A jóga alapvetően öncélúnak látszik, azonban ha mélyen belenézünk a tanokba észrevehetjük, hogy az úton való előre haladás során egyre nagyobb jelentőséget kap a tettek gyümölcséről való lemondás, vagy az erőfeszítések következtében kialakult képességek elengedése. A jóga célja nem maga a fejlődés, csupán a megismerés és a végső felismerés elérése. Ha mindig azért fogunk bele a gyakorlásba, mert valami előnyt várunk tőle, akár fizikai, akár lelki, vagy mentális értelemben, vagy valamilyen érdekünk fűződik hozzá, úgy csak az ego akarása az, ami újra és újra a jógaszőnyegre állít. Mindez azonban nem a jóga tiszta útja. Persze motivációk mindig jelen vannak, de a szándék ezekben nem csúcsosodhat ki, hiszen a testi lelki problémák megszűnése természetes következménye a gyakorlásnak, de a jóga nem ebből a célból alakult és nőtte ki magát az évezredek során.
Persze, kérdezhetnénk, hogy akkor hogyan lehetséges tiszta gyakorlatot végezni? Hogyan lehet elménket szándék nélkülivé tenni? Hogyan lehet benne kibontakoztatni azt a minőséget, amely mentes a számítástól, elvárástól, vagy valamiféle érdektől?
Úgy érzem az alázat a válasz. Alázat kell ahhoz, hogy valaki túljusson a nehézségeken, vagy ismét ráálljon a szőnyegre és minden üzenettel szembenézzen, ami érkezik rajta. Csak hálásak lehetünk azért, ha a jóga gyógyító ereje kiteljesedik bennünk. Ha ez nem történik meg a hiba nem a jóga gyakorlataiban, hanem a gyakorlás minőségében, és a mentális hozzáállásban húzódik meg.
Ha odaállok a jógaszőnyegre, mindig hálát adok az előttem járóknak, akik lámpásként vezetnek az úton. Az Ő kegyelmük az, ami segít, útbaigazít és nem enged visszafordulni. Eredményem az ő tapasztalataik és eredményeik következménye és nem az én érdemem.
Amikor elkezdek vagy befejezek egy jóga órát, újra és újra tudatosítom magamban, hogy a tudás, nem az enyém. Az eredmények, amelyeket nekem tulajdonítanak a tanítványok, nem az enyémek. Egyszerű szócső vagyok csak, aki tovább adja azt a tudást, amelyet a guru vonalon keresztül áramlik évezredek óta. Hogy is mondhatnám magaménak, amit néha én magam is akkor tanulok meg, mikor egy kérdés kapcsán megfogalmazódik bennem. Semmit nem lehet hozzátenni a jógához, de minden amit nem tudunk még kevesebbé teszi. Ezért is gyakorlunk minden nap, új és új tapasztalatokat szerezve.
Mikor egy-egy óra után shavászanában időzöm elönt a hála és a szeretet érzése. És nem csak a gyakorlásban tett erőfeszítést, de teljes lényem és önvalóm felajánlom, mert annak az érzésnek a kiteljesedése, ami egy-egy óra után marad, csak a feltétel nélküli önátadásban való felszentelődésben lehetséges.
A nyolc anga (nyolc lépcsőfoka a jógának) közül az ötödik nijama (erkölcsi elfogadás elvei) az Ishvarapranidhana. Ezt a szót többféleképpen is fordíthatjuk, de az egyik vonatkozása ez az önátadás. Akár tanítványként a gyakorlásnak, akár tanárként a tanítványoknak és a gyakorlásnak, vagy bármilyen tevékenységnek adjuk át magunkat, fontos, hogy teljes szívvel, őszintén és tiszta elmével tegyük meg. Így haladhatunk csak a megvalósítás útján, és mutathatjuk az általunk már bejárt utat másoknak.
A nyolc anga (nyolc lépcsőfoka a jógának) közül az ötödik nijama (erkölcsi elfogadás elvei) az Ishvarapranidhana. Ezt a szót többféleképpen is fordíthatjuk, de az egyik vonatkozása ez az önátadás. Akár tanítványként a gyakorlásnak, akár tanárként a tanítványoknak és a gyakorlásnak, vagy bármilyen tevékenységnek adjuk át magunkat, fontos, hogy teljes szívvel, őszintén és tiszta elmével tegyük meg. Így haladhatunk csak a megvalósítás útján, és mutathatjuk az általunk már bejárt utat másoknak.
Nem rég olvastam egy cikket, amit egy ismertebb jógatanárral készítettek, aki tulajdonképpen azt fejtette ki, hogy miért is nem szükséges már számára a gyakorlás, hogyan emelkedett a tanítások fölé. Megdöbbentem. Ezek szerint vannak olyanok, akik képesek úgy tanítani másokat, hogy igazából nem is gyakorolják azt amit tanítanak, és egy másik érdekes vonatkozása, hogy burkoltan fölé helyezi magát ezzel azoknak, akik hozzá fordulnak, hiszen ő olyan szinten van, hogy nincs is szüksége a jógára, nekik, akik viszont hozzá járnak, még bizony gyakorolni kell.
Azt hiszem ez az alázat hiánya és ez az ami valakit méltatlanná tesz arra, hogy tanítson. Bár sajnos a világban helyük van a hiteltelen tanítóknak, hiszen mindig kényelmes és könnyű utat mutatnak. De ez helyes? Te, aki néhány éve gyakoroltad utoljára az iskolapadban a logaritmikus egyenleteket, lehet, hogy akkor jól csináltad és értetted, de ma át tudnád adni másnak a megértést?
Kontrasztként érdekes volt hallgatni Swami Védát, mikor pár hete itt volt, hogy tovább tanítson bennünket a jóga szútrákból… Ő a világ legelismertebb szútra szakértője és a Himalájai Tradíció vezetője. 9 éves kora óta tanítja a szútrákat, kis kora óta guru-ja nevelte. Kevesen vannak olyan szerencsések, hogy annyi vezetésben és iránymutatásban részesüljenek, mint Ő. Ennek ellenére folyamatosan a gyakorlásról beszél, amit még ő maga sem hagyott abba, pedig majdnem 80 éves. Gyakorlás nélkül nem lehetséges a tanítás, hogyan is lehetne… a gyakorlás és az önálló tapasztalat adja a tanítás hitelét. Erről beszélt nekünk… és ezt hangoztatja Patthabi Jois, vagy Iyengar, sőt ha utána gondolok, minden hiteles tanító akár a jóga, akár a védanta világában járunk is, az annak megfelelő gyakorlásról beszél… hiszek benne, hogy nem tévednek.
Kétségkívül nehezebb minden nap újra és újra ráállni a jógaszőnyegre, vagy leülni meditációt gyakorolni, mint meggyőzni másokat arról, mi olyan magas szinten vagyunk, hogy már nincs szükségünk a gyakorlásra. Biztos lesznek, akik elhiszik és vakon követnek. Bátran vállalt karma, halkan jegyzem meg. Én azonban mégis arra sarkallak benneteket, hogy tegyetek erőfeszítéseket, gyakoroljatok, győzzétek le a lustaságot és az ego eltérítő hadműveletein is emelkedjetek felül, mert csak a kitartó gyakorlás vezet el azokhoz a tapasztalatokhoz, amely végül, egyszer, sok-sok gyakorlás után fellebbenti majd az illúzió fátylát a boldog és teljes élet elől. Ez a tapasztalat már nem az ego által vetített képzelgésekben, hanem a Valóságban, valóban valóságosan teljesedik ki. Csak ekkor engedhetjük el az eszközt, a jógát, ami eddig vezetett bennünket. Ekkor hagyhatjuk abba a gyakorlást, az elme fegyelmezésének eszközét. Ám a beteljesülést sosem a megvalósított személy állítja magáról, hogy “bizony ő már beérkezett”, miért is tenné, mi szüksége a bizonyításra? Egyszerűen a jelenlétükben átélt tapasztalat, a belső csend, a belső konfliktusok feloldódása, a mély nyugalom, amit még talán nem is tapasztaltunk a bizonyíték arra, hogy olyan ember mellett idézünk, aki megvalósította a jógát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése