2012. augusztus 19., vasárnap

Jógik harca

A jóga belső út. Ezért mondjuk gyakran, hogy nem könnyű járni rajta. A gyakorlások által felszínre került belső tartalmakkal, feldolgozatlan sérülésekkel, konfliktusokkal, helytelen viselkedés mintákkal, személyiségünket negatívan befolyásoló felvett, belénk nevelt programokkal és lenyomatokkal gyakran találkozhatunk az útján. Az ezekkel való szembenézés, nem hogy nem kellemes, de néha fájdalmasan nehéz, hiszen találhatunk magunkban olyan jellemzőket, tulajdonságokat, amelyeket még önmagunk számára sem kellemes beismerni, s jelenlétének felismerése még komplikáltabb összefüggéseket von maga után, ha rájuk bukkanunk., mint mikor csak a mélyben, észrevétlenül munkáltak. Néha az ember a fejére csap, hogy „már értem, hát ezért...”, de a felismerés önmagában még nem hozza meg a változás hullámait, épp csak elindítja azokat. Ilyenkor jön a belső munka, a jelenlét, az éberség, hogy és észrevegyük, ha megint valamely, talán másokból fakadó program elindul bennünk, ami újra nehézséget okoz majd azt életünkben. Észrevenni, megfékezni, átírni az ilyen programokat magunkban nem kis munka, de nem lehetetlen.
 
Az évek során észrevettem, hogy a személyiség fejlődése, akár spirituális értelemben is, mintha egy spirális görbén haladna. Többször megtapasztaltam már annak a furcsa érzését, mikor egy-egy dolog felfedezésre került és kioldódott, de a helyén maradt még új tartalmakkal meg nem töltött űr önmagában is képes nehézséget okozni. Akit „én”-ként ismerünk, néha meghatározható, de a fejlődés útján meghatározhatatlanná válik, aztán újra definiáljuk magunkat valahogy. Leomlunk és újra épülünk folyton, bár ha helyesen gyakorlunk mindig jobban, mindig teljesebben. Személyiségünk jegyei, tulajdonságai, viselkedésmintáink nem csak bennünket körvonalaznak, határoznak meg, hanem olyan szemléletmódot, tájékozódási pontokat, a környezet, a világ, az emberek megélésének módját is segítik, függetlenül attól helyesek, vagy helytelenek e azok. Így, mikor a változás folyamatában élünk éppen van, hogy úgy érezzük, legalábbis én ezt tapasztaltam, hogy elveszítjük önmagunk képét, átmenetileg egy zavar keletkezhet, mert új támpontokat, tájékozódási pontokat, új reakciókat kell kidolgoznunk, vagy megírni saját driver-ünk önálló programját. Miért is lenne ez egyszerű? A spirális fejlődési folyamat pedig abból fakad, hogy gyakran olyan helyzettel vagy feladattal találjuk szembe magunkat, amelyről esetleg már azt gondoltuk megoldottuk és egy szituáció rámutat, mégsem. Igazából azonban nem ez történik. Nem arról van szó, hogy nem oldottuk meg. Úgy gondolom, hogy egy egy tulajdonság, szituáció, ösztönös reakció vagy problémás terület gyomlálása olyan, mint egy több dimenziós objektum. Megértésüknek különböző szintjei, mélységei lehetnek. Az, hogy a fejlettségi szintünknek megfelelően megoldottunk egy adott problémát, még nem jelenti azt, hogy egy következő szinten nem kerülünk vele újra szembe, csak akkor már a tudatosság, megértés, átírás más fokán dolgozunk vele.
 
Sokszor azt hallom, hogy „csak meg kell érteni ezt és azt... és ettől majd minden megváltozik”. Kétlem. A megértés az intellektusban létrejött felismerés, ami még nem hat önmagában a tudattalan tartalmakból táplálkozó, vagy a tudattalan által mozgatott szálak megzabolázására. Ha a jóga terminológiájával szeretnénk megérteni működésünket, akkor át kell látni, hogy a jóga, hogyan építi fel a személyiséget. Négy részre bontja, melyet az „én”-képző ahamkára, a chitta, mint ész, értelem, a manasz az elme, és a buddhi a magasabb szintű tudatosság alkot. Hogy működik ez a négyes fogat? Átlagos szinten az emberek az „én” és az „ész” paktumával azonosulnak. Az „én”- folyton meghatározza magát, mindig az „akar”, a „kell”, a „nekem” az „enyém” bűvöletében és a kitűnni akarás, különbözőség mámorában él. Az ész kimondja mi kell neki, az ész pedig megmondja, hogyan érheti azt el. E két szubsztancia összefogása mögött azonban mindig jelen van a manasz, ami rendelkezik a megkülönböztetés képességével, s ez szelektál a rossz, jó, vagy jobbnak tűnő lehetőségek, utak közül, valamint a buddhi, amely lényünk intuitív bölcsességét hordozza, a nyugati pszichológia a belső hanggal, vagy lelkiismerettel is azonosítja. A chitta tárolja mindazokat a tudati hullámokat, lenyomatokat, amelyek a nem tudatos viselkedéseink mintáit, irányultságait, minőségeit határozzák meg. A jóga célja az, hogy ezeket a gondolati hullámokat kioltsuk. Kvázi ez a tudatalatti feltérképezésének folyamata, bár a jógában nem annyira direkt és határozott módon történik meg, mint például egy pszichoterápiában. Mikor az „én” működésének, szerveződésének feltérképezése megtörténik, akkor az irányítás kikerül az „én” és az „ész” kezéből, s a tudatosság azonosságát a mély bölcsességgel rendelkező buddhi veszi át. Ez a folyamat azonban nem egyenlő az „én” halálával. Téves az a szemlélet, amely azt hirdeti, hogy: „az egónak meg kell halni”. Az „ego” egy szükséges védőbástya, ami nélkül nem lehetséges a külvilágban való létezés. Az „én” tudatalatti, ösztönszintjén működnek az életben maradás érdekében megélt érzelmek, irányítók. Helyesebb inkább arra törekedni, hogy igába fogjuk, és irányíthatóvá kell tenni ahelyett, hogy irányító szerepben hagynánk burjánzani.
 
Egy jógi, (nevezzük most azokat így, akik a jóga útján járnak, és ilyen vagy olyan mértékben erőfeszítéseket tesznek önmaguk megismerésére és megértésére), még az első hallásra talán az összefüggés paradox jellege ellenére is harcosok. Ez azonban nem a nyers erő fitogtatása, nem egy agresszív megnyilvánulás, hiszen egészen más fegyvereket használ. Nem véletlen, hogy a jógik közül sokan harcművészek is voltak. Itt a harcművész szót kiemelném, ami szintén belső utat takar és nem hoznám egy lapra a bunyózással. Egymásnak szöges ellentétei.
 
...szóval belső harc. Igen, de ez nem jelenti azt, hogy a jógi nem harcol a külvilágban, vagy nem emeli fel szavát az igazság, vagy a nem-ártás jegyében, érdekében. Ezzel nem sérti meg azokat. Ne felejtsük el, hogy a jóga nem a jóhoz vagy a rosszhoz való kötődésre és viszonyulásra, hanem a megkülönböztetés képességére tanít. Ami helyes, az nem mindig jó, és ami jó, nem mindig helyes. A helytelen nem mindig árt és még olyan is van, hogy az ártás nem helytelen. Csupán annyi a kérdés, hogy ezeket a tapasztalatokat hogyan éljük meg, ezeknek azoknak a kritikáknak, véleményeknek a tükrében, amelyeket a külvilágtól kapunk.
 
Mindig csodálkozom, amikor más jógatanárok kijelentéseik, tanításaik kritikája láttán újra egójuk uralma alá kerülnek, és megtorlást, büntetést, vagy épp visszavágást eszközölnek a vélt támadó felé, személyeskedésként élve meg a kritikát. Sajnos manapság ebben áll a jógik harca. Egyre inkább még a jógatanárok is elkezdenek kifelé élni, image-et építeni, bizonygatni, egymás fölé kerekedni, és bebizonyítani „én jobban tudom”. Nem viselnek el kritikát, más véleményt vagy szempontot. Elneveztem ezeket „bezzeg én jógiknak”, akik egyre latinabb, egyre érthetetlenebb, egyre „advatiásabb” fejtegetésekbe fognak egymás legyőzése, lenyűgözése, vagy magamutogatásuk érdekében... mert, hogy az aki a stressz oldás, vagy az általános jóérzés érdekében gyakorol, s nem bújja állandóan a jóga filozófia és anatómia nagykönyveit, ezekből a bravúrokból, lássuk be nem sokat ért, az biztos, és nem is szükséges nekik... ráadásul gyakran kiderül, hogy a tudás téves, még maguk sem értik igazán... persze ezek a fejlődés lépései, nem is ezzel van a baj, hanem azzal, hogy azt látom, hogy a jógik efféle harcában épp csak azok a nem fanatikus, nem oktatónak készülő jógagyakorlók tűnnek el, akik figyelmet, érthető útmutatást, támogatást, biztatást szeretnének kapni. Mikor egy nem rég történt nyilvános vitám kapcsán ebbe belegondoltam, arra jöttem rá, hogy nem feladatom a „bezzeg én” jógik egójával küzdeni... küzdjenek velük maguk... ahogy én is az enyémmel... hiszen még nem értek el oda, hogy képesek legyenek egyszerű megkülönböztetésekre és felülemelkedésre. A feladatom az, hogy azon az úton, amit már megtettem, odáig, ameddig elértem, elvezessek másokat. Mindenki tud valakitől tanulni, és mindenki tud tanítani valakit, és az mindenki személyes ügye, hogy tanítóként tanításával milyen karmát, tanítványként milyen következményeket vesz magára.
 
A magam részéről hálás vagyok kritikusaimnak, ellenségeimnek, vagy rosszakaróimnak, irigyeimnek. Általában ők azok, akik nagy tanítóim és segítőim. Ha tudnák mennyit fejlődöm általuk... Gondolkodásra és újra gondolásra, felülbírálásra, vagy véleményem melletti kitartásra sarkallnak.  Sokkal többet segítenek és tanítanak, mint azok, akik dicsérnek, vagy hízelkednek. Ők csak az ego folytonos kísértésének tesznek ki, azzal, hogy erőfeszítéseim gyümölcsivel díszelegjek…  Hálás vagyok a kritikáért és nem bánt, ha valaki nem-ért egyet velem, vagy másképp lát valamit. Ennek ellenkezője lehetetlen, irreális és unalmas lenne… Ők azok, akik megmutatják gyengeségeimet, amiket megerősíthetek, vagy hibáimat, amelyeken javíthatok, de általuk látom meg erényeimet és ők világítanak rá arra, hogy esetenként indokolt a magabiztosságom. Nekem ez belső békét ad. Nincs miért haragudnom senkire és ez nyugalommal tölt el. Meg tudom engedni magamnak és a világnak is anélkül, hogy felháborodnék rajta, hogy másképp élünk meg, vagy tapasztalunk dolgokat.
 
Talán jó lenne, ha a jógik, vagy jógatanárok egymás közötti harca is barátságosabb lenne. A vita és összeütközés önmagában nem kóros jelenség, és számomra furcsa, hogy manapság senki nem mondhat senkinek semmit, mert a másik megsértődik. A védikus korban, a különböző darsanák képviseletében élt bölcsek gyakran ütköztették nézeteiket, s ezzel kölcsönösen segítették és tanították egymást is. A vitát mindig tisztelet övezte. Mivel tudásuk biztos volt sosem kellett átmenni személyeskedésbe, vagy a tudatlanságukat a másik vélt, vagy valós személyeskedésének hangsúlyozásával leplezni. Ezekre a vitákra messzi földekről is érkeztek, nemesek és királyok, magas tisztviselők, bár senki nem szólhatott bele a két jógi, vagy iskola közötti vitában. Egy volt a céljuk, ahogy egy célunk van nekünk is gyakorlóknak és jóga tanároknak is, jó esetben... Bár, ahogy maga az ember, úgy a jógatanárok, iskolák és egyéb spirituális részei és vonatkozásai ezeknek sajnos nyögik a Káli júgát... Talán tényleg él Káli átka, aki arra kárhoztatta a spirituális keresőket és vezetőket ebben a korban, hogy egymással állandó összekülönbözésben és egyet nem értésben tévelyegjenek…  
 
Tulajdonképpen  a jógik ilyen irányú harca úgy látom, presztízs kérdés. A tanítványok felé felépített image, nem engedi, hogy az alázat gyakorlásában kevésbé járatos tanár elismerje tévedését, vagy felfedje esetleges hiányosságait, tévedéseit, mivel azokat kudarcnak éli meg. Pedig nem az. Talán attól tart elfordulnak tőle tanítványai, pedig szerintem egy belátó tanárt csak hitelesebbé tesznek nyíltan vállalt felismerései. Azonban sokan magukhoz akarják kötni tanítványaikat, s maguk akarnak minden tudónak, vagy tévedhetetlennek tűnni. De ez helytelen, mivel a jóga tanárnak a szabadsághoz kellene segíteni a tanítványait, nem megfosztani tőle, azzal a tanítványok felé mutatott képpel, hogy tökéletes, mindent jól lát és jól tud, sőt a legjobban. Itt persze szociológiai, társadalmi, gazdasági vonatkozások tekintetében elég messzemenően fejtegethetnénk ennek egyéb okait, de ettől most eltekintenék.
 
Végső konklúzió a jógik harcának tekintetében legyen az, hogy belső csatáink részeként érdemes megélni a külvilágban vívott ütközeteket is. Hiszen kívül csak az történik meg, amit az elme folyamatai megteremtenek, úgy éljük meg őket, ahogy irányultságaink, lenyomataink, vagy egónk megzabolázásának elért mértéke engedi. Nem az a lényeg, hogy engem bántottak e vagy nem? Hanem, hogy miként élem meg, hogyan reagálók rá, milyen reakciók indulnak el bennem. Éled e harag, vagy sértettség és az miből, vagy honnan fakad. Szerintem így gondolkodik egy valódi jógi, a harcban. Ha a kritikát bárki személyeskedésnek, vagy a véleménykülönbséget hadüzenetnek, vagy a bizonyított tévedést kudarcnak éli meg, vizsgálja meg, mi az, ami kiváltotta ezeket az érzéseket, milyen programok, emlékek indították el a belső folyamatokat éppen, amitől a külső vélemény nyilvánító támadóvá válik, s kibillenünk vélt egyensúlyunkból… Ezeket felismerve csak a belső harcban használt eszközeink tárházát gyarapítjuk, melyeket alkalmazhatunk majd az önmagunkkal vívott végső küzdelemben...









Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése