Mikor elkezdtem jógázni minden szabad pillanatban kerestem az alkalmat arra, hogy gyakoroljak. Semmire sem vártam/vágytam jobban, mint újra elindulni az utazásra a testemben, újra ráhangolódni a belsőmben meghúzódó bölcsességre, mely mindig új és új tanításokat adott önmagamról és összefüggéseket mutatott a bennem és a külvilágban ható erőkről. Vágytam a tapasztalásra és a tudásra, a felfedezés örömére. Igen, volt idő, mikor a gyakorlásom a jógaszőnyegre korlátozódott és nem tudtam, hogyan is lehetséges mindezt a hétköznapi élet rutinjába beilleszteni, alkalmazni és az egész éltemet jógává tenni. Csak azt tudtam, valami csoda történik, hogy tanulni és fejlődni szeretnék, és egyszer elérni és megvalósítani, amit tiszta jógának hívnak a bölcsek.
Nem rég egy komolyabb térd probléma arra kényszerített, hogy megálljak. Ez nem új keletű sérülés, még a balesetem egy következménye. El kellett gondolkodnom azon, hogy miért is történik, miért került a jelenbe ismét ez a probléma. A térd az alázat és a rugalmasság szimbóluma a testben. Hm… Vajon melyikkel van probléma, melyik a sok, vagy épp kevés bennem? Nem kellett sokat meditálnom a problémán. Hamar felismertem, hogy ahelyett, hogy örültem volna annak egyáltalán, hogy járok, ahelyett heti 7 napban több órás jógagyakorlást vezettem, végeztem, nem is a finomabb jóga stílusokban, hanem az egyik legdinamikusabb és nem igazán terápiás jellegű vinyasa flow rendszere sajátosságai szerint. Igen, ez az alázat hiánya. Figyelembe kellett volna vennem a sérülésem és, hogy a testem így is csodát produkált azzal, hogy rokkantság helyett jógaoktatóként tevékenykedhetem. Sok mindent jelent számomra a jóga. Általa egységben vagyok, összeszedetten, kiegyensúlyozottan. Szabad vagyok benne. Gyakorlok, ha szomorú vagyok, gyakorlok, ha boldog vagyok, gyakorlok ha kevés az energiám és ha túl sok… Gyakorlok kint, bent és sokszor álmomban is gyakorlok.
Nem rég azt mondták, hogy választanom kell a térd, vagy a csípő protézis között. Ennél rosszabbat nem hallhat az, aki feltette az életét a jógára… nem csak a gyakorlásra, hanem a továbbadásra… bár már sok mindent megcáfoltam abból, amit orvosok mondtak, kicsit azért megviselt ez az opció, még ha tudom, hogy csak egy a végtelen lehetőségek sorában. Számvetés következett. Minden belülről indul, tudtam, hogy újra belül kell megtalálnom az okokat és a gyógyulás útját. Nem adom fel…
Ebben az időben kezdtem el kertészkedni. Nagyon élvezem, amikor csak én vagyok és a kertem. Mikor neki láttam az egésznek a PURNAM előkertje csak egy gazhalmaz volt. Élettelen bokrok, félholt virágok, az elkorhadt növények alatt megbúvó szemét… Azt gondoltam: – Nem probléma, csak el kell kezdenem valahol… Így neki láttam. Kiástam a halott bokrokat, felástam az egészet, hogy felfrissüljön a föld, kibogarásztam a mindent benövő gyomokat, aztán ültettem új növényeket, és aztán mások is hoztak nekem újabb és újabb lakókat a kertembe. Sok mindenki szíve benne van abban, ami ebben a kis városi kertben él. Szeretem minden reggel megnézni. Gyönyörködtet. Persze újra és újra benövi a gaz és én újra és újra megtisztítom tőle.
Egy napon, mikor így tevékenykedtem, mélyen a gondolataimba merültem. Látszólag a kertben dolgoztam, de ez mindig alkalmat adott arra, hogy a bennem zajló folyamatokat is feltárjam és megfigyeljem, megértsem a problémát, ami közém és a leginkább szeretett tevékenységem a jóga közé fúrja magát. Honnan fakad? Mi okozza? Mi történik igazából? Mit akar mondani, jelezni a testem? Volt egy pillanat, amikor valami átfordult bennem. Megláttam, hogy amit kint cselekszem, ugyanaz történik bent. A kertem, az elmém. Ahhoz, hogy megértsem a jelenem fel kellett ásni a földjét, amelyben a múltamban elvetett magok termései terebélyesedtek. Világossá vált, hogy nincs különbség a kertem és a lelkem között, a kertem rendezése és tisztán tartása és az elmém állapota között. A kertben végzett tevékenység egy gyönyörű szimbólumává vált annak a folyamatnak, ami zajlott bennem éppen.
Ahhoz, hogy változtatni tudjunk magunkba kell mélyedni, fel kell ismerni a helyzet és őszintén meg kell látni, mi van belül. Felástam a kertem, és közben felmértem magam. Kibogarásztam a gazokat, amik nem sokban különböznek azoktól a bennem ható erőktől, félelmektől, kétségektől, régi emlékekből fakadó viselkedés mintáktól, kondicionáltságoktól, melyek akadályokat gördítettek elém. Az élettelen dolgokat eltávolítva a kertből, megértettem hogy számos olyan dolog van jelen bennem, aminek ma már nincs jelentősége, nincs aktualitása az életemben. Csak elengedésre vártak. Miután megtisztult a föld, megtisztult a lélek és már nem volt más hátra, mint új életeket, új célokat, új minőségeket, tulajdonságokat, irányultságokat és a szó nemesebb értelmébe vett szokásokat elültetni benne. De ez mind nem elég. Ahogy kertet is újra újra benövi a gaz, ha épp nincs időm foglalkozni vele, úgy hatják át újra és újra az elmét a múlt földjéből táplálkozó magok hajtásai. Minden nap gondozást, ápolást és figyelmet kell szentelni annak, hogy minden szép, tiszta és üde maradjon bennünk.
Bár már régóta élem a jógát a mindennapokban, ebben a folyamatban olyan gyönyörű szimbólumként bontakozott ki, hogy mit is jelent, hogy a jógaszőnyeg nem különbözik a jógaszőnyegen túli világtól. Minden momentumában szemléletesen mutatta meg magát a jóga, s mire elkészültem a kerttel, a saját, fizikai problémám okát, gyökerét is megértettem, s megtaláltam a megoldás fonalát is.
Mikor itt volt Swami Véda és az előadásokat hallgattam, gyakran beszéltek róla, hogy az elmét kellemes hellyé kell tenni. És, ha ez megtörténik a világ is kellemes hellyé változik körülöttünk. A tevékenységeink mind szimbólumai annak, ahogy belül, magunkon dolgozunk, és bár mindig minden csak teljesebb és jobb lesz, sosem készülünk el, sosem lesz vége a feladatoknak igazán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése