez nem a jógatanárokról szólt volna, vagy egy jógatanárról… a cikk a gyakorlók érdekeit szerette volna szolgálni, hogy Magyarországon biztonságosan, megfelelően képzett szakemberek vezethessenek gyakorlást, mert észrevételem szerint egészen rossz irány kezd bizonyos tekintetben hangsúlyossá válni… persze más tekintetben vannak pozitív megmozdulások is a hazai jógaéletben… de a kettő sajnos nem egy fajsúlyú. 

Azt tapasztaltam magamon, hogy soha nem esett nehezemre belátni, (pedig hivatkozhatnék mozgásterapeuta képzésemre, bőszen mutogatva), hogy bizonyos problémák esetén, nem voltam kompetens. Persze, volt olyan is, hogy elmúlt a probléma, elég voltam hozzá, ám vannak olyan helyzetek, amelyek nagyobb szakértelmet és legfőképpen tapasztalatot igényelnek, minimum konzultációt egy szakemberrel. Jut eszembe, azok közül akiket megsértettem a cikkemmel, hiszen azt hangoztatják, márpedig az, amit csinálnak ducitól a sérvesig mindenkinek megfelelő, hány órás terápiás tapasztalat van a hátuk mögött… na, majd legközelebb megkérdezem…

Jóga ide-jóga oda, sajnos az egók sértettségén nem jutottak tovább azok, akik erkölcsi, morális és bölcsességbeli fölénybe kerültek velem szemben és az eredeti felvetéshez érdemi hozzászólás részükről nem érkezett.

Sokkal nehezebb belátni határainkat, tévedéseinket, félreérthető kijelentéseink elkövetését, mint végig gondolni és felnőttként állni egy olyan helyzetben, ahol a másik, még ha nem is megfelelően, de érdemben szólt? Ami lezajlott a tegnapi napon, önmagáért beszél és  pontosan azt bizonyítja, hogy a helytelen gyakorlás erőszakos elmét szül, ami képtelen a tiszta, erőszak nélküli kommunikációra.  

Bár fel lettem világosítva, hogy a jógafesztiválon mutatkozik meg a jóga élet és, mérettetik meg, hogy mi a tuti… a locsogó felszín alatt húzódó mély bizonyosságot adott, mekkora tévedés ez. Csodás esemény, jó lehetőség, elismerés a szervezők munkájának, remek marketing és expó, de az igazán komoly szakemberek és terapeuták, idősebb jógaoktatók nem egy vásárban mutogatják magukat, szakértelmük nem a fesztiválon nyilvánul meg hanem a háttérben tevékenykednek alázattal és szerény bölcsességgel, miközben mások parádéznak a jóga követeiként tetszelegve. És előbbi inkább jógikus magatartás. Nem tudunk róluk, de ott vannak, vezetnek, segítenek és “takarítanak” a gyerekek után. De a fesztivál jó, hogy van, rendelkezik létjogosultsággal és jó, hogy megismerteti a jógát. De hogy érdemben a hazai jógaéletről bármit is mutatna, a sok iskolán kívül azt kétlem, ez a szórakoztatás része… 

Örülök, hogy megláthattam magamban egy hibát, ami tanítást adott a számomra. Örülök, hogy ország-világ előtt sem volt ciki ezt belátni. Örülök, hogy egyedül is volt bátorságom kiállni, még ha tudtam is, méltatlan lesz… Örülök, hogy nem volt szükségem senki védelmére, mert a hitem és bizonyosságom erősebb volt a félelmemnél, magabiztos tudással rendelkezem, így nem kellett másokkal bástyáznom körül magam. Örülök, hogy nem bújtam el, miközben másokat küldök sértett egóm védelmére, anélkül, hogy a másik hibáján felülemelkedve a problémáról nyissak vitát. 

A többi önmagáért beszél és sok mindent igazol azokból, amiket a cikkeimben megfogalmaztam…